Bóta Gábor: Jutalomfalatka

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:08
BÉKEBELI VILÁG A drogériában mégis elszabadulnak az indulatok FORRÁS: poszt.hu
Fotó: /

Az élő fába is beleköt a drogériatulajdonos Hammerschmidt úr a Mohácsi János által rendezett Illatszertár című darabban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a közönség díját. Szó mi szó, imádták a nézők. Amúgy én is. Érzékeny játék, romantikusan áradó, nem megy nagyon mélyre, de azért megmutatja a megtépázott emberi lelket, nosztalgikus, békebeli világot ábrázol, amiben ott a békétlenség is, a nyughatatlanság, a boldogságkeresés, a látszólagos kiegyensúlyozottság mögött a zaklatottság.

László Miklós keserédes vígjátéka a magyar darabok közt ritka karriert futott be; az 1937-es ősbemutatója helyszínétől, a Révay utcától, onnan, ahol a Centrál Színház van most, eljutott egészen Hollywoodig, és háromszor is megfilmesítették. A Centrálban egyébként Puskás Tamás direktor a saját intenciói szerint néhány éve nagy sikerrel műsorra is tűzte. Emlékezetes még Benedek Miklós - aki jelentős szakértője ennek a korszaknak - a József Attila Színházban évtizedekkel ezelőtt színpadra állított verziója.

Mohácsi, testvérével, Istvánnal együtt belenyúlt az Illatszertárba is, de közel sem olyan drasztikusan, mint az esetek többségében. No, jó, azért azt nem bírja ki, hogy amikor a Horváth László Attila által játszott drogériatulajdonos rájön, hogy a felesége az üzlet egyik nála jóval fiatalabb dolgozójával csalja, és ettől kikészül, rosszul lesz, földre huppanva elájul, ne generáljon egy némi töréssel-zúzással is járó, már-már drasztikus tömegverekedést, amikor valamennyi színen lévő fölhergeli magát, és elönti a löttyös indulat. Néhány parfümös üveg, fogpaszta, ez-az áldozatul esik, de a berendezés marad, és egymást sem verik véresre, a ruháikat nem szaggatják cafatosra a szereplők, mint például Mohácsi egy másik rendezésében, a Bolha a fülbe előadásában tették a Radnóti Színházban. Mondanom sem kell, hogy egyetlen Feydeau-bohózatban sincs ilyen vehemens bunyó, Mohácsinál azért van, mert a szerzőnél tovább gondolja, hogy bizonyos szituációkban milyen tébolyult mértékben felmehet az emberekben a pumpa, mennyi vér tolulhat az agyukba, és ettől mennyire agresszívvá válhatnak. De ezúttal a teljes berendezés marad.

Kár is lenne érte, mert Khell Zsolt felépít szinte a maga realitásában egy muzeálisan szép, veretesen fából készült, elegáns drogériát, majdnem realista módon, esküszöm, olyan, hogy csaknem megszólal. Semmi stilizáltság, elemeltség, művészi absztrakció. Remete Kriszta jelmezeire ez ugyanígy vonatkozik, ugyancsak elegánsak, hangsúlyosan korhűek, frissen vasaltak, egyetlen farmer nem sok, annyi sem tűnik fel a színen. Lehet a látványban elaléltan, nosztalgikus sóhajok közepette gyönyörködni.

Közben egyfolytában azt érzékeljük, hogy mégsem mesebelien idillikus a béke. És ehhez Hammerschmidt megadja az alaphangot. Horváth László Attila, aki el is nyerte a színészzsűri legjobb férfialakításért járó díját, megmutatja, ahogy türtőztetni igyekszik magát, kezdetben csak kicsit emeli meg a hangját, aztán ez a hang elbizonytalanodottan remegővé válik, a gesztusok hevesen kapkodóvá lesznek, az arc fenyegetően eltorzul, mintha egy fenevad készülne támadásra. Ennyi László Miklósban azért már nincs, ő kellemesebb szerző ennél. A vaddá váló ordibálás mögött már ott van Mohácsi, még akkor is, ha ezúttal olyan nagyon ő sem lépi át a kellemesen szórakoztató, végtelenül profi produkció kereteit, de azért nem bírja ki, hogy ennek határait ne feszegesse, és persze ne hozza ki a színészekből a maximumot.

Ott van például a legidősebb eladót, Sipos urat alakító István István. Érzékletessé teszi a jókora életismeretből eredő tapasztalatát, segítőkészségét, de megalázottságát is, a "ne szólj szám, nem fáj fejem" mentalitását, ő aztán nem zsörtölődik, semmiképpen nem protestál semmi ellen. Sőt, ha nem ő a hibás, akkor is bocsánatot kér. Megúszásra játszik, nyilván rájött, hogy így lehet fennmaradni a vízen. És ez tulajdonképpen tragikus, ha nincs is a darabban gyomorszájon rúgó tragédia, és nincsenek is nagyszabású hősök, de kisebb fajta tragédiák azért szépen adagolva sorjáznak.

Ha belegondolunk, olyan hú, de nagyon boldog ember, akivel madarat lehetne fogatni örömében, nem is dolgozik az illatszertárban. Mindenki benne van a hétköznapok taposómalmában, gürizik, kapkod, levezetésként kicsit diskurál, intrikál, aztán jön a következő nap, majd az utána következő, ugyanígy és ugyanígy. Ez lényegében egy taposómalom. Ebből kellene valahogyan értelmes és szép életet kiragyogtatni, ha már megalkuvások nélkülit nem is lehet.

Komikus és ugyanakkor megható a szerelmi szál, ahogy a már lassacskán negyvenes évei felé járó agglegény-eladó, Asztalos úr, Horváth Sebestyén Sándor megformálásában, és az általa örökösen zrikált Balázs kisasszony, Széles Zita alakításában, leveleik útján egymásba habarodnak, nem tudván, hogy írásban jó ideje attól olvadnak el, akivel nap mint nap haragszomrádot játszanak.

Persze így aztán vannak félreértések, helyzetkomikumok - végig lehet nevetni az előadást. De közben mégis rendszeresen adódik egy kis kesernyés szájíz, ironikus felhang, mindig van valami ellenpontozás. Asztalos úr és Balázs kisasszony persze végül egymáséi lesznek, suba subához, guba gubához. Hammerschmidt úr is visszatér kiátkozott feleségéhez, némi megalkuvás alapon, idős ő már, nem is nagyon tehet mást. Meg hát szereti is, mit lehet tenni, az istenfáját! A kissé felborzolódott víztükör elsimul. Csörgedezik minden tovább, ahogy eddig. És azt is lehet sejteni, hogy megcsalás is lesz újra...

Az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Gulácsi Tamás, Szabó Márta, Horváth Margit, Fellinger Domonkos, Horváth Viktor, Gyuris Tibor, Tóth Károly nagy elánnal, jókora kedvvel, remek összmunkával vesz részt a produkcióban.

Üde, friss, humorral teli, érzelemdús produkció a végeredmény. Ahogy egy kollégám mondta, "jutalomfalatka" a POSZT-on közvetlenül az Illatszertár előtt látható, búskomoran vontatott, nehezen végigülhető, unalmas előadás után.

Szerző
2018.06.23 09:08

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36