Bóta Gábor: Jutalomfalatka

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:08
BÉKEBELI VILÁG A drogériában mégis elszabadulnak az indulatok FORRÁS: poszt.hu
Fotó: /

Az élő fába is beleköt a drogériatulajdonos Hammerschmidt úr a Mohácsi János által rendezett Illatszertár című darabban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a közönség díját. Szó mi szó, imádták a nézők. Amúgy én is. Érzékeny játék, romantikusan áradó, nem megy nagyon mélyre, de azért megmutatja a megtépázott emberi lelket, nosztalgikus, békebeli világot ábrázol, amiben ott a békétlenség is, a nyughatatlanság, a boldogságkeresés, a látszólagos kiegyensúlyozottság mögött a zaklatottság.

László Miklós keserédes vígjátéka a magyar darabok közt ritka karriert futott be; az 1937-es ősbemutatója helyszínétől, a Révay utcától, onnan, ahol a Centrál Színház van most, eljutott egészen Hollywoodig, és háromszor is megfilmesítették. A Centrálban egyébként Puskás Tamás direktor a saját intenciói szerint néhány éve nagy sikerrel műsorra is tűzte. Emlékezetes még Benedek Miklós - aki jelentős szakértője ennek a korszaknak - a József Attila Színházban évtizedekkel ezelőtt színpadra állított verziója.

Mohácsi, testvérével, Istvánnal együtt belenyúlt az Illatszertárba is, de közel sem olyan drasztikusan, mint az esetek többségében. No, jó, azért azt nem bírja ki, hogy amikor a Horváth László Attila által játszott drogériatulajdonos rájön, hogy a felesége az üzlet egyik nála jóval fiatalabb dolgozójával csalja, és ettől kikészül, rosszul lesz, földre huppanva elájul, ne generáljon egy némi töréssel-zúzással is járó, már-már drasztikus tömegverekedést, amikor valamennyi színen lévő fölhergeli magát, és elönti a löttyös indulat. Néhány parfümös üveg, fogpaszta, ez-az áldozatul esik, de a berendezés marad, és egymást sem verik véresre, a ruháikat nem szaggatják cafatosra a szereplők, mint például Mohácsi egy másik rendezésében, a Bolha a fülbe előadásában tették a Radnóti Színházban. Mondanom sem kell, hogy egyetlen Feydeau-bohózatban sincs ilyen vehemens bunyó, Mohácsinál azért van, mert a szerzőnél tovább gondolja, hogy bizonyos szituációkban milyen tébolyult mértékben felmehet az emberekben a pumpa, mennyi vér tolulhat az agyukba, és ettől mennyire agresszívvá válhatnak. De ezúttal a teljes berendezés marad.

Kár is lenne érte, mert Khell Zsolt felépít szinte a maga realitásában egy muzeálisan szép, veretesen fából készült, elegáns drogériát, majdnem realista módon, esküszöm, olyan, hogy csaknem megszólal. Semmi stilizáltság, elemeltség, művészi absztrakció. Remete Kriszta jelmezeire ez ugyanígy vonatkozik, ugyancsak elegánsak, hangsúlyosan korhűek, frissen vasaltak, egyetlen farmer nem sok, annyi sem tűnik fel a színen. Lehet a látványban elaléltan, nosztalgikus sóhajok közepette gyönyörködni.

Közben egyfolytában azt érzékeljük, hogy mégsem mesebelien idillikus a béke. És ehhez Hammerschmidt megadja az alaphangot. Horváth László Attila, aki el is nyerte a színészzsűri legjobb férfialakításért járó díját, megmutatja, ahogy türtőztetni igyekszik magát, kezdetben csak kicsit emeli meg a hangját, aztán ez a hang elbizonytalanodottan remegővé válik, a gesztusok hevesen kapkodóvá lesznek, az arc fenyegetően eltorzul, mintha egy fenevad készülne támadásra. Ennyi László Miklósban azért már nincs, ő kellemesebb szerző ennél. A vaddá váló ordibálás mögött már ott van Mohácsi, még akkor is, ha ezúttal olyan nagyon ő sem lépi át a kellemesen szórakoztató, végtelenül profi produkció kereteit, de azért nem bírja ki, hogy ennek határait ne feszegesse, és persze ne hozza ki a színészekből a maximumot.

Ott van például a legidősebb eladót, Sipos urat alakító István István. Érzékletessé teszi a jókora életismeretből eredő tapasztalatát, segítőkészségét, de megalázottságát is, a "ne szólj szám, nem fáj fejem" mentalitását, ő aztán nem zsörtölődik, semmiképpen nem protestál semmi ellen. Sőt, ha nem ő a hibás, akkor is bocsánatot kér. Megúszásra játszik, nyilván rájött, hogy így lehet fennmaradni a vízen. És ez tulajdonképpen tragikus, ha nincs is a darabban gyomorszájon rúgó tragédia, és nincsenek is nagyszabású hősök, de kisebb fajta tragédiák azért szépen adagolva sorjáznak.

Ha belegondolunk, olyan hú, de nagyon boldog ember, akivel madarat lehetne fogatni örömében, nem is dolgozik az illatszertárban. Mindenki benne van a hétköznapok taposómalmában, gürizik, kapkod, levezetésként kicsit diskurál, intrikál, aztán jön a következő nap, majd az utána következő, ugyanígy és ugyanígy. Ez lényegében egy taposómalom. Ebből kellene valahogyan értelmes és szép életet kiragyogtatni, ha már megalkuvások nélkülit nem is lehet.

Komikus és ugyanakkor megható a szerelmi szál, ahogy a már lassacskán negyvenes évei felé járó agglegény-eladó, Asztalos úr, Horváth Sebestyén Sándor megformálásában, és az általa örökösen zrikált Balázs kisasszony, Széles Zita alakításában, leveleik útján egymásba habarodnak, nem tudván, hogy írásban jó ideje attól olvadnak el, akivel nap mint nap haragszomrádot játszanak.

Persze így aztán vannak félreértések, helyzetkomikumok - végig lehet nevetni az előadást. De közben mégis rendszeresen adódik egy kis kesernyés szájíz, ironikus felhang, mindig van valami ellenpontozás. Asztalos úr és Balázs kisasszony persze végül egymáséi lesznek, suba subához, guba gubához. Hammerschmidt úr is visszatér kiátkozott feleségéhez, némi megalkuvás alapon, idős ő már, nem is nagyon tehet mást. Meg hát szereti is, mit lehet tenni, az istenfáját! A kissé felborzolódott víztükör elsimul. Csörgedezik minden tovább, ahogy eddig. És azt is lehet sejteni, hogy megcsalás is lesz újra...

Az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Gulácsi Tamás, Szabó Márta, Horváth Margit, Fellinger Domonkos, Horváth Viktor, Gyuris Tibor, Tóth Károly nagy elánnal, jókora kedvvel, remek összmunkával vesz részt a produkcióban.

Üde, friss, humorral teli, érzelemdús produkció a végeredmény. Ahogy egy kollégám mondta, "jutalomfalatka" a POSZT-on közvetlenül az Illatszertár előtt látható, búskomoran vontatott, nehezen végigülhető, unalmas előadás után.

Szerző
2018.06.23 09:08

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54