A nyelvtudás nem minden

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:05

Fotó: /

Mindenkinek van véleménye az oktatásról, ahány ember, szinte annyiféle. Egy dologban mégis teljes a nézetazonosság: az idegennyelv (jobbára angol-) tanulásról ugyanazt vallja mindenki. Még a nyelvtudást kikényszerítő - mélyen antidemokratikus - adminisztratív intézkedések (pl. az egyetemi felvétel középfokú nyelvvizsgához kötése) is általános támogatásra találnak, legfeljebb néhány ember kifogásolja a feltételek nem kielégítő voltát. (Képzeljük el, milyen felzúdulást keltene, ha azt 4-es, 5-ös matek érettségihez kötnék.)

Ezek a létező vagy bevezetni kívánt intézkedések - kötelező nyelvi érettségi, a felvétel vagy a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához kötése a felsőoktatásban - nemhogy feleslegesek, hanem egyenesen károsak. Az elsajátítandó idegennyelv ugyanolyan tananyag, mint a biológia, történelem, fizika, stb., az alábbiakhoz hasonló megállapítások ugyanúgy vonatkoznak mindegyikre.

Nem igaz, hogy mindenki egyforma eséllyel indul a nyelvvizsga megszerzéséért, még ha ugyanolyan felkészítésben részesült is. Van, aki könnyedén megtanul féltucat idegennyelvet, míg másnak egy elsajátítása is roppant erőfeszítésébe kerül. ("...gyermekeink nem egyformák, a tudás és a tehetség sokszínű" - mondotta volt Hiller István). Ettől függetlenül lehet az utóbbi szakmailag sokkal tehetségesebb "nyelvzseni" társánál. Az Oktatási Hivatal adatai szerint 2017-ben 108 ezren mentek el nyelvvizsgázni, közülük 70,5 ezer tanulónak sikerült a bizonyítványt megszereznie. Vagyis kellő motivációval és plusz felkészüléssel - a próbálkozókra minden bizonnyal illenek ezek a megállapítások - is képtelen az emberek mintegy harmada középfokú nyelvvizsgát szerezni. Kizárásuk a diplomaszerzés lehetőségéből nem lehet az ország érdeke!

Nem igaz, hogy mindenki egyformán szükségét látja a nyelvtanulásnak. A különböző tudásterületek ismeretanyaga mára hatalmasra nőtt, elsajátításuk, vagy a különféle készségek, képességek minél tökéletesebbre csiszolása rengeteg munkát követel meg, rengeteg időt emészt fel. Akadhat, aki fontosabbnak tartja, hogy ezekkel foglalkozzon.

Nem igaz, hogy mindenki számára egyformán megtérülő befektetés a nyelvtanulás, és az sem, hogy az ország számára az. Milliós nagyságrendet érhet el azoknak a száma, akik a rendszerváltás óta angol nyelvi képzésben részesültek, de szükség és lehetőség híján tökéletesen elfelejtették, amit tanultak. Az MPT Szakmai kollégiumának nyilvános ülésén - ahol az Eötvös Társaság mutatta be Száz pontját - Magyar Bálint azzal "büszkélkedett", hogy a kilencedikes nyelvi előkészítő osztály bevezetése eredményezte az Angliában munkát vállalók számának nagymértékű megnövekedését. Nem valószínű, hogy a nyelvtanulás eme következménye hasznos az ország számára.

A társadalom, a politikusok, a szakértők az angol nyelv általános ismeretét a fejlődés, az ország versenyképességének legfontosabb feltételének vélik, ezért erőltetik azt. Gyurcsány Ferenc például a finnek példáját bizonyítékul felhozva azt mondta, ha ez megvalósulna, özönlenének a befektetők, mert otthon éreznék magukat. Ez elképesztő ostobaság! Az ezredforduló táján nem azért tolongtak a befektetők a Nokiánál, mert a cégnél mindenki tudott angolul, hanem azért, mert egy egész sor újdonságot találtak ki, amelyek forradalmasították a mobilozást. Egyébiránt pedig országunkba a német nyelvterületről érkezik a tőke nagyobb része, ilyen alapon általános német tudásra lenne szükség. Egy - mellesleg angol - szakértő a finn oktatásról írt elemzésében egy szóval sem említette az angol nyelv elsajátításának kérdését, az volt a végkövetkeztetése, hogy abban kell követnünk a finneket, ahogy a kreativitás fejlesztésével foglalkoznak.

Hadd hívjam fel a figyelmet egy 80 országot érintő nemzetközi felmérés nemrég közzétett eredményére, amely az angolnyelv-tudást vizsgálta. Ezen Magyarország a 19. helyet foglalta el, megelőzve Portugália kivételével az összes mediterrán országot - pedig esetükben jelentős motiváló erőt képez az ezeket az országokat régóta felkereső angol anyanyelvű turisták tömege -, vagy éppen Szlovákiát, Csehországot (amelyek fejlettségben túlhaladtak minket). Japán, Dél-Korea, Kína pedig e tekintetben a "fasorban sincs", holott hozzájuk fűződnek a közelmúlt és a jelen gazdasági csodái. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a fordítóprogramok az utóbbi időben hatalmasat fejlődtek, s ma már képesek olyan színvonalú fordításra, amely sok középfokú nyelvvizsgával rendelkező személy erejét is meghaladja. Az általános idegennyelv (angol) tudás nem alapfeltétele sem a fejlődésnek - az az innováció -, sem az egyén boldogulásának - ami főként a fejlettség függvénye.

Mindent egybevetve megállapítható, hogy az idegennyelv (angol) ismeret adminisztratív eszközökkel történő privilegizálása, fontosságának túldimenzionálása szükségtelen és káros: felesleges, meg nem térülő erőfeszítésre kényszerítheti a diákokat, ronthatja teljesítményüket más tárgyak esetében.

Szerző
2018.06.22 08:05

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22