Mostanában nem nagyon megy a pénzpiaci elemzőknek. Várakozásaik sorra korrekcióra szorulnak egy olyan időszakban, amelyet joggal tekinthetünk konszolidáltnak. Amit egy olyan súlyos történés sem ingathat meg, mint az amerikaiak kereskedelmi háborúja, amely több országot fenyeget ugyan, ám a gazdag tapasztalattal rendelkező államok számára ez csupán egy kihívás: hogy egyrészt miképpen képesek korrigálni saját aktivitásukat, másrészt milyen ellenakciók megindítását vélik eredményesnek.
Azt gondolhatnánk, hogy ilyen körülmények között a közép- és hosszútávú jövőkép felvázolása megfelelő adatbázis igénybevételével és műhelymunka mellett nem ördöngösség. A mindenkit egyaránt foglalkoztató infláció pályája pontos felrajzolásának negyedévente rugaszkodik neki az MNB. Abban már kellő gyakorlatot szereztek a legutóbbi világválság óta, hogy kiismerjenek olyan, korábban soha nem látott jelenségeket, mint hogy hosszú ideig szinte világszerte 0 százalék közeli volt a pénzromlás éves üteme. (Magyarországon is csak a jogszabályi tilalom szabott gátat annak, hogy itt is legyen negatív kamat.) A beruházók élvezték ugyan az olcsó pénz előnyeit, de nem így a bankok, amelyeknek fő jövedelemforrása éppen a hitelkamatok és a betéti kamatok közötti különbség. A pénzintézetek így azért fohászkodtak, hogy jöjjön el végre az inflációk ideje.
S ez az idén be is következett, aminek fő oka, hogy több éves megpihenés után végre növekedésnek indult az olajár, amire már régóta számítani lehetett. Az MNB elemzőit azonban ez meglephette, hiszen a márciusi éves jövendölésüket júniusra 0,2 százalékponttal 2,9 százalékra növelték, amire talán legyinthetnénk is: kicsire nem adunk! Itt azonban nagyobb a tét. Mintha egy árut 299 forintért adnának, ami vonzóbbnak tűnik, mintha 300 lenne, ami az infláció nyelvére lefordítva: 3 százalékos értéknél már emelnék az alapkamatot, így viszont még altathatják. Ej, ráérünk erre még, hiszen az ablakon csak a történelmi mélypontján tanyázó euró-árfolyam kopogtat.
