A magyar kerub

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:15

Fotó: /

Merkel kancellár a berlini meghívással túl magas lóra ülteti a magyar miniszterelnököt, ahelyett, hogy ajtót mutatna neki. Ha ugyanis Orbán Viktor politikája eddig nem lett volna világos, akkor a Merkel egykori politikai mentora, Helmut Kohl emlékére (és a mostani kancellár gyalázására) megtartott múlt szombati ünnepség „Budapesti Európa-beszéde” mindent egyértelművé tett.

Ennél álságosabb szónoklatot politikus nem mondott még Európáról. A kormányfő közölte ugyan, hogy a "helyes önismeret" alapján sem Magyarország, sem ő nem vágyik európai politikai szerepre, mert a realitás: „tízmillió állampolgár, 114 mil­liárd eurónyi GDP, kevesebb mint húszezer katona”. Ám sem a realitás, sem az uniós egyenjogúság nem tartja vissza, hogy az Édenkertet őrző kerubot alakítsa, s mint ilyen, valóságos vezető szerepre törjön. Alapból elutasít minden uniós kezdeményezést a menekültek ügyében, s ezzel Merkel megbuktatására spekulál, hiszen a kancellár Horst Seehofer bajor CSU-vezető, német belügyminiszter politikai terhét nyögi. Ha Orbánnak volna politikusi lelke, furdalhatná, hogy 2015-ben átverte a német kancellárt, amikor elhitette vele: Budapesten humanitárius válság van, mire Merkel megnyitotta a német határt. Orbán e hazardírozástól jutott el oda, hogy a menekültkérdésben nyíltan szervezkedik minden összeurópai megoldás ellen. („Tréfás apróságként” Donald Trump elnökkel telefonon elheherészik azon, mi a különbség a „beautiful wall” és a „beautiful fence” - a mexikói határfal és a szerb határkerítés - között. Zsarolási potenciálként amerikai hátszelet sejtet, amikor Trump éppen az atlanti szövetséget bontja darabokra.)

A miniszterelnök totális frontot nyitott az Unió ellen, amiben csak az egyik fővonal a menekültkérdés. Belerúg Jean-Claude Juncker EB-elnökbe, mert "ő felel a Brexitért", sőt nyíltan zsarolja az Európai Néppártot, mondván, könnyen megtehetné, hogy új menekültellenes, populista pártcsaládot szervez a jövő évi EP-választásra. A Néppárt pedig még mindig nem akarja intézményesen látni, hogy az Orbán által átszabott kereszténydemokrata köntösbe bújtatott illiberalizmus - valójában keresztény fundamentalizmus - már megfertőzte Európát, s a magyar kerub úgy őrzi az Édenkertet, hogy felszántja azt. Úgymond, az EP és Németország "hibásan antipopulista népfrontot hozott létre, a feltörekvő új pártokkal szemben”. Amelyek nemzeti pártok, Orbán potenciális szövetségesei.

Orbán még nem dezertál a Néppártból, inkább önjelölt szellemi vezetőjeként a radikális nacionalizmus felé tolná, hogy Európa megszabadulhasson "szellemi kényszerzubbonyától", amelyet a saját szerepét félreértő Európai Bizottság (értsd: a mélyebb integráció) húzott rá.

Orbán spekulál és kivár. Ha a jövő évi EP-választás után sem sikerül a nemzeti-populista erőknek dominánssá válniuk az Unióban, országát maga után vonszolva otthagyja az Édenkertet, "jöjjön, aminek jönnie kell". Hogy mire jut majd a magyar realitással, annak megítélése saját nemzetére vár. Miről akar itt Merkel tárgyalni, ahelyett, hogy elengedné a magyar kerub kezét?

2018.06.22 08:15

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29