A magyar kerub

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:15

Fotó: /

Merkel kancellár a berlini meghívással túl magas lóra ülteti a magyar miniszterelnököt, ahelyett, hogy ajtót mutatna neki. Ha ugyanis Orbán Viktor politikája eddig nem lett volna világos, akkor a Merkel egykori politikai mentora, Helmut Kohl emlékére (és a mostani kancellár gyalázására) megtartott múlt szombati ünnepség „Budapesti Európa-beszéde” mindent egyértelművé tett.

Ennél álságosabb szónoklatot politikus nem mondott még Európáról. A kormányfő közölte ugyan, hogy a "helyes önismeret" alapján sem Magyarország, sem ő nem vágyik európai politikai szerepre, mert a realitás: „tízmillió állampolgár, 114 mil­liárd eurónyi GDP, kevesebb mint húszezer katona”. Ám sem a realitás, sem az uniós egyenjogúság nem tartja vissza, hogy az Édenkertet őrző kerubot alakítsa, s mint ilyen, valóságos vezető szerepre törjön. Alapból elutasít minden uniós kezdeményezést a menekültek ügyében, s ezzel Merkel megbuktatására spekulál, hiszen a kancellár Horst Seehofer bajor CSU-vezető, német belügyminiszter politikai terhét nyögi. Ha Orbánnak volna politikusi lelke, furdalhatná, hogy 2015-ben átverte a német kancellárt, amikor elhitette vele: Budapesten humanitárius válság van, mire Merkel megnyitotta a német határt. Orbán e hazardírozástól jutott el oda, hogy a menekültkérdésben nyíltan szervezkedik minden összeurópai megoldás ellen. („Tréfás apróságként” Donald Trump elnökkel telefonon elheherészik azon, mi a különbség a „beautiful wall” és a „beautiful fence” - a mexikói határfal és a szerb határkerítés - között. Zsarolási potenciálként amerikai hátszelet sejtet, amikor Trump éppen az atlanti szövetséget bontja darabokra.)

A miniszterelnök totális frontot nyitott az Unió ellen, amiben csak az egyik fővonal a menekültkérdés. Belerúg Jean-Claude Juncker EB-elnökbe, mert "ő felel a Brexitért", sőt nyíltan zsarolja az Európai Néppártot, mondván, könnyen megtehetné, hogy új menekültellenes, populista pártcsaládot szervez a jövő évi EP-választásra. A Néppárt pedig még mindig nem akarja intézményesen látni, hogy az Orbán által átszabott kereszténydemokrata köntösbe bújtatott illiberalizmus - valójában keresztény fundamentalizmus - már megfertőzte Európát, s a magyar kerub úgy őrzi az Édenkertet, hogy felszántja azt. Úgymond, az EP és Németország "hibásan antipopulista népfrontot hozott létre, a feltörekvő új pártokkal szemben”. Amelyek nemzeti pártok, Orbán potenciális szövetségesei.

Orbán még nem dezertál a Néppártból, inkább önjelölt szellemi vezetőjeként a radikális nacionalizmus felé tolná, hogy Európa megszabadulhasson "szellemi kényszerzubbonyától", amelyet a saját szerepét félreértő Európai Bizottság (értsd: a mélyebb integráció) húzott rá.

Orbán spekulál és kivár. Ha a jövő évi EP-választás után sem sikerül a nemzeti-populista erőknek dominánssá válniuk az Unióban, országát maga után vonszolva otthagyja az Édenkertet, "jöjjön, aminek jönnie kell". Hogy mire jut majd a magyar realitással, annak megítélése saját nemzetére vár. Miről akar itt Merkel tárgyalni, ahelyett, hogy elengedné a magyar kerub kezét?

2018.06.22 08:15

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22