A végső győzelemre is esélye lett volna az ellenzéknek a parlamenti választáson, ha nem külön-külön, hanem egységesen indul a 2002 óta minden voksolást megnyerő vagy elcsaló kormányzó erővel szemben. De mit sem ér a parlamenti győzelem, ha az államfőt nem sikerül megbuktatni, akinek az elcsalt tavalyi alkotmánymódosító referendum gyakorlatilag korlátlan hatalmat biztosított: akár azt is, hogy a parlamentet ignorálva dekrétumokkal kormányozzon. Ám az elnök is legyőzhető lett volna, ha nem több kihívója van, hanem azzal a személlyel kell megbirkóznia, aki a legnagyobb lakossági bizalomnak örvend, nem pedig a legnagyobb ellenzéki párt támogatását élvezi.
Az elmélet azonban a török ellenzéknek is gyengéje, s bár a közvélemény-kutatások szerint a második fordulóban akár le is győzheti Erdogant, szinte borítékolható, hogy ez nem történik meg. Ugyanis teljes és feltétel nélküli összefogás szükségeltetne, túl kellene lépni minden világnézeti különbségen, régi-új sérelmen, és nem utolsósorban meg kellene nyerni az ország lakosságának 25 százalékát kitevő kurdok bizalmát.
A kurdok szavazata nélkül elképzelhetetlen a rezsimváltás Törökországban, márpedig ezért egyetlen ellenzéki párt sem törte magát. Azért sem tiltakoztak, hogy a kurd párt, a HDP vezetőit, parlamenti képviselőit, polgármestereit sorra börtönözte be terrorváddal Erdogan elnyomó gépezete, és azért sem emeltek szót, hogy a török hadsereg célpontjai lettek az Iszlám Állam elleni háborúban elévülhetetlen érdemeket szerző szíriai és iraki kurd milíciák.
Hogy a 2013 óta tartó, fokról-fokra durvuló erdogani illiberalizmus, a 2016. júliusi puccskísérlet után nyíltan tomboló, tízezreket bebörtönző, százezreket meghurcoló, már egyáltalán nem leplezett diktatúra minek köszönheti, hogy akár szabad választáson is képes megszerezni a többség támogatását, s hogy a nyugati demokráciákban élő emigránsok zömét is maga mellé állította?
Erdogan nem tett mást, csak még időben, a kezdeti gazdasági sikerek fényének árnyékában, fokról-fokra kezdte kiiktatni a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, bebetonozta a hatalmát, saját képére és érdekei szerint alakította a törvényeket és állami berendezkedést, majd a média lenyúlásával együtt jött az agymosás és a „merjünk nagyok lenni!”, szembemenni a világgal, visszaszerezni az egykori történelmi dicsőséget, és újra naggyá tenni a török nemzetet és az országot. Ha bejött ez Oroszországban, Magyarországon és még Amerikában is, miért ne működne a Boszporusz partján?
Sajnos működik, de ha mégsem, azt a minimálisan szükséges néhány százalékot kitermeli valahonnan a rezsim - egy kis áramszünet, a számítógépes rendszer összeomlása, jól időzített pánikkeltő hírek a megszállt médiában, stb. Nem nagy ügy egy ilyen gépezetnek. Az ellenzéknek viszont igen, hiszen a léte a tét. Nekik ugyanis ez lett volna az utolsó esélyük arra, hogy megakadályozzák, újra szultanátussá váljon a modernizáció útján elindult országuk.
Segíteni nem tudunk. De legalább okulhatnánk a hibáikból a Volga, Duna mentén.
