Métely

Publikálás dátuma
2018.06.23 08:03

Fotó: /

Káprázik néha az ember szeme, ha egyes nyugat-európai hírlapok cikkeit böngészi. A migráns krízis legutóbbi csúcspontján egyikük azzal a címmel hívta föl magára a figyelmet, hogy „Európa dugig van fasisztákkal”. Így, árnyalatlan fogalmazással. Egy másik redakció szinte nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy 2001 óta a szélsőjobboldal szakadatlanul hódít. A lepergett tizenhét esztendőben kialakultak begubózódott szavazókörzetek, amelyek fellegvárai lettek a gyűlöletvoksolásoknak. A hagyományos konzervatív térhódítás mellett fölfigyelhetünk az új jellegű kormányzati szövetségekre, neopopulista megnyilatkozásokra, kivált az utóbbi időkben rendezett választásokon.

Megjelenési formájukban az európai szélsőjobboldali és ultraradikális alakulatok eltérők. Föleleveníthetik letűnt idők alakzatait is, hiszen ez a harcmodor főként a múlt század első felére volt jellemző, de a nyílt hadba hívás átadta a helyét a jóléti állam bírálatának, a messzi múlt megszépítésének, a sokszínű kultúra tagadásának, a nemzeti azonosság dicsőítésének.

Az olasz változás nem véletlenül nyerte el lelkesen Orbánék egyetértését, hiszen szinte másolata lett a Fidesz idegenellenes fölfogásának, mi több, a magyarországi jobboldali taktikázgatás utánzásának is gondolhatnánk. Többen Orbán érdemének tartják az ellenfél, beleértve a tőle hivatalosan jobbra állók legyalulásának módszerét, valójában azonban nyugatabbról terjedt el. Onnan, ahol a konzervatív hagyomány még a liberális szabadságeszményt őrizte, de ellenében lassacskán a pesti aszfaltból kinőtt torz illiberalizmus helyi változata lett mérce. Hogy aztán váratlanul a kereszténység meghatározhatatlan változatának adja át a helyét.

Franciaországban De Gaulle-tól Chiracig a klasszikus liberalizmushoz ragaszkodtak, míg Sarkozyval a ki nem mondott, de alkalmazott illiberalizmus próbált gyökeret ereszteni. Macron az Unió élén eltökélten a szabadságeszmék folytatója lett. Mígnem a Republikánusok pártot az Orbánnal és módszereivel azonosuló Laurent Wauquiez hódította meg, azzal a szándékkal, hogy ő is az illiberalizmussal kacérkodjék. Alig egy hete azonban, a francia-olasz egyezkedési kísérlet meghiúsulása után meglehetősen durva erőfeszítés észlelhető a macronizmus kiszorítására, a sarkozyzmus visszacsempészésére. A republikánus szövetségben egy rokonszenves fiatal üzletasszony alelnökként naivul azzal próbálkozott, hogy a hiteles liberalizmus ismét teret nyerhessen, fékezhesse a szélsőjobboldal rohamát. A hölgyet pártpuccsal kipenderítették tisztségéből, vesztett.

A métely megpróbálja, ha lassan is - hiszen alkotmányosan Macronnak még négy elnöki éve van - „orbanizálni” a közéletet. Az európai frontokon fegyverszünetnek nyoma sincs, a migrációs ütközetek tovább dúlják kontinensünket.

Az olajfák alatt változatlanul nincs béke.

2018.06.23 08:03

Ez a harc

Az Eurostat hivatalos adatai szerint az EU-ban (a lengyelekkel együtt) a magyarok dolgoznak a legtöbbet, az évente ledolgozott óráink száma megközelíti a 2000-et. Ha ezt az egyetlen mutatót összevetjük a várható élettartamokra, a főbb népegészségügyi mutatókra, meg a munkahelyi ártalmakra vonatkozó számokkal, semmiféle szofisztikált indoklás nem kell hozzá, hogy miért nonszensz a rabszolgatörvény: azért, mert már így is túl vagyunk dolgoztatva, aminek az egészségünk, a családunk, az életünk látja a kárát. A hangulat éppen azért volt paprikás a szombati budapesti tüntetésen, mert a jogfosztás ténye mindenki számára nyilvánvaló, aki a munkája ellenértékéből él. A kormány a jelenleginél is sokkal durvább kizsákmányolás lehetőségét kívánja törvénybe iktatni - ezen nincs mit árnyalni vagy szépítgetni: az Orbán-kabinet a multik és az offshore-oligarchák oldalára állt a magyar dolgozókkal szemben. (Az sem titok, hogy kik az offshore-oligarchák: a legnagyobb „magyar” foglalkoztatók, a Mészárosok és társaik mind offshore céghálók révén kerülik meg a közteherviselést.) Csekély vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy bár a rendszerváltás óta mindegyik magyar kormány meglépte ugyanezt, mindegyik bele is bukott. Az Antall-Boross kormány a munkahelyfaló rablóprivatizációba, a Horn-kormány a Bokros-csomagba, az első Orbán-kormány (többek között) az ország újrafeudalizálását elindító „piszkos tizenkettő”-botrányba, az utána nyolc évig regnáló baloldal pedig abba, hogy a dolgozókkal fizettette meg a saját, még a világválság hatásain is túlnövő bénázása árát. Meredek állítás lenne azt mondani, hogy Orbánékat az ingyenmunka-törvény miatt söpri majd el a népharag, de a majdani távozásukban bizonyára szerepe lesz: ez a kabinet mostantól deklaráltan nem a magyar emberek, hanem a munkás-szipolyozó nagytőke kormánya.
2018.12.10 09:06

Az orbáni magzat

Nem véletlenül mondta július végén a romániai Tusványoson a miniszterelnök: „2010-ben felhatalmaztak minket, hogy lezárjuk az átmenet két zavaros évtizedét, 2014-ben arra kaptunk felhatalmazást, hogy ezt a rendszert stabilizáljuk, 2018-as kétharmados győzelmünk pedig felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. Egy korszak több, mint a politikai rendszer, kulturális és szellemi közeg, hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód… Kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert."
Akkor figyelmeztettünk: komolyan kell venni, amit mond, hiszen a magyar szupranacionalizmus nevében bejelentkezett Közép-Kelet-Európa vezetésére. Orbán a 2010-es parlamentáris - alkotmányos - puccs és a totális gazdasági hatalomátvétel után az övétől eltérő nemzeti identitás eltiprását jelentette be. Ezért tévedés a kultúrharcot csak a pénzért folytatott fideszes öngyomrozásnak betudni, és nem látni: a hatalomnak szüksége van valamiféle kovász-ideológiára, hogy a nemzetet kulturális értelemben is egységesen maga mögött tudja. Ám mindez messzebb mutat.
Nem csak a siserehad göcög. Megszólalnak a mamelukok "szellemi vezetői" is, mint a nemzet bölcsének bejelentkező Boross Péter volt belügyminiszter, kormányfő, aki a Magyar Hírlapnak adott múltheti interjújában azt mondja: „A mai baloldalt össze sem lehetne hasonlítani a szociáldemokrata Peyer Károllyal, aki örült a revíziónak. A mai baloldalban csak ellenérzés van mindennel szemben, amiben ott a nemzeti jelszó”. 
Nos, a szocdem Peyer, aki Bethlen Istvánnal 1921-ben keresztülvitte a vitatott, de a szociáldemokráciának a Tanácsköztársaság után mégis csak jogokat biztosító paktumot, ma – az Unióban - aligha tudna örülni a revíziónak, vagy tudna kötni bármilyen egyezséget, mert nem találna szellemi partnert hozzá a nacionalista Fideszben, amely kitagadja a "hazaáruló" baloldalt a nemzetből.
Még érdekesebb, amint Boross konkretizálja Orbán nyári homályát: „Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják… kedvezőbb helyzetbe (kellene) hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére… ezt a kultúrharcot, ne féljünk kimondani, meg kell vívni."
Ha Boross nem fél, mi se féljünk kimondani: ez felhívás szellemi sorozatgyilkosságra. A hatalom minden erővel azon van, hogy valamiféle homogén jobboldali szellemi identitásban egyesítse a nemzetet, így felkészítve, hogy kellő emócióval támogassa az Orbán-korszak határokon túltekintő politikáját, az újraélesztett magyar szupremácia közép-európai  uralmát. Amely maga lenne a XXI. századi szörnyszülött Kelet és Nyugat között, már ha a megfáradt nemzet és a szunyókáló geopolitika nem fojtja meg még magzat korában.
2018.12.10 09:00
Frissítve: 2018.12.10 09:00