Káprázik néha az ember szeme, ha egyes nyugat-európai hírlapok cikkeit böngészi. A migráns krízis legutóbbi csúcspontján egyikük azzal a címmel hívta föl magára a figyelmet, hogy „Európa dugig van fasisztákkal”. Így, árnyalatlan fogalmazással. Egy másik redakció szinte nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy 2001 óta a szélsőjobboldal szakadatlanul hódít. A lepergett tizenhét esztendőben kialakultak begubózódott szavazókörzetek, amelyek fellegvárai lettek a gyűlöletvoksolásoknak. A hagyományos konzervatív térhódítás mellett fölfigyelhetünk az új jellegű kormányzati szövetségekre, neopopulista megnyilatkozásokra, kivált az utóbbi időkben rendezett választásokon.
Megjelenési formájukban az európai szélsőjobboldali és ultraradikális alakulatok eltérők. Föleleveníthetik letűnt idők alakzatait is, hiszen ez a harcmodor főként a múlt század első felére volt jellemző, de a nyílt hadba hívás átadta a helyét a jóléti állam bírálatának, a messzi múlt megszépítésének, a sokszínű kultúra tagadásának, a nemzeti azonosság dicsőítésének.
Az olasz változás nem véletlenül nyerte el lelkesen Orbánék egyetértését, hiszen szinte másolata lett a Fidesz idegenellenes fölfogásának, mi több, a magyarországi jobboldali taktikázgatás utánzásának is gondolhatnánk. Többen Orbán érdemének tartják az ellenfél, beleértve a tőle hivatalosan jobbra állók legyalulásának módszerét, valójában azonban nyugatabbról terjedt el. Onnan, ahol a konzervatív hagyomány még a liberális szabadságeszményt őrizte, de ellenében lassacskán a pesti aszfaltból kinőtt torz illiberalizmus helyi változata lett mérce. Hogy aztán váratlanul a kereszténység meghatározhatatlan változatának adja át a helyét.
Franciaországban De Gaulle-tól Chiracig a klasszikus liberalizmushoz ragaszkodtak, míg Sarkozyval a ki nem mondott, de alkalmazott illiberalizmus próbált gyökeret ereszteni. Macron az Unió élén eltökélten a szabadságeszmék folytatója lett. Mígnem a Republikánusok pártot az Orbánnal és módszereivel azonosuló Laurent Wauquiez hódította meg, azzal a szándékkal, hogy ő is az illiberalizmussal kacérkodjék. Alig egy hete azonban, a francia-olasz egyezkedési kísérlet meghiúsulása után meglehetősen durva erőfeszítés észlelhető a macronizmus kiszorítására, a sarkozyzmus visszacsempészésére. A republikánus szövetségben egy rokonszenves fiatal üzletasszony alelnökként naivul azzal próbálkozott, hogy a hiteles liberalizmus ismét teret nyerhessen, fékezhesse a szélsőjobboldal rohamát. A hölgyet pártpuccsal kipenderítették tisztségéből, vesztett.
A métely megpróbálja, ha lassan is - hiszen alkotmányosan Macronnak még négy elnöki éve van - „orbanizálni” a közéletet. Az európai frontokon fegyverszünetnek nyoma sincs, a migrációs ütközetek tovább dúlják kontinensünket.
Az olajfák alatt változatlanul nincs béke.
