Métely

Publikálás dátuma
2018.06.23. 08:03

Káprázik néha az ember szeme, ha egyes nyugat-európai hírlapok cikkeit böngészi. A migráns krízis legutóbbi csúcspontján egyikük azzal a címmel hívta föl magára a figyelmet, hogy „Európa dugig van fasisztákkal”. Így, árnyalatlan fogalmazással. Egy másik redakció szinte nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy 2001 óta a szélsőjobboldal szakadatlanul hódít. A lepergett tizenhét esztendőben kialakultak begubózódott szavazókörzetek, amelyek fellegvárai lettek a gyűlöletvoksolásoknak. A hagyományos konzervatív térhódítás mellett fölfigyelhetünk az új jellegű kormányzati szövetségekre, neopopulista megnyilatkozásokra, kivált az utóbbi időkben rendezett választásokon.

Megjelenési formájukban az európai szélsőjobboldali és ultraradikális alakulatok eltérők. Föleleveníthetik letűnt idők alakzatait is, hiszen ez a harcmodor főként a múlt század első felére volt jellemző, de a nyílt hadba hívás átadta a helyét a jóléti állam bírálatának, a messzi múlt megszépítésének, a sokszínű kultúra tagadásának, a nemzeti azonosság dicsőítésének.

Az olasz változás nem véletlenül nyerte el lelkesen Orbánék egyetértését, hiszen szinte másolata lett a Fidesz idegenellenes fölfogásának, mi több, a magyarországi jobboldali taktikázgatás utánzásának is gondolhatnánk. Többen Orbán érdemének tartják az ellenfél, beleértve a tőle hivatalosan jobbra állók legyalulásának módszerét, valójában azonban nyugatabbról terjedt el. Onnan, ahol a konzervatív hagyomány még a liberális szabadságeszményt őrizte, de ellenében lassacskán a pesti aszfaltból kinőtt torz illiberalizmus helyi változata lett mérce. Hogy aztán váratlanul a kereszténység meghatározhatatlan változatának adja át a helyét.

Franciaországban De Gaulle-tól Chiracig a klasszikus liberalizmushoz ragaszkodtak, míg Sarkozyval a ki nem mondott, de alkalmazott illiberalizmus próbált gyökeret ereszteni. Macron az Unió élén eltökélten a szabadságeszmék folytatója lett. Mígnem a Republikánusok pártot az Orbánnal és módszereivel azonosuló Laurent Wauquiez hódította meg, azzal a szándékkal, hogy ő is az illiberalizmussal kacérkodjék. Alig egy hete azonban, a francia-olasz egyezkedési kísérlet meghiúsulása után meglehetősen durva erőfeszítés észlelhető a macronizmus kiszorítására, a sarkozyzmus visszacsempészésére. A republikánus szövetségben egy rokonszenves fiatal üzletasszony alelnökként naivul azzal próbálkozott, hogy a hiteles liberalizmus ismét teret nyerhessen, fékezhesse a szélsőjobboldal rohamát. A hölgyet pártpuccsal kipenderítették tisztségéből, vesztett.

A métely megpróbálja, ha lassan is - hiszen alkotmányosan Macronnak még négy elnöki éve van - „orbanizálni” a közéletet. Az európai frontokon fegyverszünetnek nyoma sincs, a migrációs ütközetek tovább dúlják kontinensünket.

Az olajfák alatt változatlanul nincs béke.

Pillantás a kilencedikről - Zsidózunk? Cigányozunk?

Publikálás dátuma
2018.06.23. 08:02

Azon a napon, amikor a magyar kormány, teljes sikert aratva, elfogadtatta a Stop Soros törvényt, bizonyítván, hogy neki semmit sem jelent a menekültek világnapja; azon a napon, amikor a parlament – az új törvény alapján - börtönnel fenyegette meg azokat, akik segíteni mernek a menekülteknek; azon a napon, amikor az Alaptörvény elfogadásával üldözöttekké tették a hajléktalanokat; azon a napon, amikor a munkavállalókat megfosztották a cafeteriától, és ezáltal jelentősen csökkentették a jövőbeni kereseti lehetőségüket; azon a napon, amikor a miniszteri fizetéseket potenciálisan majd’ négymillió forinttal megemelték; azon a napon, amikor a kormány jóvoltából jelentős állami hirdetésekből fenntartott Figyelő újabb listát közölt, ezúttal a Magyar Tudományos Akadémia tudósainak egy részét megbélyegezve; azon a napon, amikor Ferenc pápa is védelmébe vette a menekülteket, és bírálta azokat, akik nem hajlandóak befogadni őket ... nos, ezen a napon megszólalt Parragh László is. Az Orbán-hű kereskedelmi kamara vezető azt találta mondani: Magyarországon elfogytak a fehérbőrű, keresztény gyökerű munkavállalók.

Volt, aki ezt a mondatot úgy akarta lefordítani, hogy Parragh beleharapott a kézbe, amely eddig jól tartotta őt, azaz szembe fordult a miniszterelnökkel. Ő azonban sietett leszögezni: nincs ilyesmiről szó, esze ágában sincs bírálni a kormányt és annak fejét; dehogy állna ő ki a migránsok mellett, egyáltalán nem kívánja feltölteni a magyar munkaerőpiacot Afrikából vagy máshonnan érkező menekültekkel. Ő csak arról beszél: elfogytak a tartalékaink.

De milyen tartalékok?

Mikor használtak, használhattak utoljára ilyen kifejezéseket, fehérbőrű, keresztény gyökerű munkavállalókról beszélve? Ha jól értem, ez a halmaz nem tartalmazza a zsidókat, a cigányokat sem, még ha keresztények, akkor sem; itt fehér bőrű, keresztény gyökerű emberekről van szó.

Nézem a naptárt: 2018 júniusát írjuk, nyolcvan évvel vagyunk túl az első magyarországi zsidótörvényen, azaz a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításától” szóló jogszabályon - még ha most csak egyszerű munkavállalókról van is szó. És mit jelent a fehérbőrű? Lehetséges, hogy a demokrácia huszonnyolcadik évében egy kamarai elnök nyíltan cigányellenes szöveget mondjon el egy rádiós nyilatkozatban? Nézem a naptárt, és azt hiszem, el vagyok tévedve a történelemben. Hogy ez a júniusi nap nincs, nem történt meg; nincs új törvény a menekülteket segítőkkel szemben, és nem emeltek be az alkotmányba olyan passzust, amely üldözni rendeli a hajléktalanokat. És nem lehet, hogy rejtetten zsidóznak és cigányoznak.

Nem és nem: ilyen nem eshet meg a modern Magyarországon. Mindez csak egy rossz álom volt, és arra ébredek, hogy az Orbán-kormány üdvözli Ferenc pápa szavait, a kereskedelmi kamara elnöke pedig a menekülteknek szánt munkahelyekről tart éppen előadást. De kénytelen vagyok felnyitni a szemem – még ha oly sokan csukva tartják is –, és rájönni: mindez igenis megtörtént 2018 júniusában Magyarországon.

Fehéren. Feketén.

Szerző

A magyar kerub

Publikálás dátuma
2018.06.22. 08:15

Merkel kancellár a berlini meghívással túl magas lóra ülteti a magyar miniszterelnököt, ahelyett, hogy ajtót mutatna neki. Ha ugyanis Orbán Viktor politikája eddig nem lett volna világos, akkor a Merkel egykori politikai mentora, Helmut Kohl emlékére (és a mostani kancellár gyalázására) megtartott múlt szombati ünnepség „Budapesti Európa-beszéde” mindent egyértelművé tett.

Ennél álságosabb szónoklatot politikus nem mondott még Európáról. A kormányfő közölte ugyan, hogy a "helyes önismeret" alapján sem Magyarország, sem ő nem vágyik európai politikai szerepre, mert a realitás: „tízmillió állampolgár, 114 mil­liárd eurónyi GDP, kevesebb mint húszezer katona”. Ám sem a realitás, sem az uniós egyenjogúság nem tartja vissza, hogy az Édenkertet őrző kerubot alakítsa, s mint ilyen, valóságos vezető szerepre törjön. Alapból elutasít minden uniós kezdeményezést a menekültek ügyében, s ezzel Merkel megbuktatására spekulál, hiszen a kancellár Horst Seehofer bajor CSU-vezető, német belügyminiszter politikai terhét nyögi. Ha Orbánnak volna politikusi lelke, furdalhatná, hogy 2015-ben átverte a német kancellárt, amikor elhitette vele: Budapesten humanitárius válság van, mire Merkel megnyitotta a német határt. Orbán e hazardírozástól jutott el oda, hogy a menekültkérdésben nyíltan szervezkedik minden összeurópai megoldás ellen. („Tréfás apróságként” Donald Trump elnökkel telefonon elheherészik azon, mi a különbség a „beautiful wall” és a „beautiful fence” - a mexikói határfal és a szerb határkerítés - között. Zsarolási potenciálként amerikai hátszelet sejtet, amikor Trump éppen az atlanti szövetséget bontja darabokra.)

A miniszterelnök totális frontot nyitott az Unió ellen, amiben csak az egyik fővonal a menekültkérdés. Belerúg Jean-Claude Juncker EB-elnökbe, mert "ő felel a Brexitért", sőt nyíltan zsarolja az Európai Néppártot, mondván, könnyen megtehetné, hogy új menekültellenes, populista pártcsaládot szervez a jövő évi EP-választásra. A Néppárt pedig még mindig nem akarja intézményesen látni, hogy az Orbán által átszabott kereszténydemokrata köntösbe bújtatott illiberalizmus - valójában keresztény fundamentalizmus - már megfertőzte Európát, s a magyar kerub úgy őrzi az Édenkertet, hogy felszántja azt. Úgymond, az EP és Németország "hibásan antipopulista népfrontot hozott létre, a feltörekvő új pártokkal szemben”. Amelyek nemzeti pártok, Orbán potenciális szövetségesei.

Orbán még nem dezertál a Néppártból, inkább önjelölt szellemi vezetőjeként a radikális nacionalizmus felé tolná, hogy Európa megszabadulhasson "szellemi kényszerzubbonyától", amelyet a saját szerepét félreértő Európai Bizottság (értsd: a mélyebb integráció) húzott rá.

Orbán spekulál és kivár. Ha a jövő évi EP-választás után sem sikerül a nemzeti-populista erőknek dominánssá válniuk az Unióban, országát maga után vonszolva otthagyja az Édenkertet, "jöjjön, aminek jönnie kell". Hogy mire jut majd a magyar realitással, annak megítélése saját nemzetére vár. Miről akar itt Merkel tárgyalni, ahelyett, hogy elengedné a magyar kerub kezét?

Szerző
Témák
Merkel Orbán