Tömpe István: Miniatúra - Kádár János

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:22
GYÁRLÁTOGATÁS Szívesen ment hívei közé és azok nagy örömmel fogadták mindenütt – így működött a szocializmus FOTÓ: FORTEPAN 413
Fotó: /

Kádár János uralkodásának története véres megtorlásokkal kezdődik, ma mégis, fogyatkozó népe emlékezetében Mátyás királyként, korok, vezetők összevetésének egyik lehetőségeként él tovább. Hatalmának csúcspontján milliók tartották élhetőnek rendszerét. Lehetőségeihez képest puritán, mondhatni közömbös volt: az olyasfajta földi javak, mint ruha, műalkotások, bútorok, és kastélyok nem különösebben érdekelték. Kádár az önmaga által gondosan adagolt hatalommal élt. Diktatúrájának puhább korszakában a politikai jogok kivételével az egyéni életstratégiák követhetők voltak, bár évente ezrek disszidáltak. A megörökölt szegénység és a Rákosi-korszak által szinte általánossá tett rossz életkörülmények fokozatos javítása volt politikájának jellegzetessége, amíg lehetett. Emiatt azonban a gazdaság a rendszer Achilles-sarkává vált.

A folyamatosan igazított tervgazdaság egyes részletei életképesek voltak, az egész azonban rosszul működött. Reformok és ellenreformok követték egymást. A kádári konszolidáció hosszan, a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig tartott. Biztos kenyér, cserébe politikai passzivitás: ma is népszerű a formula. Kenyér dolgában a magyarok előrébb kerültek, a gazdaság viszont, vállalkozók híján, csúszott lefelé az európai rangsorban.

A háztájival Kádár János egy életre szóló sikerélményt szerzett magának, ami egész pályafutásában visszaköszön. Korán rátaláltak Losonczi Pálra, aki szinte forradalmi újítást vezetett be a maga termelőszövetkezetében: a munkaegység utólagos elszámolása helyett áttért az előleg pénzbeli elszámolására. Hóman-Szekfű Magyar történetének is ez az egyik fontos fordulópontja: némely feudalizmusok a robotot, a termény-tizedet erőltették, másutt engedték a pénzbeli megváltást. Az ötvenes években bevezetett szocialista „jobbágyság” tehát magasabb fokozatba kapcsolt. A hatás nem váratott magára: a háztájival egyesült tsz addig szokatlan árubőséget produkált a városi piacokon, a falvakban csökkent a nyomor.

A kommunizmus komor menetoszlopát élénkítő szoft feudalizmus, a háztáji illett a korhoz, a helyzethez, illett az ő konszolidációra hajló egyéniségéhez, és egészen jól illett a társadalomhoz. A hatvanas évektől két évtizedig vidéken különösen, de a városokban is rohamos gazdagodás tapasztalható. Az ötvenes évek agrárvezetői kicserélődtek, egykori kulákok és egyre jobban képzett szakemberek vették át az irányítást. A paraszti kisgazdaság a termelőszövetkezettel szervesült, a mezőgazdasági nagyvállalat egyre több szociális-oktatási feladat megoldásában vett részt (manapság, amikor újra a támogatásokra épített nagyvállalatok uralják a mezőgazdaságot, kevesebb integrációs hatás tapasztalható).

A magyar gazdasági és politikai fellendülés közepette Kádárra ráköszöntött a történelem, mivel a csehszlovákok 1968. januártól elkezdődött reformja lassan lázadássá alakult át. Féltette rendszere stabilitását, félt, hogy Dubcek elveszíti a kontrollt az események felett, Nagy Imre járt a fejében. A csehek a szocialista modellt nem utasították el, de a demokratizálás önmagában is halálos véteknek számított a kommunista táborban. A többség szerint Dubcek megbüntetése elkerülhetetlenné, személye tarthatatlanná vált. Kádárnak választania kellett az engedékenyebb vagy a szigorúbb attitűd között, s még augusztusban is beszélt Dubcekkel, de hogy hitt volna a békés és a méltóságot megtartó megoldásban, azt kötve hiszem. Végül a Vörös Hadsereg nyomában a Magyar Néphadsereg is ott poroszkált a poros Felvidéken.

A hatvanas évtized jó eredménnyel zárult: a gazdasági konszolidáció után a növekedés felfelé ívelt, a csehszlovák vihar elkerülte, a barakk vidámságát sikerült megőrizni. Óvatos külpolitikát vitt, sikeres volt, mindig figyelte a szovjeteket. Lavírozott, mondott ezt is, meg azt is, ha kellett. Sohasem tette kétségessé, hogy a Szovjetunió hűséges szövetségese, politikai odaadásával gyűjtött bónuszpontjait mozgástérének növelésére váltotta be.

Kádár innovatív uralkodási periódusa a hetvenes években halványulni kezdett, ő maga egyre megcsontosodottabb, rosszkedvű politikus lett. Gazdasági rendszerének érvényessége is lejárt a hetvenes évek végén és nagyjavításra szorult. Nem akart szembesülni azzal, hogy csak a piaci reformok hozhatnak valamit, más nem nagyon működik. A mából visszanézve, az országirányítók akkor mintha egyszerre lettek volna hitelbe mulató dzsentrik és a szegényekért aggódó munkásvezérek. Atyai hang, gondoskodás, csak semmi visszalépés. Így aztán, már jócskán benne voltunk a gazdasági bajokban, s a reálbér is alig nőtt, amikor a politika a teljes lakosságra kiterjesztette a szociálpolitika és az egészségügy ingyenes szolgáltatásait.

Kúrálandó a gazdaság gyenge teljesítményét, Kádár folyamatos hitelfelvételt engedélyezett, hogy az emberek nyugodtak maradjanak és otthonosnak érezzék rendszerét. A közkeletű bölcsesség szerint a kenyér és a cirkusz összege minden rendszerben állandó. Több kenyér mellett kevesebb cirkuszra van szükség. A gazdasági vezetők közül az olyanokat kedvelte jobban, akik a szocialista modernizáció és a Nyugat technológiai befogadásának mítoszát képviselték (Szabó István, Horváth Ede), pénzt hoztak (Fekete János), vagy rendet teremtettek, mint a külügyes előéletű Marjai József, aki a Gazdasági Bizottság elnökeként, mint a kormány válságkezelője, szétcsapott a bürokraták között. Az akkori rendben is voltak gazdasági „hősök”, sikeres vezetők, bár hogy ennek hatékonyságbeli kifejeződése milyen lehetett, az kevésbé volt érdekes. Behozni a nyugati technológiát, és aztán helyettesíteni a drága dollárimportot, ez fontos volt. A korszak hírneves gazdasági vezetői közül ide idézhető (a nádudvari) Szabó István vagy Burgert Róbert, az iparból Horváth Ede, és még mások is, például Varga Edit, Martos István, később Tatai Ilona.

A gazdasági versenyképesség nem tartozott Kádár szoros érdeklődési területéhez. Arra voltak a felelősök a pártközpontban, akik alatt újabb réteg dolgozott a minisztériumokban, ő alattuk a vállalatvezetők. Utóbbiak egyre növekvő számban jelentek meg a politika közelében. Az irdatlan távolságot, amely Kádár mindennapjait és érdeklődését a vállalatoktól elválasztotta, többféle módon lehetett csökkenteni. Ellátogatott mezőgazdasági és ipari helyszínekre, városi és kerületi pártbizottságokra. És a vadászatok. A helyi pártlobbi erős volt, amíg Kádár érdeklődött a folyamatok iránt. A vége felé, ha komoly bajt érzékelt, saját megbízható politikusait küldte a helyszínre, például Méhes Lajost az Ipari Minisztériumba, Maróthy Lászlót az Országos Tervhivatalba, hogy jelenlétükkel képviseljék a politikát. Választásaival gyakran tévedett, de rendszer volt benne. Úgy viselkedett, ahogy a francia királyok szoktak ilyenkor: a seregek élére herceget kell kinevezni, aki a királyt képviseli, nem pedig valamelyik feltörekvő bugrist.

A szigorú pártirányításban kifejeződő rendi jelleg a hatvanas évek második felétől oldódott, és a nyolcvanas évekre korporatív formát öltött, vagyis a pártbeli és gazdasági elit egyre szervezettebben keveredett. Kivéve a hatalom csúcsait, és az ahhoz kapcsolódó legfontosabb döntéseket, itt Kádár János vezető szerepe töretlen és folyamatos volt. A kompromisszumok robotosának is szokás leírni, de ez csak a hazai és a külföldi érdekcsoportok közötti lavírozásra igaz. A párt gazdaságirányításában kevés volt a kompromisszum és a robot, az egyre rútabbá váló valóság és az ígéret között táguló rést növekvő adósság hidalta át.

Államférfiúi képességeit nem a sakkhoz szükséges taktikai érzékben kell keresni. Időben tudta azt mondani: talán igen, meg hogy talán nem. Nem különösebben foglalkozott az átlagember személyes politikai elkötelezettségével, zendülés nem fenyegetett, az engedélyezett mormogás jót tett a rendszer életképességének. A mával összeköti, hogy Soros Györgyöt ő sem szerette, bár nem használta szimbolikus harci fegyverként, és alapítványára is rábólintott.

A maga üzemszerű kétértelműsége mögé rejtőzött, és lassan látható lett a leromlott elméjű király ruhája is. Sokoldalú sakkjátékosnak írják le, de adott pillanatban csak egy játszmát játszott. Ötvenhétben megtorló, hatvanhétben reformer, hetvenhétben sikeres és tekintélyes pártállami vezető, külföldre nyitó politikus, nyolcvanhétben az öreg Lear király.

1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán hangzott el Kádár utolsó békebeli beszéde, onnan helyzete és egészsége folyamatosan romlott. Személyiségének rétegeit már nem tudta harmonikusan egymáshoz illeszteni. Minden öregedett és meszesedett, benne és körülötte. Utoljára Aczél György volt a partnere, s talán Németh Károllyal tudott még beszélgetni, mert olyan volt, mint ő, csak autoritás nélkül. Egyre betegebb és magányosabb lett. Bukása idején, betegsége és belső konfliktusai miatt, gondolatai egyre fogyó rádiuszú körben mozogtak, amelynek közepén a mindent elemésztő fekete hasadék és Nagy Imre várta.

(A cikk egy várhatóan szeptemberben megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete)

Szerző
2018.06.30 09:22

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12