Tömpe István: Miniatúra - Kádár János

Publikálás dátuma
2018.06.30. 09:22
GYÁRLÁTOGATÁS Szívesen ment hívei közé és azok nagy örömmel fogadták mindenütt – így működött a szocializmus FOTÓ: FORTEPAN 413

Kádár János uralkodásának története véres megtorlásokkal kezdődik, ma mégis, fogyatkozó népe emlékezetében Mátyás királyként, korok, vezetők összevetésének egyik lehetőségeként él tovább. Hatalmának csúcspontján milliók tartották élhetőnek rendszerét. Lehetőségeihez képest puritán, mondhatni közömbös volt: az olyasfajta földi javak, mint ruha, műalkotások, bútorok, és kastélyok nem különösebben érdekelték. Kádár az önmaga által gondosan adagolt hatalommal élt. Diktatúrájának puhább korszakában a politikai jogok kivételével az egyéni életstratégiák követhetők voltak, bár évente ezrek disszidáltak. A megörökölt szegénység és a Rákosi-korszak által szinte általánossá tett rossz életkörülmények fokozatos javítása volt politikájának jellegzetessége, amíg lehetett. Emiatt azonban a gazdaság a rendszer Achilles-sarkává vált.

A folyamatosan igazított tervgazdaság egyes részletei életképesek voltak, az egész azonban rosszul működött. Reformok és ellenreformok követték egymást. A kádári konszolidáció hosszan, a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig tartott. Biztos kenyér, cserébe politikai passzivitás: ma is népszerű a formula. Kenyér dolgában a magyarok előrébb kerültek, a gazdaság viszont, vállalkozók híján, csúszott lefelé az európai rangsorban.

A háztájival Kádár János egy életre szóló sikerélményt szerzett magának, ami egész pályafutásában visszaköszön. Korán rátaláltak Losonczi Pálra, aki szinte forradalmi újítást vezetett be a maga termelőszövetkezetében: a munkaegység utólagos elszámolása helyett áttért az előleg pénzbeli elszámolására. Hóman-Szekfű Magyar történetének is ez az egyik fontos fordulópontja: némely feudalizmusok a robotot, a termény-tizedet erőltették, másutt engedték a pénzbeli megváltást. Az ötvenes években bevezetett szocialista „jobbágyság” tehát magasabb fokozatba kapcsolt. A hatás nem váratott magára: a háztájival egyesült tsz addig szokatlan árubőséget produkált a városi piacokon, a falvakban csökkent a nyomor.

A kommunizmus komor menetoszlopát élénkítő szoft feudalizmus, a háztáji illett a korhoz, a helyzethez, illett az ő konszolidációra hajló egyéniségéhez, és egészen jól illett a társadalomhoz. A hatvanas évektől két évtizedig vidéken különösen, de a városokban is rohamos gazdagodás tapasztalható. Az ötvenes évek agrárvezetői kicserélődtek, egykori kulákok és egyre jobban képzett szakemberek vették át az irányítást. A paraszti kisgazdaság a termelőszövetkezettel szervesült, a mezőgazdasági nagyvállalat egyre több szociális-oktatási feladat megoldásában vett részt (manapság, amikor újra a támogatásokra épített nagyvállalatok uralják a mezőgazdaságot, kevesebb integrációs hatás tapasztalható).

A magyar gazdasági és politikai fellendülés közepette Kádárra ráköszöntött a történelem, mivel a csehszlovákok 1968. januártól elkezdődött reformja lassan lázadássá alakult át. Féltette rendszere stabilitását, félt, hogy Dubcek elveszíti a kontrollt az események felett, Nagy Imre járt a fejében. A csehek a szocialista modellt nem utasították el, de a demokratizálás önmagában is halálos véteknek számított a kommunista táborban. A többség szerint Dubcek megbüntetése elkerülhetetlenné, személye tarthatatlanná vált. Kádárnak választania kellett az engedékenyebb vagy a szigorúbb attitűd között, s még augusztusban is beszélt Dubcekkel, de hogy hitt volna a békés és a méltóságot megtartó megoldásban, azt kötve hiszem. Végül a Vörös Hadsereg nyomában a Magyar Néphadsereg is ott poroszkált a poros Felvidéken.

A hatvanas évtized jó eredménnyel zárult: a gazdasági konszolidáció után a növekedés felfelé ívelt, a csehszlovák vihar elkerülte, a barakk vidámságát sikerült megőrizni. Óvatos külpolitikát vitt, sikeres volt, mindig figyelte a szovjeteket. Lavírozott, mondott ezt is, meg azt is, ha kellett. Sohasem tette kétségessé, hogy a Szovjetunió hűséges szövetségese, politikai odaadásával gyűjtött bónuszpontjait mozgástérének növelésére váltotta be.

Kádár innovatív uralkodási periódusa a hetvenes években halványulni kezdett, ő maga egyre megcsontosodottabb, rosszkedvű politikus lett. Gazdasági rendszerének érvényessége is lejárt a hetvenes évek végén és nagyjavításra szorult. Nem akart szembesülni azzal, hogy csak a piaci reformok hozhatnak valamit, más nem nagyon működik. A mából visszanézve, az országirányítók akkor mintha egyszerre lettek volna hitelbe mulató dzsentrik és a szegényekért aggódó munkásvezérek. Atyai hang, gondoskodás, csak semmi visszalépés. Így aztán, már jócskán benne voltunk a gazdasági bajokban, s a reálbér is alig nőtt, amikor a politika a teljes lakosságra kiterjesztette a szociálpolitika és az egészségügy ingyenes szolgáltatásait.

Kúrálandó a gazdaság gyenge teljesítményét, Kádár folyamatos hitelfelvételt engedélyezett, hogy az emberek nyugodtak maradjanak és otthonosnak érezzék rendszerét. A közkeletű bölcsesség szerint a kenyér és a cirkusz összege minden rendszerben állandó. Több kenyér mellett kevesebb cirkuszra van szükség. A gazdasági vezetők közül az olyanokat kedvelte jobban, akik a szocialista modernizáció és a Nyugat technológiai befogadásának mítoszát képviselték (Szabó István, Horváth Ede), pénzt hoztak (Fekete János), vagy rendet teremtettek, mint a külügyes előéletű Marjai József, aki a Gazdasági Bizottság elnökeként, mint a kormány válságkezelője, szétcsapott a bürokraták között. Az akkori rendben is voltak gazdasági „hősök”, sikeres vezetők, bár hogy ennek hatékonyságbeli kifejeződése milyen lehetett, az kevésbé volt érdekes. Behozni a nyugati technológiát, és aztán helyettesíteni a drága dollárimportot, ez fontos volt. A korszak hírneves gazdasági vezetői közül ide idézhető (a nádudvari) Szabó István vagy Burgert Róbert, az iparból Horváth Ede, és még mások is, például Varga Edit, Martos István, később Tatai Ilona.

A gazdasági versenyképesség nem tartozott Kádár szoros érdeklődési területéhez. Arra voltak a felelősök a pártközpontban, akik alatt újabb réteg dolgozott a minisztériumokban, ő alattuk a vállalatvezetők. Utóbbiak egyre növekvő számban jelentek meg a politika közelében. Az irdatlan távolságot, amely Kádár mindennapjait és érdeklődését a vállalatoktól elválasztotta, többféle módon lehetett csökkenteni. Ellátogatott mezőgazdasági és ipari helyszínekre, városi és kerületi pártbizottságokra. És a vadászatok. A helyi pártlobbi erős volt, amíg Kádár érdeklődött a folyamatok iránt. A vége felé, ha komoly bajt érzékelt, saját megbízható politikusait küldte a helyszínre, például Méhes Lajost az Ipari Minisztériumba, Maróthy Lászlót az Országos Tervhivatalba, hogy jelenlétükkel képviseljék a politikát. Választásaival gyakran tévedett, de rendszer volt benne. Úgy viselkedett, ahogy a francia királyok szoktak ilyenkor: a seregek élére herceget kell kinevezni, aki a királyt képviseli, nem pedig valamelyik feltörekvő bugrist.

A szigorú pártirányításban kifejeződő rendi jelleg a hatvanas évek második felétől oldódott, és a nyolcvanas évekre korporatív formát öltött, vagyis a pártbeli és gazdasági elit egyre szervezettebben keveredett. Kivéve a hatalom csúcsait, és az ahhoz kapcsolódó legfontosabb döntéseket, itt Kádár János vezető szerepe töretlen és folyamatos volt. A kompromisszumok robotosának is szokás leírni, de ez csak a hazai és a külföldi érdekcsoportok közötti lavírozásra igaz. A párt gazdaságirányításában kevés volt a kompromisszum és a robot, az egyre rútabbá váló valóság és az ígéret között táguló rést növekvő adósság hidalta át.

Államférfiúi képességeit nem a sakkhoz szükséges taktikai érzékben kell keresni. Időben tudta azt mondani: talán igen, meg hogy talán nem. Nem különösebben foglalkozott az átlagember személyes politikai elkötelezettségével, zendülés nem fenyegetett, az engedélyezett mormogás jót tett a rendszer életképességének. A mával összeköti, hogy Soros Györgyöt ő sem szerette, bár nem használta szimbolikus harci fegyverként, és alapítványára is rábólintott.

A maga üzemszerű kétértelműsége mögé rejtőzött, és lassan látható lett a leromlott elméjű király ruhája is. Sokoldalú sakkjátékosnak írják le, de adott pillanatban csak egy játszmát játszott. Ötvenhétben megtorló, hatvanhétben reformer, hetvenhétben sikeres és tekintélyes pártállami vezető, külföldre nyitó politikus, nyolcvanhétben az öreg Lear király.

1985-ben, az MSZMP XIII. kongresszusán hangzott el Kádár utolsó békebeli beszéde, onnan helyzete és egészsége folyamatosan romlott. Személyiségének rétegeit már nem tudta harmonikusan egymáshoz illeszteni. Minden öregedett és meszesedett, benne és körülötte. Utoljára Aczél György volt a partnere, s talán Németh Károllyal tudott még beszélgetni, mert olyan volt, mint ő, csak autoritás nélkül. Egyre betegebb és magányosabb lett. Bukása idején, betegsége és belső konfliktusai miatt, gondolatai egyre fogyó rádiuszú körben mozogtak, amelynek közepén a mindent elemésztő fekete hasadék és Nagy Imre várta.

(A cikk egy várhatóan szeptemberben megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete)

Szerző

Kácsor Zsolt : A báró úr a hazáján elmereng

Publikálás dátuma
2018.06.30. 09:20
Kőbánya, Csősztorony

Egy igazi magyar báróval sétáltam a minap, már úgy értem az igazit, hogy a báró úr származásilag és születésileg nemes, ami elsőre nem is látszik rajta – gyerekkoromban legalábbis egy bárót úgy képzeltem, hogy fehér paróka van a fején, folyton franciául beszél és mindenáron gróf akar lenni, mert a gróf eggyel nagyobb rang. Ez az én magyar báróm azonban nem akart sose gróf lenni, sőt, ez az egész arisztokratásdi sem izgatja különösebben, olyannyira nem, hogy eddig nem is emlegette a nemesi gyökereit, pedig ismerjük egymást pár éve. Most is csak azért hozakodott vele elő, mert elújságoltam neki, hogy Kőbányára költöztem, mire fölcsillant a szeme, és azt mondta, hogy kérlek szépen, Kőbányán nőtt föl az én anyukám, aki bárókisasszony volt. Hogyan került egy bárókisasszony oda?! Ezt kérdeztem tőle. Pontosabban éppen nem oda, hanem ide – mert ezt a szöveget most itt írom, Kőbányán, ahol szitál a késő délutáni eső, az új, még épülő sétány díszköveit lerakó, majd újra fölszedő munkások abbahagyták a munkát, a hajléktalanok meg behúzódtak a nagyáruház eresze alá, és úgy gubbasztanak ott, mint az ázott verebek. Pontosabban nem ott, hanem itt. Legyünk pontosak.

Kérlek szépen, ez egy hosszú történet, válaszolta a báró úr, majd rágyújtott, mélyen letüdőzte a füstöt, és úgy folytatta tovább, hogy kérlek szépen, valamikor a huszadik század első éveiben a dédnagymamám megözvegyült, és hozzáment egy gazdag felvidéki sváb pezsgőgyároshoz, aki nagyon megörült neki, hogy az új felesége révén beházasodott egy magyar bárói családba; egy gyermekük volt, az én nagymamám, aki gazdag bárókisasszonyként egy polgári származású férfiúhoz ment férjhez, ő lett az én későbbi nagyapám, aki ügyvédi irodát vitt, és eléggé sok nyelven beszélt, a németen, a csehen, a szlovákon és az oroszon kívül ógörögül is tudott. Kérlek szépen, mondta a báró úr, a nagyszüleim intellektuálisan felkészülten, vagyonosan és boldogan indultak neki az életnek, de lecsapott rájuk a huszadik század, és a Felvidékről a második világháború után mindenüket hátrahagyva menekültek át Magyarországra, közelebbről Budapestre, még közelebbről Kőbányára.

Menekültek.

Menekültek.

Mondom még egyszer, a menekültek ott kötöttek ki Kőbányán, pontosabban itt, legyünk pontosak. A nagypapa hosszas küszködések után kapott egy szerényen fizető jogtanácsosi állást a még 1838-ban alapított kőbányai magnezitipari téglagyárban, az állás mellé járt egy aprócska szolgálati lakás, így a több nyelven beszélő, művelt, polgári származék nagypapa és a bárókisasszony leánygyermeke – a báró úr anyukája – már ebben a kőbányai szolgálati lakásban született 1947-ben. A Felvidékről átmenekült nagypapát és bárókisasszony feleségét a magnezitipari téglagyár egyszerű munkásai fölöttébb kedvelték, merthogy nem játszották meg köztük az urat. Sőt, a jogász nagypapa olyannyira beilleszkedett, hogy nyaranta esténként beült egy-egy nagyfröccsre valamelyik kiskocsmába, és olyankor a hozzá forduló munkásoknak jogi tanácsadást nyújtott, méghozzá ingyen – igaz, sajnálatos körülmények folytán előfordult, hogy kisebb-nagyobb büntetőügyben is kikérték a segítségét, ám a nagypapa diszkrét úriember volt: több nyelven tudott hallgatni, ha kellett, még ógörögül is. De nem kellett.

Ennyi volt a báróság története.

Szótlanul baktattunk tovább a pesti belvárosban, a báró úr csöndben fújta a füstöt mellettem, majd megállt, s afféle jól nevelt, kedélyes társalgó módjára megkérdezte tőlem, mintha csak az időjárás felől érdeklődne, hogy kérlek szépen, mi lesz ezzel a Magyarországgal, mondd? Kapásból visszakérdeztem, hogy mire föl ez a jövő idő, mon ami? Mire föl ez az optimizmus? Legyünk pontosak, az országról beszéljünk múlt időben. Magyarországot a saját népe tette múlt időbe – kétharmaddal. Személyesen nincs kit okolni érte. A szellemi elit nagy része évek óta hallgat és közben a hatalomnak a markát odatartja: csak csurran-csöppen bele valami ilyen-olyan ösztöndíjból, juttatásból. Aki nem hallgat, az meg azt hiszi, hogy a harcot rá lehet bízni másra, menni fog az szelíd, halk szóval, csak semmi radikális hiszti. Hát nem, mon ami. Szelíd, halk szóval nem fog menni. A fasiszta, etnicista és álklerikális kormányokat a történelemben még soha nem állította meg szócsatában senki. Ezeket sem fogja. Az a természetük, hogy magukkal rántják az általuk lebutított többséget, és a történelemben mindig elkövetkezik az a pont, amikor a lebutított többség a győzelem árán a saját vesztét sem bánja. Győztünk, ordítja a magyar nép, és diadalittasan dől bele a saját maga által kiásott tömegsírba. Így szokott ez lenni. Így lesz most is, mert a történelem magasról tesz az igazságra, és előbb-utóbb a bűnteleneken is behajtja a büntetést, de kamatos kamattal.

Jaj, ne beszélj már ilyeneket, mondta a báró úr kissé riadt mosollyal. Jó, nem beszélek, válaszoltam, de akkor te is vond vissza a jövő időt.

Kicsit eltűnődött. Aztán döntött. Kérlek szépen, ez csak természetes, dünnyögte udvariasan, és végigsimította a haját jellegzetes, finom mozdulattal.

Szerző
Témák

Rédei Judit: A „Dieselgate” új fejezete

Publikálás dátuma
2018.06.30. 09:15
A VEZÉR Rupert Stadler egyelőre őrizetben várja, mit hoz a jövő, mennyit képesek megtudni a belső titkokból a nyomozó hatóságok

Az autógyártóknak ismét szembesülniük kellett azzal, hogy nem csitulnak a három évvel ezelőtt Amerikában kitört „Dieselgate” botrány hullámai. A Volkswagen csoport kártérítésekre, büntetésekre idáig elköltött 25 milliárd eurója kevés ahhoz, hogy a társaság meglelje a békét. Június elején 60 ezer olyan Audi 6-os, 7-es akadt fenn a szűrőn, amelyeket a teszteket félrevezető számítástechnikai eszközzel láttak el, hogy azután újabb egy milliárd eurós bírságot szabjon ki a csoportra a német bíróság. A napokban pedig egy hajnali órán négy rendőr ébresztette Ingolstadtban Rupert Stadlert, az Audi vezérét, akit azonnal őrizetbe vettek, tartva a bizonyítékok eltüntetésétől, a tanúk befolyásolásától.

A VEZÉR Rupert Stadler egyelőre őrizetben várja, mit hoz a jövő, mennyit képesek megtudni a belső titkokból a nyomozó hatóságok

A VEZÉR Rupert Stadler egyelőre őrizetben várja, mit hoz a jövő, mennyit képesek megtudni a belső titkokból a nyomozó hatóságok

Kibúvókat kerestek

Új fejezet kezdődött a „Dieselgate” minden jel szerint végeláthatatlan történetében. Eddig ugyanis általában csak a Volkswagen, valamint beosztott munkatársak kerültek a vizsgálódók célkeresztjébe. Vezéráldozat egy volt, a csoportot irányító Martin Winterkorn kényszerült lemondásra 2015. szeptemberében, miután a Frankfurti Autószalon forgatagában robbant a hír, miszerint a Volkswagen „megtrükközte” a motorokat, a valós emissziót elfedő számítástechnikai eszköz beépítésével. Az amerikai vád nyomán a sokk, a tagadás, a hüledezés, majd a szembesülés a tényekkel megváltoztatott mindent, megkérdőjelezve a technikai vívmányokat, a környezettudatos fejlesztések valódiságát, a megbízhatóságot, a felelős szerepvállalást, mindazt, ami az elmúlt évtizedekben az autóipar erőviszonyait alakította.

A VW-nál magyarázkodtak, néhány hónapig kibúvókat kerestek, majd a gyártó új vezére, Matthias Müller bejelentette, többé nem használják a 2007 óta emblematikus Das Auto (Az autó) szlogent. A bűnös motor világszerte összesen több mint 11 millió járműbe került be. A tengerentúl viszonylag gyorsan léptek az illetékes vizsgálók, és az igazságszolgáltatás, kiállították a számlát, amit a bűnöket elismerő európai gyártó sietve rendezett. Ott 600 ezer jármű minősült selejtesnek, az utólagos barkácsolás merev ellenállásba ütközött, az autónként megítélt kártérítés összege pedig sok esetben tízezer dollárra rúgott.

A figyelem csak tavaly év elején fordult konkrét személyek felé, az amerikai igazságszolgáltatás akkortól próbálta nevesíteni a felelősöket. Ez nem egy arcnélküli multinacionális vállalat akciója, hanem hús-vér emberek konspirációja - fogalmazott Sally Yates ügyész, lelombozva a reményeket, hogy az európai gyártó a beismeréssel, 4,3 milliárd dollárnyi büntetés, valamint további 20 milliárd körüli személyes kártérítés kifizetésével, egyúttal a következő években vállalva állandó szakértői ellenőrzéseket, maga mögött hagyhatja az egész ügyet. A bíróság ugyanis a vádlottak padjára hívta a VW több alkalmazottját, Heinz-Jakob Neussert, Jens Hadlert, Richard Dorenkampot, Bernd Gottweist, és Jürgen Petert. Az FBI ugyanakkor letartóztatta az Amerikában élő Olivier Schmidt-et, aki a helyi környezetvédelmi hatósággal tartotta a kapcsolatot. Dél-Koreában nem sokat teketóriáztak, a VW ottani képviseletének vezetőjét hamis dokumentumok kiállításáért másfél évi börtönre ítélték. A csoport első sorát azonban kímélték a vizsgálódók tengeren innen és túl is. A megjegyzések mellett, miszerint a vezetők is számíthatnak kérdésekre, valójában semmi konkrétum nem szivárgott ki a céget irányítók szerepéről az eltelt három esztendő alatt.

Óvatos bánásmód

Németország nehezen szánta rá magát, hogy fellépjen iparának gyöngyszemeivel szemben. A visszahívások csak lassan kezdődtek el, kibúvókat kerestek, magyarázkodtak, de ez érthető, hiszen nyolc és fél millió érintett kocsi gurult az európai utakon. Az amerikaihoz hasonló kártérítés program itt 250 milliárd eurós érvágást jelentett volna. Az öreg kontinensen mások az előírások, így a szabályszegések kevésbé számítanak súlyosnak – hangoztatták és a jelek szerint az erőszakos követelések lecsendesedtek. Az igazságszolgáltatás sem sietett, óvatosan bánt az üggyel. Vádlottként felelős vezetőkről kevés szó esett.

Tavaly viszont a német hatóság őrizetbe vette Giovanni Pamiót, az Audit kilenc éve szolgáló olasz fejlesztőmérnököt, közvetlenül azután, hogy az USA-ban megvádolták, kulcsszerepe volt az amerikai autósokat megtévesztő mérési eredmények meghamisításában. Pamio kitálalt a bíróság előtt, cáfolva a teóriát, miszerint egy maroknyi műszaki műve volt a hamisító logisztika. Beismerte, a cégvezetés igenis tudott a manipulációról, amelynek kezdete 2006-ra nyúlik vissza. Állítása szerint egy fejlesztési szakember akkortájt arról informálta az Audi vezetését, hogy gondok vannak az adalékanyag-bevitellel, amely a szennyezőanyag kibocsátás csökkentésére lenne hivatott. Ezután jött a számítástechnika bevetésének ötlete. Akkor a Volkswagen irányítására készülődő Martin Winterkorn állt az Audi élén. Pamio mailekre, prezentációkra, megbeszélésekre hivatkozott.

A történet egyik változata szerint már májusban készen állt a manipulációs eszköz, amelynek alkalmazására a motorok „tisztaságáért” felelős igazgató Richard Dorenkamp és a gyártást irányító Jens Hadler is áldását adta. A trükközött dízelek, immár VW-kben és Audikban 2009-ben indultak hódító útjukra az Egyesült Államokban. Miután sikerrel vették a homologizációs vizsgát, diadalútjukat óriási, a „tiszta dízel”-t reklámozó kampány kísérte. A fejlesztések nem álltak meg, 2011-től újgenerációs motorokat fejlesztettek ki a német mérnökök, tovább korszerűsítve a trükköző berendezést. 2014 májusában azután elkezdtek gyülekezni a sötét fellegek, egy virginiai kutatócsoport felfedezte, hogy a kétliteres dízel valós kibocsátása eltér a vizsgán kiállított bizonyítvány szerinti értéktől. A VW különböző magyarázatokkal próbálkozott, ám az amerikaiak fenyegetőztek, mondván, a piacra készülő új modellek nem kapnak homologizációs engedélyt. 2015 augusztusában azután robbant a bomba, az egyik dolgozó elismerte, hogy a beépített informatika kétféle, normál, illetve tesztelési üzemmódban működik, amit Friedrich Eichler, a motorfejlesztés akkori irányítója nem cáfolt. Lázas takarítás kezdődött, az alkalmazottak közvetett, a dokumentáció megsemmisítésére vonatkozó üzeneteket kaptak. Egy értekezleten elhangzott: a rendszerbe csak akkor vigyék fel a terveket, ha „szükséges”. Ezután több ezer adathordozót törtek össze, de nyomok azért maradtak.

Rács mögött az Audi vezére

A pallos, amely valójában a botrány kirobbanása óta lebeg az autógyártás főszeplőinek feje felett, most némileg váratlanul sújtott le, és nem is akárkire. Az Audit 2007 óta irányító, a főtulajdonosokhoz a Porsche és a Piëch családhoz közelálló Rupert Stadler letartóztatására kevesen gondoltak. Ő a birodalom erős emberének számított. Amikor tavaly szinte teljesen lecserélték az Audi vezetését, pozíciója szilárd maradt, élvezte a bizalmat. A Porsche család amúgy híres a lojalitásáról, alkalmazottaik hosszú távon biztonságban érezhetik magukat. Stadler is az utolsó pillanatig élvezte a tulajdonosi bizalmat, az őrizetbe vétel híre után is hezitáltak és nyitva hagyták a kaput az esetleges visszatérésére. Egy napos tanakodás után végül is a marketingvezetőt, Bram Schot megbízták a cég „átmeneti” irányításával. Stadler még felvehette bonuszát, ami 2017-re 5 millió dollárt tett ki.

Csalás, hamis bizonyítványok kiállítása szerepel az 55 esztendős Stadler bűnlajstromán, aki körül, a Süddeutsche Zeitung szerint, májusban kezdett szorulni a hurok. Telefonjait lehallgatták, majd letartóztatása előtt néhány nappal házkutatást tartottak nála. A hírek szerint további húsz vezető számíthat kérdezősködésre a német hatóságok részéről. A befektetők megtévesztése is szerepel a vádak között. Ez egyébként a jelek szerint a technikai kérdéseknél jobban foglalkoztatja a német igazságszolgáltatást. Brunswickban büntetőeljárást kezdeményeztek Martin Winterkorn, Matthias Müller, a társaságot jelenleg irányító Herbert Diess, valamint Hans Dieter Pötsch felügyelőbizottsági elnök ellen. Ám az eljárás nem a motor trükközés részleteit hivatott feltárni, hanem a befektetői érdekek érvényesítését szolgálja. A Volkswagentől ugyanis, részvényeik leértékelődése okán, mintegy 2000 befektető, 5,5 milliárd eurót követel.

A kérdés viszont továbbra is az, vajon fény derül-e arra, hogy pontosan hogyan folytak a titkos üzelmek, vagy sikerül megőrizni a titkokat. Elemzők inkább az utóbbira szavaznak. Autokrácia, abszolút monarchia jellemzi a hipercentralizált cég működését, a dolgok a legapróbb technikai részletekig Wolfsburgban dőlnek el, ahol senkinek nem érdeke a bűnbakkeresés – mondják. A hagyományok erősek, és ez annak is betudható, hogy a piramis csúcsán hosszú ideig két megszállott mérnök, Martin Winterkorn és Ferdinand Piëch ült. A legkisebb kütyü sem kerülte el a figyelmüket, gond nélkül megváltak az okoskodóktól, az ő munkakultúrájuk nyomja rá a bélyegét a működésre ma is. Ha fejcserékről időnként értesül is a közvélemény - így legutóbb két hónapja Mathias Müllert Herbert Diess váltotta a csoport kormányrúdjánál - a kérdésre, hogy tudott-e az igazgatóság a trükközésről, nincs válasz, ha csak az nem, hogy nem akart tudni róla.

A füst terjeng
A Dieselgate füstje már rég átlépte a Volkswagen-birodalom határát. Most úgy tűnik, a Daimler-Mercedes következik. A napokban több száz elkészült jármű forgalomba helyezése hiúsult meg, miután a gyártónak nem sikerült megnyugtatóan bizonyítani a luxusautók törvénynek megfelelő „tisztaságát”. Ezzel egy időben egy részvényes panaszt nyújtott be a stuttgarti bíróságon, árfolyam manipulációval vádolva meg a gyártót. A Mercedes háza táján ez az első ilyen akció, amely akár lavinát is indíthat el. A VW botrány kitörésekor Dieter Zetsche elnök nagy hangon biztosította a Daimler részvényeseit arról, hogy gyártmányaikba nem kerültek hamisító kütyük. A német hatóságok azonban mást gondoltak, és tavaly januárban megkezdett vizsgálataik a nyár közepére 774 000 Mercedes visszahívásához vezettek. Az ügyvédek szerint az ezutáni több, mint 12 százalékos árfolyamveszteség miatt milliárdokra rúghat a befektetők által követelt kártérítés összege. Ami a káros anyag kibocsátást általában illeti, szinte minden márka fennakadt a 2015-óta világszerte aktívan vizsgálódó környezetvédelmi hatóságok rostáján. A statisztikák szerint csak az EU útjain 29 millió „piszkos”, a normákat túllépő dízel cirkál, közülük egyre több régiónkban szennyezi a levegőt. Mindez azonban nem fékezi az autógyártók lendületét, de a vevők étvágyát sem. Tavaly a Volkswagen csoport megduplázta 2016-os nyereségét, a mérlegbe 11,35 milliárd nettó profit került, az eladott járművek száma meghaladta a 10 milliót, a teljes forgalom 230 milliárd eurót tett ki.



Szerző
Témák