Egy titkos expresszionista

Gábor Marianne festményein minden groteszk egyértelművé válik. Képeinek témái érvényesek maradtak ma is, de ehhez a művész nem éppen szenvtelen világlátása kellett, és az a soha nem demonstrált, de annál erősebb – mondjuk ki újra – egyszeri expresszionizmus.

Kitűnő a környezet. Egy pesti bérház üveggúlával befedett udvara, korlátlan fény, fehér falak, fehér ülőalkalmasságok – még az üvegtetőn át jól látható emeleti vakolatomladékok, feldúcolások kontrasztja is a tér derűjét, békéjét hangsúlyozza.

Többszörösen alkalmazkodva Gábor Marianne festészetéhez. Az első látásra békés témákhoz és derűs színekhez, a Padre, egy szóra bohócorrú tisztelendőjéhez, a Tengerparti nénikék guruló dimenzióihoz, a Gráber Lajos zenetanár nagy művészkalapjához és laza csokornyakkendőjéhez. A vitorlás tompa sárga oldala mégiscsak világít a Pihenő bárkásokon, mert mögötte a tenger harsánykék, ha koptatott is a foltja, tengerparti levegő szűri a Terasz komplementer árnyalatait, és ez a színvilág emeli a portrékat, jeleneteket groteszk színes grafikánál teljesebbé. Öregedő krumpliorr, álmos anyókaszemek, nehézkes testek – a jellemrajzok lehetnének karikatúrák. De a nem éppen daliás zenetanár háta mögött a sárga mező úgy világít, mint középkori mozaikokon és ikonokon az arany háttér, a tengerparti öregasszonyok puha gömbölydedségét felmagasztosítja egy aggályos-finoman pöttyözött, ívelő napernyő, és Olga néni fekete ruháján a diadalmas, már-már plasztikusra festett fehér pettyek cáfolnak minden anyókás gyöngeséget.

Aztán az oldalteremben minden groteszk egyértelművé válik. A Cadik szeme sírós, és a füle nagy, de a szakálla, haja olyan brutálisan fehér, olyan szemcsés-goromba a festék, és durva rétegén annyi a nyilván ecsetnyél végezte kaparás, hogy egymagában megjelenít drámát, szenvedést, tragédiát. Nem kell az Édesapámig eljutni, az 1944 évszámot elolvasni, a festő szüleinek sorsát ismerni ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér, csupa izgatott kaparás, és mégis csupa monumentalitás portrén megérezzük ezt a költői feszültséget.

Gábor Marianne festészetében az Üldözöttek (több kép viseli ezt a címet) nem szentek, nem pátoszos vértanúk, emberek. Gombszemű szomorkodók, időnként a kiszolgáltatottságtól közönyös arcúak, máskor már-már gyerekrajz szerűen bizonytalan-kuszák. Ettől lesznek hitelesek, különlegesek, felejthetetlenek a hatalmas, soha ki nem merülő témakörben. A Bóher szeme riadt, de kalapja ferde és haja, oldalszakálla képtelenül okkersárga, következően a festő „jellemlátomásaiból”, gyöngéd és szeretett fölényéből, amelyet Molnár Gál Péter lassan fél évszázada rögzített. És amelynek hordozója – akárhogy is vesszük – egy sajátos és saját expresszionizmus.

Az izmus, amely mindig is egyéni változatokban, szuverén értelmezésben termett remekműveket a hazai huszadik században. Ám amennyire nem hasonlít Gábor Marianne festésmódja a Die Brücke kihívó és a Der Blaue Reiter szenvedélyes expresszionizmusához, annyira különbözik Egry vagy Derkovits expresszivitásától is. És ez a karakterekre reagáló, formaadásában nyugtalan, színvilágában minden finomsága mellett is felszabadult piktúra tette lehetővé olyan tárgyak, egyéniségek – világ – hiteles és érvényes megfogalmazását, amely jelenségeknek az időszerűségében már kezdtünk nem hinni.

Beszélgető asszonyok, vízparti bámészkodók, utcai eszmecsere – ilyen, hasonló zsánereket csaknem száz évvel a Gábor Marianne-képek előtt festett errefelé Deák Ébner Lajos, Aggházy Gyula, jó esetben Hollósy Simon. Hogy ezek a jelenetek-témák mégis érvényesek voltak a huszadik század hetvenes éveiben, és érvényesek maradtak ma is, ahhoz a festő nem éppen passzív, nem éppen szenvtelen világlátása kellett, és az a soha nem demonstrált, de annál erősebb – mondjuk ki újra – egyszeri expresszionizmus, amelyet a Szép utcában nem lehet nem felismerni.

INFO: Gábor Marianne

Jászi Galéria a Széphárom Közösségi Térben, június 30-ig

Bővebben: https://www.gyularozsa.com