Marosán György: A komfortzóna csapdája

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:25
REALITÁS A világbajnok szerint előnyben vannak a folyamatosan küzdők FOTÓ: DPA/SVEN HOPPE
Fotó: /

Arrogáns fiatalok árasztják el a magyar munkahelyeket: nincs megállás. Így foglalta össze egy nemrég lezajlott hazai HR-es konferencia tapasztalatait a híradás. Az értékelésről két másik – témájukat illetően egymástól is távoli – kutatás jutott az eszembe. "A jó idők a világot ostoba viselkedésre késztetik" – írta a Financial Times. A kellemes körülmények - az alacsony infláció, a gyorsuló növekedés, a csökkenő munkanélküliség, és az emelkedő jövedelmek – miatt az emberek felhagynak a válság idején magukra kényszerített körültekintéssel, terjed a kockázatkereső és az óvatlan viselkedés. Egy másik vizsgálatban a magyar kutatók kis kedvenceink - a kutyák - szélsőséges jutalom-érzékenységét elemezték (Gerencsér, L. et al. 2018. Development and validation of the Canine Reward Responsiveness Scale. Scientific Report.). Azt tapasztalták, hogy a kutyáknál is kialakulhat - az embernél előforduló - kóros jutalom-függőség, amit az vált ki, ha a gazdi a közös játékot inkább élelem-jutalommal „pótolja”. A „figyelem helyett nasi” modell hatására a kutyák jutalom-motivációja eltolódik az élelmi ösztönzők keresése felé. Amikor a jutalmazásban a játék és a személyes kapcsolat maradt a meghatározó, ilyen – hibás - viselkedés nem volt tapasztalható. A helytelen jutalmazási stratégia láthatóan kóros motivációt idéz elő a kutyáknál és az embernél egyaránt.

Csak a most számít

Az élőlények viselkedését a környezet alakítja. A veszély és a szűkösség lankadatlan figyelemre, az erő összpontosítására késztet, a kellemes körülmények inkább lazításra. Magunk mögött tudva a nehéz időket, nyugodtan hátradőlünk, és pillanatnyi benyomásaink alapján, ösztönszerűen hozzuk döntéseinket. Ennek a viselkedésnek a terjedésében a Nobel díjas közgazdász – P. Krugman - egy újabb gazdasági válság fenyegető előjelét véli felfedezni, mondván: az aggodalom hiánya leginkább aggodalmat keltő. Ám az elkényeztetett kutyákban kialakuló kóros jutalomérzékenység, és a kellemes feltételek között élő polgár óvatlanná és felelőtlenné váló viselkedése egy általánosabb problémára hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a komfort – bizonyos feltételek esetén - megfontolatlanságra és a jövő iránti érdektelenségre ösztönöz.

Az ember élete sokáig gondokkal és fáradsággal teli volt. Ritkán adódott, hogy a pillanat örömét választhassa a lemondást követelő fáradságos munka helyett. Amikor azonban ezt megtehette, a többség rögtön a pillanat jutalmát részesítette előnyben. Az élet mindenkit arra tanított: csak a most számít! Vagyis a hónapokkal, esetleg évekkel később jelentkező hasznot és örömet - az azonnali jutalommal összevetve - diszkontálni, azaz leértékelni kell. Egész életünket az efféle „diszkontált jelenérték” számítás vezérli. Ha befektetünk, folyamatosan összevetjük a megtakarításra szánt – az azonnali fogyasztás elhalasztása miatt felszabaduló - pénzeinket, az annak működtetéséből származó jövőbeli bevételeink jelenbeli értékével. Ám általánosabb értelemben is a vágyak azonnali teljesüléséről való lemondás és a jövőben elérhető jutalom folyamatos összevetése vezérli egy barátság, egy munkahelyi kapcsolat, a közösségben elfoglalt státuszunk, de akár egy szerelem kiformálásába fektetett erőfeszítéseinket. Az emberi tőkét ugyanis - a pénzbelihez hasonlóan - az alapozza meg, hogy lemondunk az azonnali nyereségről, és inkább partnerünket szolgáljuk, remélve, hogy ezt a jövőben – kamatostul - visszakapjuk. Csak ha a jövőbeli örömök értéke nagyobb, mint a jelenben kínálkozó öröm, akkor halasztjuk el az azonnali élvezeteket, és fektetünk be a jövőbeni kapcsolatba!

Pillecukor teszt

A jövő ilyen leszámítolásának – diszkontálásának - mértéke a körülményektől függ. A genetikai hardverbe életkörülmények „írják be” a rátermettséget leginkább támogató viselkedési szoftvert. Egy fejlett társadalomban élő - nyugdíját tervező - felnőtt több évtizedre, egy befektető több évre tervez. A régi korok földművelője csak a jövő hónapra, egy munkanélküli a jövő hétre, egy kábítószeres csak a holnapi adagra gondol. A jövő „leszámítolásának” programját már gyermekkortól kezdjük letölteni. Ezt a pillecukor teszt – egy több évtizede elvégzett kísérlet - látványosan bizonyította (Mischel, W. Pillecukor teszt. HVG Kiadó. 2015). A kutatók még a 60-as években különös választás elé állítottak óvodásokat. Letettek eléjük – kedvencüket - egy marék pillecukrot, majd azt mondták: „Most el kell mennem. Ha akarod, megeheted a cukrot, de ha nem veszel belőle, 20 perc múlva, amikor visszajövök, megkétszerezem, és mind a tiéd lesz”. Az eredmények azt a – nem különösebben meglepő eredményt - mutatták: voltak, akik tudtak várni, és voltak, akik nem.

Ám az igazi meglepetés évtizedek múlva érte a kutatókat. Azok, akik képesek voltak, gyermekként ellenállni a csábításnak – el tudták viselni a kielégülés elhalasztásának kínját - elvégezték az egyetemet, jó állásban voltak, nem fogyasztottak kábítószert és nem kerültek összeütközésbe a rendőrséggel. Akik viszont nem tudtak ellenállni a csábításoknak, azok sokféle viselkedési problémával küszködtek. Mintha a modern társadalom alapvetően azoknak kínálna esélyt, akik magasabbra értékelik a jövőbeli, mint az azonnali élvezeteket. Ugyanakkor a kísérlet újbóli elvégzése nemrég érdekes szempontot hozott a felszínre (Watts, T. et al. 2018. Revisiting the Marshmallow Test. Psychological Science.). Eszerint kevésbé a befolyásolhatatlan „jellem”, inkább a családi körülmények – a meggyőződés, hogy az ígéret teljesül és a jutalom viszonylag gyakori – vezetnek a magas jutalom-halasztási képesség kialakulásához.

Jutalom-érzékenység

Az ember mindennapjait egészen a 20. század elejéig - az eszméléstől a halálig - kényelmetlenségek és elháríthatatlan kötelességek jellemezték. A többség életének nagy részét kénytelen volt a komfortzónán kívül tölteni. Így az „életprogram” szükségképpen a jelent állította előtérbe. Ám a 20. század közepétől a fejlett társadalmakban megváltozott a helyzet. Már a baby-boom nemzedék élete könnyebbé vált a korábbi – a világválságot és a világháborút végigszenvedő – nemzedékekével összevetve. Csökkent a gyerekszám, mégis kevesebb lett a halaszthatatlan feladat és a házi munka, viszont több a kényeztetés. Vagyis, mind több öröm és azonnali kielégülés jutott osztályrészéül a felcseperedő nemzedékeknek. Életélményükké vált: ami eszükbe jutott, azt azonnal meg is kapták. Megszokták, hogy pillanatonként előbukkanó vágyaik azonnal kielégítettnek. Kialakult bennük – elnézést a hasonlatért – az idézett kutyusok mintájára a szélsőséges jutalom-érzékenység. A jutalmat nem a teljesítmény elismerésének, pusztán a szülői jelenlét jelzéseként tekintették.

A felcseperedő nemzedék tehát megszokta a folyamatos jutalmazottságot, és azt is, hogy életét állandóan a komfortzónában töltse. Ám ez a személyes komfortzóna a 21. századba átlépve – szinte észrevétlenül – csapdává vált és rájuk zárult. A nagyjából 15-20 évente felbukkanó újabb és újabb nemzedékek - a baby-boom, majd az X, azután az milleniumi (Y), végül a Z generáció - mindegyikét az egyre komfortosabb életkörülmények formálták ki. Csökkent a kötelesség, szélesült az akaratnyilvánítás joga, a jutalmazás pedig mindinkább elszakad a teljesítménytől. A valóságban persze a generációk átfedték egymást, és kialakulásukat gyakran a politika, és a kultúra eseményei - a vietnami háború elleni tiltakozás, a 68-as diáklázadások, a rendszerváltások, vagy éppen beat- vagy Woodstock-generáció életélményei – katalizálták. Ám az önálló nemzedékké formálódást egy globális trend határozta meg: a család egykori, „házi rabszolgáiból” „kis császárok” lettek, akik félreérthetetlenül kinyilvánítják akaratukat, elvárják annak azonnali teljesülését, és önérzetesen visszautasítják azt, amire nem hajlandók.

Miközben azonban a fejlett világban egyre kellemesebb lett gyermeknek lenni, mégis mind több lett a „viselkedési programhibás” fiatal. A komfortzónában ücsörögve, az erőfeszítés és lemondás nélkül is elérhető kielégülés dacára, állandósul szorongásuk. A 21. század ugyanis - minden kellemességével együtt - egy különös ellentmondást teremt. Egyre nehezebb a kimagasló eredmény elérése az üzletben, a tudományban, a művészetben, de a leglátványosabban a sportban. A csúcs, amire fel kell kapaszkodni, mind magasabb, a vetélytársak száma egyre nő, és folytonosan élesedik a küzdelem. Az a teljesítmény, amivel én egykor versenyt nyerhettem, ma már az induláshoz is kevés. Az a munka, amivel fizikus lehettem, ma már a felvételhez sem elég. Az a kitartás, amivel újra indíthattam a karrieremet, ma kevés lehet, hogy állást kaphassak. Miközben pedig a verseny egyre nagyobb lemondást követel, a fiatal generációkat mindenfelől azzal bombázzák: élj a mának, ne halaszd az azonnali kielégülést.

Sikerkeresők, kudarckerülők

És az elmúlt évben ráébredtünk: fokozatosan a milleniumiak váltak a globális piac meghatározó csoportjává. Számban fokozatosan felülmúlják a babyboom generációt, és mostantól már nem a szabályostól eltérő kivételek, hanem ők alkotják a szabályost. Ám abból, hogy a milleniumiak túlnyomó része a fejlődő világban él, egy különös veszély keletkezik. Az első magyar atlétikai világbajnok - Márton Anita, a női súlylökő - így összegezte saját élettapasztalatát: „a kevésbé jó adottságúak vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek… megelőzik azokat az eleve jó pozícióból indulókat, akiknek sohasem kell plusz munkát beletenniük a sikerbe.” A hátrányos helyzet tehát, minden kényelmetlensége mellett, komoly előnnyel is jár: megtanít arra, hogy a sikerért másoknál többet kell dolgozni. Ez azonban nemcsak a sportban, hanem a munkaerő piacon is így van. A globális világ befutottjainak pozícióit leginkább a kevésbé kedvező körülmények közül induló „versenytársak” veszélyeztetik, akik – kénytelen-kelletlen – elfogadják: a teljesítményt sok megelőlegezett munka alapozza meg. Míg a fejlődő világ fiataljai - a globális pillecukor tesztben – beletörődően hajlandók kivárni azt a 20 percet, amíg az óvónéni visszatér, és megkétszerezi a cukorka-adagot, addig a fejlett világ komfortja által programozott nemzedék azonnal lecsap minden csábító örömre.

Ám a pillecukor teszt eredménye az életpálya egész menetét előre vetíti (Casey, B.J. et al. Behavioral and neural correlates of delay of gratification 40 years later. 2011. PNAS). Az egyén sorsát – azt, hogy mennyi lesz a jövedelme, eléri-e a vágyott státuszt, egészséges marad-e, sőt, hogy meddig él - alapvetően jutalom-halasztási hajlandósága határozza meg. Aki arról álmodozik, hogy híres sportoló (mint Hosszú Katinka), csodált fizikus (mint a most elhunyt S. Hawking), vagy neves rendező (mint Enyedi Ildikó) lesz, annak nemcsak sokat kell dolgoznia. Sőt, abba is bele kell törődnie, hogy életének hosszú szakaszait a komfortzónán kívül tölti. Kegyetlennek tűnhet: a 21. században a boldogság és a siker feltétele rendszeresen kilépni a komfortzónából. Aki nem hajlandó legalább időről-időre elhagyni kellemességekkel kipárnázott világát, bár egész életében folytonosan a kielégültséget választja, sorsa mégis a folyamatos kudarc és sikertelenség lesz.

A 21. század legnehezebben megválaszolható kérdése: hogyan érjük el egyre komfortosabbá váló világunkban, hogy gyermekeink elfogadják a kimagasló teljesítmény követelte lemondást? Megdöbbentő a négylábú kedvenceinkkel végrehajtott kísérlet, amelyben a játékos vagy a hisztis viselkedés mintáit alakították ki bennük. De modern világunk éppen ilyen - a kutyusokéhoz hasonló - kísérleti laboratóriummá vált a felnövekvő nemzedékek számára. Vannak, akiket – az új pillecukor teszt ezt bizonyítja - a személyre szabott elvárás és a teljesítményt pontosan tükröző jutalom sikerre „programoz”. Sokakat azonban a nasikkal megtöltött komfortzóna - az ellenállhatatlan csábítások tömege - kudarcra visz. A következmény: a felcseperedő generációkon belül fokozatosan szétvált a sikerkeresők és kudarckerülők csoportja. Az előzőekre a kényelmes körülmények ellenére a kitartás, a kemény munka, a reális önértékelés és a kihívást jelentő célok elfogadása a jellemző. A kudarckerülők viszont visszariadva a kihívásoktól, az álmok világba menekülnek. Hol túl könnyű célokat, hol meg jól hangzó, de eleve elérhetetlen célokat tűznek maguk elé, ám egyik sem készteti őket nagyobb teljesítményre. Kudarcról, kudarcra bukdácsolnak, s bár mindig a kielégülést keresik, a valóságban elvesztegetik életüket.

A 21. században felnövekvő nemzedékek előtt alapvetően eltérő életutak tárulnak fel. A sikerkeresők számára: határ a csillagos ég. A leszakadó kudarckerülőket viszont az áthidalhatatlanná szélesülő egyenlőtlenség és az újraépülő osztálykorlátok megfosztják a felemelkedés esélyétől. Ők a 19. századdal szembesülnek a 21. században. Ez azonban - a történelem tanulsága szerint - robbanás-veszélyes állapotot idézhet elő. A helyzetet még bizonytalanabbá teszi, hogy a populista politika éppen a kudarc-kerülőkre építi stratégiáját. Felkínálja számukra az alkalmazkodás elutasítását: subprime hiteleket, kábítószereket, a státusz megőrzését, vagy éppen a „régi dicsőség” helyreállítását ígéri nekik. Holott a valódi megoldás: megértetni velük, hogy boldogságuk és sikereik, jövedelmük és egészségük attól függ, szokásukká válik-e a kitartás, a fáradhatatlan tanulás, és a hajlandóság az alkalmazkodásra. Ez pedig alapvetően azon múlik: mi, a szülők – a meghatározó pozíciókból lassan kicsúszók - nemzedéke képes lesz-e saját gyermekeit – az üzlet és a kortársi csoportok hatását ellensúlyozva – kiszabadítani a komfortzóna csapdájából.

Témák
2018.06.30 09:25

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10