A kancellár asszony nélkül

A menekülteket sugárzó mosollyal és zöld hivatkozásokkal is vissza lehet küldeni Afganisztánba - nyilatkozta Angela Merkel tavaly nyáron a TAZ-nak, a neves berlini alternatív napilapnak.

Ez már a politikai vég lenne? Sokan úgy gondolják, a kancellár ma még válogathat. Nyári parlamenti szünet, helyi választások, majd a decemberi CDU kongresszus Hamburgban. Talán az lehet az utolsó pont, ahol még felállhat. Egyre több elemző hiszi Németországban, hogy Merkelnek kormányon már csak hónapjai vannak hátra. Közép-Európa e tekintetben nem állít, nem hisz, s nem remél semmit. Ami itt igazán érdekes, hogy sem a német, sem az európai/nemzetközi baloldal nincs pánikban. Nálunk pedig legfeljebb csak az foglalkoztatja a szakértőket, hogy ha valami ilyesmi most megesne, akkor Orbán nemzetközileg még kirobbanthatatlanabbá válna. Ugyan már.

Németországban persze akkor egy új játék kezdődik. Annak idején, 1999 december végén Kohlt búcsúztatva, a Frankfurter Allgemeinében maga Merkel is megfogalmazta: ”a pártnak futni kell tanulni, bíznia kell a jövőben az öreg csataló nélkül, ahogy Kohl magát nevezte”. Most más a paci.

2015 óta Merkel az európai menekültválság központi alakja, ilyenként nyer, vagy ilyenként löki majd le a belső német vita. De már 2005 óta kancellár, s a mérleg is összetettebb. 2015 nyarán otthon még fontosabbnak látszott, hogy leépíti a hadkötelezettséget, hoztak valamilyen döntést az atomipar majdani leállításáról, s akkor még nem látszott ennyire központinak a menekültek ügye. Váratlanul kiszakadt azonban belőle (a tanácsadókkal nem volt egyeztetve, semmiféle megírt szövegben nem szerepelt, láthatóan belülről jött): “ ha most meg neki kell állnunk azért elnézést kérni, hogy a bajbajutottaknak barátságos arcot mutattunk, akkor ez nem az én országom“.

Merkel érzékeny a napi hatásokra, feszültségekre. Azóta igyekeztek beszabályozni a menekültek hétköznapjait. Mozgásterüket azonban nem kiterjesztették, inkább szűkítették. Többször nehezítették a családegyesítést (vagyis hogy egy kiérkezettet ne követhessen simán az egész család), megkönnyítették a kiutasításokat, sőt az államköltségen hazazsuppolást – különösen Afganisztánba. S ehhez is Merkel kellett.

Németország még mindig sok menekültet beenged, és ezek egy részének garantált jogokat is kínál. De szó sincs könnyes szemű házigazdákról. Korán, tulajdonképpen már 2015-ben Merkel egyfajta előválogatási rendszert vezetett be. Akikből valószínűleg simán válhat “elismert” menekült, azokat már az elején kiválogatják, s nekik szinte azonnal több jogot, nagyobb mozgástereket, kedvezőbb alkalmazkodási ösvényeket kínálnak. Ők azok, akiket a háború szülőföldjükön személyükben is veszélyeztetett, károsított. Ők a leginkább rászorultak. A többieket sem kergetik rögtön el, de ők valahogyan lógnak a levegőben - kisebb segítséggel, mozgástérrel. A németeknek elővezetett papírok persze sokszor pontatlanok, értelmezhetetlenek, sőt hamisítványok. És jön balról és jobbról is a kritika.

De ezekre a kancellárasszony láthatóan érzéketlen, habár szokott beszélni arról, hogy nem kellene szégyellni: sokan csak életszínvonalat akarnak, valójában gazdasági menekültek. Ez is rendben lenne, viszont akkor Németország válogathat. Egyesekre, például idősápolókra, tömegesen szüksége lenne, másokra nem annyira. Szabad-e egyáltalán embereket a hasznosságuk szerint osztályozni? - faggatja egy riporter. Ne nevezzük ezt osztályozásnak, végül is emberekről van szó, de hát valahogy különbségeket kell tenni. Az afrikaiakkal sem lenne semmi baj, ha tanulni, vagy dolgozni jönnének, ezeket az életstratégiákat felvállalva. Ha világos lenne, kikkel van dolgunk… Majd hosszasan magyarázza, hogy ő keresztényszocialista.

Merkel korábban saját vezérkarában, személyi vitákban nagyon határozott volt, gyorsabban csapott szájon, mint ahogy valaki az ellenkezését megfogalmazta volna. Ma, például a bajor határellenőrzési vitában, türelmes. Feltűnően az. Sokak szerint mert gyenge, sőt védtelen. Elfolyt az ereje, s nem látni, honnan jönne az újabb energia. S mert ezt a többi brüsszeli focista is észleli, bármennyire rossz ez a közép-európai progresszívaknak, más sem akar kívülről Merkelbe fektetni. De fegyelmezett asszony, most még Orbánnal szemben is viselkedik.

A tipikus CDU törzsszavazó polgárember, gyakran jobboldali. Merkelért ugyanakkor még ma is inkább a baloldaliak lelkesednek, ugyanakkor máshova szavaznak. Meddig lehet ezt a helyzetet fenntartani? Régi bázisával szemben végülis a szocdemeknek kellene a koalíciót mesterséges lélegeztetéssel megmenteniük. Ideológiailag működik a dolog, de meddig tudják azok a pumpát működtetni?

Merkel most az egész világot szeretné Berlinből/ben stabilizálni, de ami ebből kijön, inkább stagnálásnak látszik. Eddig személyesen is sokat mozgott, most kevesebbet, de ez sokaknak nem-mozgásnak, sőt gyengeségnek tűnik. Egyre nagyobb az a csoport, amely még mindig rokonszenvezik Merkellel, de a napi politikáját már kezdi utálni.

A kormányzás azonban elsősorban a hatalomról és nem a különböző humanitások ütköztetéséről szól. Ráadásul Merkel olyan sokáig működtette az egészet, hogy most a hiteles vitához új politikusarcok kellenének. Ilyenek meg is jelennek, de Közép-Európához nincs különösebb affinitásuk, és az “orbánozás” alig érdekli őket; ha valamibe mégis belevágnának, akkor az az új európai integráció új többfokozatos modellje lenne, és Magyarország ebben láthatóan nem önálló játékos. Merkel szerepének átvállalása azonban otthon az SPD-re jól hatna: az ugyan egy politikai szívroham után még létezik, de Merkel távozása felélesztő mentőeszközként, defibrillátorként hathatna, hogy a párt szívműködése valahogy helyreálljon.

A helyzet érdekes, vagy legalábbis szokatlan. A hatalom elolvadt, Merkel most még maradt. Évekig beszéltek arról, hogy a kancellár valójában egyensúlyozott a pártjában. A friss elemzések szerint a CDU-nak határozottan nincs baloldala. Jobboldali alakokból többféle is van, de ezek törzsválasztóik és a saját karrier-elképzeléseik szerint mások. Az ideológiák itt másodrangúak, karrieristák között pedig egy gyakorlott politikus könnyen egyensúlyozik. De közben a progresszív közönséggel sokat nem foglalkozhat.

A menekültvita árnyalatai mellett azonban gyorsan felértékelődik egy teljesen más konfliktusforrás, az autóipari. Sok éven át az autóipari főnökök bejáratosak voltak Merkelhez. Ő meg legújabban abbahagyta a mosolygást azok nyilvános látogatásaikor. Elvégre környezeti ügyekben “megtévesztették” a világot - az Audi főnökét néhány nappal ezelőtt ültették le (erről részletesen a IV. oldalon olvashatnak - a szerk.). És épp ezek voltak a magyar járműipar beruházói és politikai patrónusai. Akárhogy is alakul, külső klientúrára most nem lesz idejük, türelmük. Ebben az üzletágban különben nem volt különbség Gyurcsány és Orbán vendégszeretete között. De a német autóipart igazán nem érdekelte a magyar belpolitika. Nem tudom, milyen magasba ért fel a magyarok patronázsa: biztosan mindenki próbálkozott magasabbra jutni. S most a német járműipari lebukások szükségszerűen – legalábbis részben – lemeztelenítik a magyar politikai kapcsolatokat is.

A magyar kormány-elitnek most imádkozni kellene az évek óta kiürült Balkáni Menekültösvény feléledéséért. Ha ismét sok ezer ember érkezne - mert például Erdogan kitessékelne országából egy csoport szíriait - Berlin és München felé rajtunk keresztül, az Orbán-kerítés felértékelődne. Ha használnak bennünket, akkor a német kormány is rugalmasabb lesz. S közben esetleg bizonyos autógyártási reformok is befutnának…

2018.06.30 09:30
Frissítve: 2018.07.02 13:25

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36