A folyók lefelé folynak, a pénz viszont felfelé. Legalábbis nálunk. Felfelé, a szegényebbektől a gazdagabbak felé. A népdal is csak annyit konstatál: „Lefelé folyik a Tisza”, a pénz folyásirányáról semmi ilyet nem állít, ami a magyar nép mély társadalomismeretére vall. A folyók és a pénzek áramlása csak abban hasonlít, hogy „nem folyik az többé vissza”. Még a Szovjetunióban is kudarcot vallott a folyók visszafordításának terve. Magyarországon pedig az adóforintok nem folynak vissza, az istennek sem, a kisebb jövedelműekhez.
Nem csak arról van szó, hogy a piac már csak ilyen, növeli a különbségeket. Ezt teszi az állam is, a költségvetésekben kijelölve a pénz folyásirányát. Minek következtében a pénzügyi egyensúly javult, a társadalmi egyensúly viszont felborult. A vagyoni és szociális különbségek a jövedelmieknél is nagyobbak. Az alacsony képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel rövidebb ideig élnek, mint a magas végzettségűek. Kilenc év életet vesznek el a létra alján lévőktől, hogy az életminőségükből mennyit, az ki sem számítható. És talán már nincs is létra, amelyik fokról fokra megmászható volna. Ahol a különbségek nőnek, ott a mobilitás is lelassul. Farkas Zoltán az egyenlőtlenségeket kutató Angus Deatont idézte: „a győztesek felhúzták maguk mögött a létrát”. A világválság múltával a szegények ugyan egy picivel kevésbé szegények, a közmunkás éhbére, a kisnyugdíjas Erzsébet-utalványa is több a semminél. Meg is hálálják a választáson. Csakhogy „cserébe” végképp megrekedtek a mélyülő társadalmi szakadék innenső partján. Egy nemzetközi felmérés szerint Magyarországon hét generáció kell ahhoz, hogy esély nyíljon egy magasabb státuszú rétegbe való emelkedésre. Ugyanannyi, mint a kasztrendszer hagyományaival küzdő Indiában. Vagyis a mai szegény a szépunokája (ha jól számolom, az csak az ötödik generáció) jobb sorsában se igen reménykedhet.
A munkajövedelmek nagyobb kulccsal adóznak, mint a tőkéből származók, pl. mint a vállalati nyereség. A tőkéd után arányosan kevesebbet fizetsz, mint a munkád után, utóbbit előbbihez képest bünteti a„munkaalapú társadalom”.
Így állunk a gazdasági fellendülés idején. A miniszterelnök most válságot jövendöl. Az adósságcsökkentés, majd a növekedés lelkes jelszavait felváltotta a biztonság óvatos célkitűzése. „Földrengésbiztos” költségvetésről beszélnek, a válság előjeleit a kormányfő, mint ígéri, „nagy radarképernyőn, érzékeny szenzorokkal” figyeli majd. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak a gyengülő forintra, a kivándorlás miatt romló munkaerőpiacra keres jó előre alibit. Annyi biztos, hogy a fellendülés európai ciklusának vége felé járunk, és Trump kereskedelmi háborúja sem ígér jót. Ilyenkor kellene kifeszíteni a védőhálókat, szakítani az egyenlőtlenségeket generáló „perverz újraelosztással”, ahogy Ferge Zsuzsa hívja. Hogy a pénz végre lefelé is folyhasson, legalább csöpöghessen. De vagy a radarképernyő nem elég nagy, a kép alsó része folyton lemarad, vagy a szenzorok mégsem mindenre érzékenyek. A 2019-es költségvetésben folytatódik a felfelé való jövedelemátcsoportosítás. A két legszemléletesebb példa a cafeteria és a foglalkoztatási kedvezmények átszabása.
Ó, a cafeteriát egy fillérrel sem rövidítjük meg! -így az ellenzéki kifogásokra a miniszterelnök. És tényleg. A keretösszegek maradnak, csak épp megszűnik szinte minden olyan juttatás adókedvezménye, amelynek a kisjövedelműek is hasznát látták: az iskolakezdési támogatásé, az étkezési hozzájárulásé, az ingázók albérletéé, közlekedésé, a lakás- és diákhitel törlesztésé, az önkéntes nyugdíj- vagy egészségbiztosításé. Aki annak tudatában vett fel lakáshitelt, hogy a munkahelye hozzájárul a havi törlesztéshez, most könnyen pórul járhat. Ahol marad a kedvezmény, az a szállodákban, vendéglőkben, szabadidős programokon, tehát a jobbmódúak kikapcsolódásában beváltható SZÉP-kártya, a menedzserek reprezentációs költsége, üzleti ajándékai. Megy a pénz, felfelé. Alig kétmillió dolgozó veszít vele. Ehhez képest szinte semmi az a 700 ezer munkavállaló, aki elmúlt 55, de még nem nyugdíjas. Akármekkora a munkaerőhiány, utánuk nem kapkodnak, hiszen magasabb a bérük, mint a kezdőké. Eddig a munkáltatójuk kedvezményt kapott az utánuk fizetendő szociális hozzájárulásból, hogy mégis megérje neki. Ennek vége. Ha utcára kerül, hát istenem. Legalább később kevesebb nyugdíjat kell neki fizetni, dupla haszon.
A szakszervezetek persze fölhördültek. És amit eddig ritkán tettek: tárgyaltak az ellenzéki frakciókkal is. Hogy mi? Még a végén egymásra talál a baloldal és a szakszervezeti mozgalom? Veszélyes! Varga Mihály gyorsan bejelentette: a cafeteriában még semmi sem végleges. Nocsak. Gondolom, hogy mi lesz végleges, azt az ellenállás mértéke szabja meg. Emlékszünk az internetadóra? Ahogy akkor a fiatalok, most a szakszervezetek és az ellenzék áll egy oldalon. Nem volna itt az ideje a különalkuk helyett egy tömegdemonstrációnak? Na persze csak úgy, hogy az Alaptörvény értelmében senki otthoni nyugalmát meg ne zavarjuk. Vagy nem jobban, mint az új adószabályok tennék.
