A pénz felfelé folyik

A folyók lefelé folynak, a pénz viszont felfelé. Legalábbis nálunk. Felfelé, a szegényebbektől a gazdagabbak felé. A népdal is csak annyit konstatál: „Lefelé folyik a Tisza”, a pénz folyásirányáról semmi ilyet nem állít, ami a magyar nép mély társadalomismeretére vall. A folyók és a pénzek áramlása csak abban hasonlít, hogy „nem folyik az többé vissza”. Még a Szovjetunióban is kudarcot vallott a folyók visszafordításának terve. Magyarországon pedig az adóforintok nem folynak vissza, az istennek sem, a kisebb jövedelműekhez.

Nem csak arról van szó, hogy a piac már csak ilyen, növeli a különbségeket. Ezt teszi az állam is, a költségvetésekben kijelölve a pénz folyásirányát. Minek következtében a pénzügyi egyensúly javult, a társadalmi egyensúly viszont felborult. A vagyoni és szociális különbségek a jövedelmieknél is nagyobbak. Az alacsony képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel rövidebb ideig élnek, mint a magas végzettségűek. Kilenc év életet vesznek el a létra alján lévőktől, hogy az életminőségükből mennyit, az ki sem számítható. És talán már nincs is létra, amelyik fokról fokra megmászható volna. Ahol a különbségek nőnek, ott a mobilitás is lelassul. Farkas Zoltán az egyenlőtlenségeket kutató Angus Deatont idézte: „a győztesek felhúzták maguk mögött a létrát”. A világválság múltával a szegények ugyan egy picivel kevésbé szegények, a közmunkás éhbére, a kisnyugdíjas Erzsébet-utalványa is több a semminél. Meg is hálálják a választáson. Csakhogy „cserébe” végképp megrekedtek a mélyülő társadalmi szakadék innenső partján. Egy nemzetközi felmérés szerint Magyarországon hét generáció kell ahhoz, hogy esély nyíljon egy magasabb státuszú rétegbe való emelkedésre. Ugyanannyi, mint a kasztrendszer hagyományaival küzdő Indiában. Vagyis a mai szegény a szépunokája (ha jól számolom, az csak az ötödik generáció) jobb sorsában se igen reménykedhet.

A munkajövedelmek nagyobb kulccsal adóznak, mint a tőkéből származók, pl. mint a vállalati nyereség. A tőkéd után arányosan kevesebbet fizetsz, mint a munkád után, utóbbit előbbihez képest bünteti a„munkaalapú társadalom”.

Így állunk a gazdasági fellendülés idején. A miniszterelnök most válságot jövendöl. Az adósságcsökkentés, majd a növekedés lelkes jelszavait felváltotta a biztonság óvatos célkitűzése. „Földrengésbiztos” költségvetésről beszélnek, a válság előjeleit a kormányfő, mint ígéri, „nagy radarképernyőn, érzékeny szenzorokkal” figyeli majd. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak a gyengülő forintra, a kivándorlás miatt romló munkaerőpiacra keres jó előre alibit. Annyi biztos, hogy a fellendülés európai ciklusának vége felé járunk, és Trump kereskedelmi háborúja sem ígér jót. Ilyenkor kellene kifeszíteni a védőhálókat, szakítani az egyenlőtlenségeket generáló „perverz újraelosztással”, ahogy Ferge Zsuzsa hívja. Hogy a pénz végre lefelé is folyhasson, legalább csöpöghessen. De vagy a radarképernyő nem elég nagy, a kép alsó része folyton lemarad, vagy a szenzorok mégsem mindenre érzékenyek. A 2019-es költségvetésben folytatódik a felfelé való jövedelemátcsoportosítás. A két legszemléletesebb példa a cafeteria és a foglalkoztatási kedvezmények átszabása.

Ó, a cafeteriát egy fillérrel sem rövidítjük meg! -így az ellenzéki kifogásokra a miniszterelnök. És tényleg. A keretösszegek maradnak, csak épp megszűnik szinte minden olyan juttatás adókedvezménye, amelynek a kisjövedelműek is hasznát látták: az iskolakezdési támogatásé, az étkezési hozzájárulásé, az ingázók albérletéé, közlekedésé, a lakás- és diákhitel törlesztésé, az önkéntes nyugdíj- vagy egészségbiztosításé. Aki annak tudatában vett fel lakáshitelt, hogy a munkahelye hozzájárul a havi törlesztéshez, most könnyen pórul járhat. Ahol marad a kedvezmény, az a szállodákban, vendéglőkben, szabadidős programokon, tehát a jobbmódúak kikapcsolódásában beváltható SZÉP-kártya, a menedzserek reprezentációs költsége, üzleti ajándékai. Megy a pénz, felfelé. Alig kétmillió dolgozó veszít vele. Ehhez képest szinte semmi az a 700 ezer munkavállaló, aki elmúlt 55, de még nem nyugdíjas. Akármekkora a munkaerőhiány, utánuk nem kapkodnak, hiszen magasabb a bérük, mint a kezdőké. Eddig a munkáltatójuk kedvezményt kapott az utánuk fizetendő szociális hozzájárulásból, hogy mégis megérje neki. Ennek vége. Ha utcára kerül, hát istenem. Legalább később kevesebb nyugdíjat kell neki fizetni, dupla haszon.

A szakszervezetek persze fölhördültek. És amit eddig ritkán tettek: tárgyaltak az ellenzéki frakciókkal is. Hogy mi? Még a végén egymásra talál a baloldal és a szakszervezeti mozgalom? Veszélyes! Varga Mihály gyorsan bejelentette: a cafeteriában még semmi sem végleges. Nocsak. Gondolom, hogy mi lesz végleges, azt az ellenállás mértéke szabja meg. Emlékszünk az internetadóra? Ahogy akkor a fiatalok, most a szakszervezetek és az ellenzék áll egy oldalon. Nem volna itt az ideje a különalkuk helyett egy tömegdemonstrációnak? Na persze csak úgy, hogy az Alaptörvény értelmében senki otthoni nyugalmát meg ne zavarjuk. Vagy nem jobban, mint az új adószabályok tennék.

Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.07.01. 13:46

A Rejtezkedő

Hazai alakjaink másik jellegzetes típusa.

Ők is sokan vannak. Talán még többen is. A rejtezkedés ugyanis veszélytelenebb élethelyzet, mint a menekülés. Veszélytelenebb és kényelmesebb. Sőt talán kifizetődőbb is. Alá lehet merülni, ki lehet böjtölni a nehéz időket. Rejtezkedőinknek ugyanis nem kell magukat exponálniuk, azaz nem kell vállalni semmit. Legfőként nem a felelősséget. Ennek vállalása ugyanis mindig kockázatos. Márpedig rejtezkedőink ezt az egyet nem szeretik. Sem felismerni, sem vállalni.

Tele vagyunk velük. Többségük talán nem is jellemhibából ilyen, hanem az életösztön diktálta félelemből. A félelem nagy úr. Nagyobb, mint az erkölcsi parancs. A félelem megbénít, legyőzi a jó szándékot, sőt néha a jó erkölcsöt is. Nem mindenkinél, de a Rejtezkedőnél bízvást. A Rejtezkedő tele van jó szándékkal, amiket a benne természetileg jelenlevő jó erkölcs parancsol. De gyenge. De megalkuvó. Nem annyira, mint a Menekülő. Mert az engedelmeskedik a rossz parancsnak. Szégyelli a szégyenét, ezért elmenekül. Ő nem. Ő meglapul, kivár. Engedelmeskedik a ne szólj szám, nem fáj fejem cinikus ajánlásának. Ez a legkényelmesebb, és legjobban megfelelő viselkedésmintája a valós vagy képzelt félelmi állapot kényszerének. Ez a karakter nem nevezhető jellemtelennek, talán inkább jellemhibásnak, vagy egyszerűen jellemgyengének. Az ilyen rejtezkedő mélységesen nem elítélendő és nem is megvetendő, inkább sajnálandó. Ilyenekből láthatunk, hallhatunk legtöbbet a képernyőkön. Nem csak értelmiségieket. Újabban már azok is félnek, akiknek erre semmi valós okuk nincs. Mint pl. egy vidéki bűntettről megkérdezett helybéli. Baja nem lehet, mégis fél. Mert „fortélyos félelem igazgat”.

Ők azok, akik gondosan eltakarják arcukat, eltorzíttatják hangjukat, vagy egyszerűen csak nem nyilatkoznak. Félnek, de szégyellik is a félelmüket, ezért rejtezkednek. Lelküket, sokakét, mocskos ragacsával belepte a Félelem. Mint egykor a Dzsungel lakóit a Vengunga partján.

Az értelmiség alakjai félnek jobban.

Valószínűleg azért, mert egzisztenciálisan nekik van több veszítenivalójuk. Viszont ők azok is, akik nagymértékben erodálják a társadalmilag kitüntetett erkölcsi állapot intellektuális parancsát, amikor is helytállásra volna szükség. Félelemből esnek a Biblia hetedik főbűnébe, a jóra való restség bűnébe.

Őket nevezte egykor Julien Benda Írástudóknak. Olyan írástudóknak, akik árulókká váltak. Többségük ma is ilyen. Képzettségüket, képességüket és társadalmi helyzetüket nem használják fel arra, hogy civil szavukat felemeljék, hogy a hatalmi rontást, romlást ellenezzék, megakadályozzák, kijavítsák. Már ha egyáltalán felismerik. Férfiak is, nők is. Nincs kitüntetett többség!

Ők azok, akik minden hatalmi helyzetben szemek a láncban, ők azok, akik kézből etetett ebecskék a hatalmilag pénzelt kennelben, és ők azok is, akik ily módon magánszorgalmú ebekké depraválódtak.

Félelmi tunyaságukkal, olcsó megalkuvásaikkal mindannyiunknak ártanak.

Frissítve: 2018.07.01. 13:47

Pillantás a kilencedikről - Alvy Patyi

Nincs jobb dolog a felnőttképzésnél, mondja Alvy Singer, alias Woody Allen az Annie Hallban, és milyen igaza van. Bár a neves művész nem pontosan arra gondolt, ami most, pár évtizeddel később Magyarországon történik, de most nem is ezen van a hangsúly. Hanem azon, hogy milyen mértékben tekinti sajátjának és gyakorlandónak a felnőttképzést hazánk miniszterelnöke. Ráadásul annak feljavított változatát mutatta be, amikor ő maga részesítette képzésben Patyi Andrást.

Bizonyára emlékeznek rá: amikor Orbán Viktor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen járt, ott háromszor is emlékeztette a rektort – mintha nem is hozzá beszélne – arra, hogy a Nemzeti Választási Bizottság elnökeként megszavazta a kormányfő büntetését, amiért óvodások körében kampányolt az országgyűlési választás előtt. A rektor, aki az NVB és a Közszolgálati Egyetem mellett a Közigazgatás-tudományi Kar Közjogi Intézetének vezetője is, alig kapott levegőt, nem győzött kibújni a felelősség alól. Pedig az imént felsorolt titulusokból azt a következtetést vonhatnánk le, hogy Patyi Andrásnak igazán nincs szüksége már továbbképzésre, sőt azt hihetnénk, hogy kifejezetten túlképzett, de lám, tévedünk.

Orbánról nem állíthatjuk, hogy rövid távon gondolkodik; most is minimum 2030-ig tervez, és nyilván az sem véletlen, hogy a Patyi vezette egyetemet most éppen – Gulyás Gergelyen keresztül – maga alá kívánja rángatni. Biztos nem azért, hogy a futballstadionja mellett legyen már egy egyeteme is, ha nem is közvetlenül a felcsúti háza mellett (az egy még későbbi projekt lehet). De tegyük is félre most ezt a gondolatot, hiszen a törvényt még meg sem szavazta a T.Ház, és akár az is előfordulhat, hogy a honatyák elvetik a hivatalosan nem orbáni ötletet.

Térjünk csak vissza a felnőttképzéshez. Akkor, amikor a túlképzett Patyi megleckéztetése történt, még a választás előtt álltunk, de – vélhetjük – Orbán biztosan hitt a Fidesz sikerében. És megvolt a terve a rektorral. Illetve nem is a rektor volt az első számú cél, hanem a legfelsőbb közigazgatási bíróság létrehozása. Annak vezetésére szúrta ki magának Patyi Andrást, ismervén annak bátorságát, önállóságát, függetlenségét. Ezen tulajdonságait mind bizonyította a választási bizottság élén – gondoljunk csak a kopaszok akciójára a népszavazás ügyében -, tehát tökéletesen bizonyította alkalmasságát az új bíróság vezetésére. Egészen addig, amíg el nem vitte őt a többségi hangulat, és meg nem szavazta a miniszterelnök büntetését.

A jelek szerint Orbán nem a büntetést választotta, netán a leváltást, hiszen akkor be kellett volna látnia, hogy Patyival – a korábbi címek odaadásakor – melléfogott. Nem, Orbán tudta, hogy a kiszemelt alany alkalmas a feladatra, csak még muszáj egy kicsit fejlődnie, képeznie magát, képezni őt, hogy ilyesmi soha többé nem fordulhasson elő. A rektor reakciója pedig pontosan megmutatta: helyes volt a kormányfői logika – majdnem azt írtam, hogy elnöki, de ezzel én is megsérteném őt – : Patyi az ő embere. Soha többet nem követ el ilyen hibát. Fel tehát, a bíróság élére.

Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.07.01. 13:47