A pénz felfelé folyik

A folyók lefelé folynak, a pénz viszont felfelé. Legalábbis nálunk. Felfelé, a szegényebbektől a gazdagabbak felé. A népdal is csak annyit konstatál: „Lefelé folyik a Tisza”, a pénz folyásirányáról semmi ilyet nem állít, ami a magyar nép mély társadalomismeretére vall. A folyók és a pénzek áramlása csak abban hasonlít, hogy „nem folyik az többé vissza”. Még a Szovjetunióban is kudarcot vallott a folyók visszafordításának terve. Magyarországon pedig az adóforintok nem folynak vissza, az istennek sem, a kisebb jövedelműekhez.

Nem csak arról van szó, hogy a piac már csak ilyen, növeli a különbségeket. Ezt teszi az állam is, a költségvetésekben kijelölve a pénz folyásirányát. Minek következtében a pénzügyi egyensúly javult, a társadalmi egyensúly viszont felborult. A vagyoni és szociális különbségek a jövedelmieknél is nagyobbak. Az alacsony képzettségű férfiak átlagosan kilenc évvel rövidebb ideig élnek, mint a magas végzettségűek. Kilenc év életet vesznek el a létra alján lévőktől, hogy az életminőségükből mennyit, az ki sem számítható. És talán már nincs is létra, amelyik fokról fokra megmászható volna. Ahol a különbségek nőnek, ott a mobilitás is lelassul. Farkas Zoltán az egyenlőtlenségeket kutató Angus Deatont idézte: „a győztesek felhúzták maguk mögött a létrát”. A világválság múltával a szegények ugyan egy picivel kevésbé szegények, a közmunkás éhbére, a kisnyugdíjas Erzsébet-utalványa is több a semminél. Meg is hálálják a választáson. Csakhogy „cserébe” végképp megrekedtek a mélyülő társadalmi szakadék innenső partján. Egy nemzetközi felmérés szerint Magyarországon hét generáció kell ahhoz, hogy esély nyíljon egy magasabb státuszú rétegbe való emelkedésre. Ugyanannyi, mint a kasztrendszer hagyományaival küzdő Indiában. Vagyis a mai szegény a szépunokája (ha jól számolom, az csak az ötödik generáció) jobb sorsában se igen reménykedhet.

A munkajövedelmek nagyobb kulccsal adóznak, mint a tőkéből származók, pl. mint a vállalati nyereség. A tőkéd után arányosan kevesebbet fizetsz, mint a munkád után, utóbbit előbbihez képest bünteti a„munkaalapú társadalom”.

Így állunk a gazdasági fellendülés idején. A miniszterelnök most válságot jövendöl. Az adósságcsökkentés, majd a növekedés lelkes jelszavait felváltotta a biztonság óvatos célkitűzése. „Földrengésbiztos” költségvetésről beszélnek, a válság előjeleit a kormányfő, mint ígéri, „nagy radarképernyőn, érzékeny szenzorokkal” figyeli majd. Lehet, hogy igaza lesz, lehet, hogy csak a gyengülő forintra, a kivándorlás miatt romló munkaerőpiacra keres jó előre alibit. Annyi biztos, hogy a fellendülés európai ciklusának vége felé járunk, és Trump kereskedelmi háborúja sem ígér jót. Ilyenkor kellene kifeszíteni a védőhálókat, szakítani az egyenlőtlenségeket generáló „perverz újraelosztással”, ahogy Ferge Zsuzsa hívja. Hogy a pénz végre lefelé is folyhasson, legalább csöpöghessen. De vagy a radarképernyő nem elég nagy, a kép alsó része folyton lemarad, vagy a szenzorok mégsem mindenre érzékenyek. A 2019-es költségvetésben folytatódik a felfelé való jövedelemátcsoportosítás. A két legszemléletesebb példa a cafeteria és a foglalkoztatási kedvezmények átszabása.

Ó, a cafeteriát egy fillérrel sem rövidítjük meg! -így az ellenzéki kifogásokra a miniszterelnök. És tényleg. A keretösszegek maradnak, csak épp megszűnik szinte minden olyan juttatás adókedvezménye, amelynek a kisjövedelműek is hasznát látták: az iskolakezdési támogatásé, az étkezési hozzájárulásé, az ingázók albérletéé, közlekedésé, a lakás- és diákhitel törlesztésé, az önkéntes nyugdíj- vagy egészségbiztosításé. Aki annak tudatában vett fel lakáshitelt, hogy a munkahelye hozzájárul a havi törlesztéshez, most könnyen pórul járhat. Ahol marad a kedvezmény, az a szállodákban, vendéglőkben, szabadidős programokon, tehát a jobbmódúak kikapcsolódásában beváltható SZÉP-kártya, a menedzserek reprezentációs költsége, üzleti ajándékai. Megy a pénz, felfelé. Alig kétmillió dolgozó veszít vele. Ehhez képest szinte semmi az a 700 ezer munkavállaló, aki elmúlt 55, de még nem nyugdíjas. Akármekkora a munkaerőhiány, utánuk nem kapkodnak, hiszen magasabb a bérük, mint a kezdőké. Eddig a munkáltatójuk kedvezményt kapott az utánuk fizetendő szociális hozzájárulásból, hogy mégis megérje neki. Ennek vége. Ha utcára kerül, hát istenem. Legalább később kevesebb nyugdíjat kell neki fizetni, dupla haszon.

A szakszervezetek persze fölhördültek. És amit eddig ritkán tettek: tárgyaltak az ellenzéki frakciókkal is. Hogy mi? Még a végén egymásra talál a baloldal és a szakszervezeti mozgalom? Veszélyes! Varga Mihály gyorsan bejelentette: a cafeteriában még semmi sem végleges. Nocsak. Gondolom, hogy mi lesz végleges, azt az ellenállás mértéke szabja meg. Emlékszünk az internetadóra? Ahogy akkor a fiatalok, most a szakszervezetek és az ellenzék áll egy oldalon. Nem volna itt az ideje a különalkuk helyett egy tömegdemonstrációnak? Na persze csak úgy, hogy az Alaptörvény értelmében senki otthoni nyugalmát meg ne zavarjuk. Vagy nem jobban, mint az új adószabályok tennék.

2018.06.30 08:05
Frissítve: 2018.07.01 13:46

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15