Rév-Hang Fesztivál először

Publikálás dátuma
2018.06.29. 22:25
Hamar Zsolt - Fotó: Németh András Péter
Első alkalommal rendezik meg a Rév-Hang Fesztivált július 25. és 28. között. A klasszikus zenei programsorozat Révfülöp Balaton-parti színpadán kínál minden este ingyenes koncerteket a településen élők és a környéken nyaralók számára. A kezdeményezés elindítója Hamar Zsolt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója. A fesztivál négy koncertje négy különböző tematikát ölel fel. Július 25-én „Majdnem szimfonikus” címmel Érdi Tamás zongoraművész és a Nemzeti Filharmonikusok Hubay Jenő Kamaraegyüttese játssza Schumann Esz-dúr zongoraötösét valamint Mozart G-dúr vonósnégyesét. Másnap a Nemzeti Énekkar Kamarakórusa ad „Éteri” koncertet olasz valamint magyar – köztük Kodály művekkel, Somos Csaba karigazgató vezényletével. Július 27-én az „Alla ungherese” elnevezésű programon a Nemzeti Filharmonikusok Grazioso Kamarazenekara játszik Hamar Zsolt vezényletével egy magyar táncos dallamokat idéző koncertet – például Weiner Leó, Haydn, Beethoven, Kodály és Brahms műveiből válogatva. A július 28-i szombati záróhangverseny programja pedig meglepetés lesz. 
Szerző
Témák
komolyzene
Frissítve: 2018.06.30. 18:56

Made in Iron

Publikálás dátuma
2018.06.29. 21:40
Forrás: Iron Maiden/Facebook
Az idei fesztivál fő attrakciója az angol Iron Maiden volt, a zenekar a viharos körülmények ellenére hibátlan koncertet csinált.

- A világ megérett a pusztulásra – ez volt az első gondolatunk, amikor elvegyültünk Sopronban a fesztivállátogató között. Két éve a száraz porviharos, idén viszont az iszapbirkózós turnusban érkeztünk, abban az időszakban, amikor a földi életet elpusztító globális felmelegedés éppen egy eső- és hidegfronttal igyekezett elaltatni az emberek éberségét. A rendezvény területén az időjárásból adódón sör mellett a gumicsizma volt a legkapósabb szuvenír – aki járt már ilyen helyen, nagyjából sejti, hogy ez a kombináció mit jelent.

Az előjelek és a közvetlen előzmények tehát korántsem voltak biztatóak: különféle sátrakból a világ leggagyibb zenéinek változatos mixeit vágták a fülünkhöz az egyre viharosabb széllökések, egy félig-meddig fedett helyen az angol-belga meccset vetítették (0-1), és azokat a földdarabokat, amelyeket az előző napi özönvíz domborzati okokból szárazon hagyott, egy csőtörés készült elárasztani, amikor elindultunk a nagyszínpad felé - mint utóbb kiderült, túlságosan korán, mert az Iron Maiden megvárta a kezdéssel a focimeccs végét. De este 10 órakor megszólalt a Doctor, Doctor (felvételről, természetesen: sosem játsszák koncerten, mégis majdnem minden koncert ezzel kezdődik), és onnantól tulajdonképpen mindegy volt az is, ami tíz előtt történt, meg tulajdonképpen az is, ami éjfél után, hazafelé.

Persze lehetett volna tökéletesebb; mindig lehetne. Ha Sopron felé az utolsó kilométereket nem egy megadugóban araszolva tettük volna meg, és maradt volna egy kis idő aludni a kezdés előtt, hogy ne kelljen a hazavezetés miatt aggódni. Ha nem húzták volna az időt, megvárva, amíg a vihar fölénk ér. Ha az orkán nem hintáztatta volna a gumiból készült, életnagyságú, forgó propellerű harci repülőt, meg később a gumiszörny-fejet úgy, mintha egy ballagási léggömb lenne, és ha nem csapkodtak volna ide-oda a másik gumikreáció ujjai a szélben, elterelve a figyelmet arról a dilemmáról, hogy a hatalmas, lépegető katonába vajon egy óriás bújt bele, vagy ez már az ipar 4.0, amikor a metálkoncerteken is robotok játsszák a mellékszerepeket.

De mindezzel együtt is nehéz visszaemlékezni olyan előadásra ebből az évtizedből, amelyik jobb lett volna. Számomra akkor lett igazán jó, amikor Bruce Dickinson énekes karddal a kezében mesélni kezdett az 56-ban Magyarországról elmenekült énektanárjáról, és (talán csak én hallottam így, de nekem tényleg így jött át) arra biztatott, hogy a megszerzett szabadságot ne adjuk ki a kezünkből). Meg akkor, amikor a Fear of the Darkot sikerült egy kicsit újraértelmezni egy olyan jelmezzel, amelyik mintha egy Mercyful Fate-lemezborítóról lépett volna le: egy fekete cilinder, egy malaclopó kabát, egy fehér ing, egy zölden világító viharlámpa, egy ezüstös színű, csőrös maszk, és máris valahol a XVIII. században jártunk, az utolsó nagy európai pestisjárvány idején. Az egész koncertet átjárta egy sajátos világvége-atmoszféra, részben a díszletek, részben a dalválasztás miatt, de nem csak ezért.

Iron Maiden - Run To The Hills

m/ Up The irons! White man came across the sea, He brought us pain and misery. He killed our tribes, he killed our creed, He took our game for his own need. We fought him hard, we fought him well, Out on the plains we gave him hell.

Voltak egészen transzcedensnek tűnő külső motívumok isk: például a kivetítőn a vége felé tisztán látszott, hogy a színpad előtt esik az eső, de ahol mi álltunk, jobboldalon, nagyjából a hangosítás magasságában, ott egy csepp sem hullott, és álltak kollégák a túlszélen, akik szintén nem találkoztak csapadékkal; mellesleg volt velünk valaki, aki határozottan állítja, hogy a Troopernél hazaindult, mert azt hitte, hogy vége van, mégis lelkesen ecsetelte, hogy milyen nagyszerűen szólt a ráadásban, egy órával később a Hallowed Be Thy Name és a Run to the Hills, miközben abban az időben szinte bizonyosan messze járt már a Lővér kempingtől (mondjuk a hasonló jelenéseknek néha egészen materiális, palackozott magyarázatuk van).

Nem rémlik, hogy valaha is lett volna Magyarországon gyenge, félvállról vett Iron Maiden koncert, de a 120 percnyi csütörtöki profizmus biztosan benne volt a legjobb háromban. Dickinson, aki ismét hosszú hajat növeszt, parádés formát mutatott – ha lehet ilyet mondani: mostanában megint nem látszanak rajta az évek. A már-már stúdiószintű hangzást csak a szél rongálta meg néha, de azt egy szabadtéri alkalmon nem nagyon lehet kivédekezni. Minden hangszer úgy szólt, ahogy négy évtizednyi stadionrutin után elvárja az ember, és a virtuóz dobjátékot végre a kivetítőn is követni lehetett, mint a zenekar 80-as években készült klipjein. Az apokaliptikus hangulatú repertoár jellemzően régebbi darabokból állt: a Rainmakeren kívül tulajdonképpen eljátszottak mindent, amit kell, az pedig azon az éjszakán igazán nem lett volna jó ómen: szerencsére már Győrnél jártunk (hazafelé) amikor leszakadt az ég.

Frissítve: 2018.06.30. 19:03

Pusztító szenvedély

Publikálás dátuma
2018.06.29. 07:48
REMEK CSAPAT - FOTÓK: JOKAI.SK
A kisvárdai színházi fesztivál programjából kiemelkedett a komáromi teátrum A félkegyelmű című előadása, amelyben elsősorban a merész térhasználat, a világos dramaturgia és a színészi játék vitte a prímet.

A kisvárdai művészetek háza, bár nemrég felújították, mégsem ideális játszóhely, mert nem rendelkezik megfelelő színpadtechnikával. Vannak társulatok, amelyek nagyvonalúan túl lépnek ezen a korláton, ezek közé tartozik a Komáromi Jókai Színház együttese. Ők Dosztojevszkj A félkegyelmű című drámájával érkeztek a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. A nézőket a színpadra ültették, gondolom egyébként így teszik ezt az előadás eredeti helyszínén is. Az üres nézőteret, ahol éppen a színen nem lévő színészek foglaltak helyet, egy hosszú széles fekete padló ívelte át. A tetején pedig füstös mozdony lámpái világítottak. A megkapó díszlet, Jozef Ciller munkája, egyrészt látványos, másrészt jól szolgálja a dráma kulcsjeleneteinek a lebonyolítását. Felnagyítja, kiemeli a konfliktusokat. Az már önmagában is izgalmas, hogy az elmúlt évadban miért született négy -féle adaptáció is Dosztojevszkij művéből, mitől lett egyszerre ennyire vonzó a rendezők számára. A komáromi előadás színre vivője Martin Huba eleve a szerző kedvelőjének és értőjének a hírében áll és ezt a feltételezést bizonyítja is a produkcióval.

Szereti a klasszikusokat
Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere nézőként is részt vesz a színházi fesztiválon. Az egyik este két előadást is megtekintett egymásután. Ezt azzal indokolta, hogy Márai és Dosztojevszkij a kedvenc írója, de egyébként is rendszeresen jár színházba, még Budapestre is elutazik egy-egy előadásért. Nemrég látta a Bűn és bűnhődést a Vígszínházban, illetve A félkegyelműt a Pesti Színházban. Szereti a klasszikusokat – teszi hozzá. Óriási lehetőségnek tartja, hogy éppen Kisvárdához kötődik a Magyar Színházak Fesztiválja. Tíz napon keresztül naponta két-három előadást foglal magában a program, egész széles műfaji skálán. A bölcsész diplomákkal is rendelkező korábbi gimnáziumi tanár nyolc éve polgármester. „Amikor harminc éve indult a fesztivál még nem rendelkeztünk megfelelő infrastruktúrával, mára ez változott, több a szállás lehetőség, a Művészetek Háza, mint színházi játszóhely is megújult, de még most sincs megfelelő színpadtechnikája. Ezen szeretnénk változtatni, persze erre időre van szükség. A rendezvény fesztivál jellegét is vissza szeretnénk hozni, vagyis lehetőséget adni arra, hogy a társulatok maradjanak a városban azután is, hogy lejátszották az előadásukat és egymás produkcióját is meg tudják nézni” - jegyzi meg a polgármester.

Szabó Viktor

Szabó Viktor

A darabban az őrület, a szenvedély viszi előre a történetet és ennek az erejét, ívét remekül tükrözi az előadás. De nem kimódoltan, erőltetetten, hanem úgy hogy az egész képes arcul csapni a nézőt. A szereplők tényleges és reálisan elkerülhetetlen prostitúciója és a tiszták törvényszerű bukása magával sodorja a szemlélőt. A Miskin herceget alakító Szabó Viktor egyszerre hozza az idiótát és metsző logikájú tiszta érzésekkel rendelkező fiatalembert, egyszerre kimondó és áldozat.

Holocsy Katalin

Holocsy Katalin

A Nasztaszja Filipovnát játszó Holocsy Katalin azt a nőt formálja meg, aki próbál szembesülni a saját múltjával, de praktikusan mégis túlélni akar, a lehető legtöbbet kihozni ebből a már elszúrt életből. Ez okozza a bukását, amely egyben a megtisztulást is hordozza. A társulat többi tagja is remekül illeszkedik az előadásba. A pusztító szenvedély, mint egy hatalmas vihar mindent eltűntet a színről, hogy aztán a romokon mégis születhessen valami teljesen új. Mert ez már nem mehet így tovább.

Infó:
Dosztojevszkij A félkegyelmű
Komáromi Jókai Színház
Rendező: Martin Huba
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján
Szerző