- A világ megérett a pusztulásra – ez volt az első gondolatunk, amikor elvegyültünk Sopronban a fesztivállátogató között. Két éve a száraz porviharos, idén viszont az iszapbirkózós turnusban érkeztünk, abban az időszakban, amikor a földi életet elpusztító globális felmelegedés éppen egy eső- és hidegfronttal igyekezett elaltatni az emberek éberségét. A rendezvény területén az időjárásból adódón sör mellett a gumicsizma volt a legkapósabb szuvenír – aki járt már ilyen helyen, nagyjából sejti, hogy ez a kombináció mit jelent.
Az előjelek és a közvetlen előzmények tehát korántsem voltak biztatóak: különféle sátrakból a világ leggagyibb zenéinek változatos mixeit vágták a fülünkhöz az egyre viharosabb széllökések, egy félig-meddig fedett helyen az angol-belga meccset vetítették (0-1), és azokat a földdarabokat, amelyeket az előző napi özönvíz domborzati okokból szárazon hagyott, egy csőtörés készült elárasztani, amikor elindultunk a nagyszínpad felé - mint utóbb kiderült, túlságosan korán, mert az Iron Maiden megvárta a kezdéssel a focimeccs végét. De este 10 órakor megszólalt a Doctor, Doctor (felvételről, természetesen: sosem játsszák koncerten, mégis majdnem minden koncert ezzel kezdődik), és onnantól tulajdonképpen mindegy volt az is, ami tíz előtt történt, meg tulajdonképpen az is, ami éjfél után, hazafelé.
Persze lehetett volna tökéletesebb; mindig lehetne. Ha Sopron felé az utolsó kilométereket nem egy megadugóban araszolva tettük volna meg, és maradt volna egy kis idő aludni a kezdés előtt, hogy ne kelljen a hazavezetés miatt aggódni. Ha nem húzták volna az időt, megvárva, amíg a vihar fölénk ér. Ha az orkán nem hintáztatta volna a gumiból készült, életnagyságú, forgó propellerű harci repülőt, meg később a gumiszörny-fejet úgy, mintha egy ballagási léggömb lenne, és ha nem csapkodtak volna ide-oda a másik gumikreáció ujjai a szélben, elterelve a figyelmet arról a dilemmáról, hogy a hatalmas, lépegető katonába vajon egy óriás bújt bele, vagy ez már az ipar 4.0, amikor a metálkoncerteken is robotok játsszák a mellékszerepeket.
De mindezzel együtt is nehéz visszaemlékezni olyan előadásra ebből az évtizedből, amelyik jobb lett volna. Számomra akkor lett igazán jó, amikor Bruce Dickinson énekes karddal a kezében mesélni kezdett az 56-ban Magyarországról elmenekült énektanárjáról, és (talán csak én hallottam így, de nekem tényleg így jött át) arra biztatott, hogy a megszerzett szabadságot ne adjuk ki a kezünkből). Meg akkor, amikor a Fear of the Darkot sikerült egy kicsit újraértelmezni egy olyan jelmezzel, amelyik mintha egy Mercyful Fate-lemezborítóról lépett volna le: egy fekete cilinder, egy malaclopó kabát, egy fehér ing, egy zölden világító viharlámpa, egy ezüstös színű, csőrös maszk, és máris valahol a XVIII. században jártunk, az utolsó nagy európai pestisjárvány idején. Az egész koncertet átjárta egy sajátos világvége-atmoszféra, részben a díszletek, részben a dalválasztás miatt, de nem csak ezért.
Iron Maiden - Run To The Hills
m/ Up The irons! White man came across the sea, He brought us pain and misery. He killed our tribes, he killed our creed, He took our game for his own need. We fought him hard, we fought him well, Out on the plains we gave him hell.
Voltak egészen transzcedensnek tűnő külső motívumok isk: például a kivetítőn a vége felé tisztán látszott, hogy a színpad előtt esik az eső, de ahol mi álltunk, jobboldalon, nagyjából a hangosítás magasságában, ott egy csepp sem hullott, és álltak kollégák a túlszélen, akik szintén nem találkoztak csapadékkal; mellesleg volt velünk valaki, aki határozottan állítja, hogy a Troopernél hazaindult, mert azt hitte, hogy vége van, mégis lelkesen ecsetelte, hogy milyen nagyszerűen szólt a ráadásban, egy órával később a Hallowed Be Thy Name és a Run to the Hills, miközben abban az időben szinte bizonyosan messze járt már a Lővér kempingtől (mondjuk a hasonló jelenéseknek néha egészen materiális, palackozott magyarázatuk van).
Nem rémlik, hogy valaha is lett volna Magyarországon gyenge, félvállról vett Iron Maiden koncert, de a 120 percnyi csütörtöki profizmus biztosan benne volt a legjobb háromban. Dickinson, aki ismét hosszú hajat növeszt, parádés formát mutatott – ha lehet ilyet mondani: mostanában megint nem látszanak rajta az évek. A már-már stúdiószintű hangzást csak a szél rongálta meg néha, de azt egy szabadtéri alkalmon nem nagyon lehet kivédekezni. Minden hangszer úgy szólt, ahogy négy évtizednyi stadionrutin után elvárja az ember, és a virtuóz dobjátékot végre a kivetítőn is követni lehetett, mint a zenekar 80-as években készült klipjein. Az apokaliptikus hangulatú repertoár jellemzően régebbi darabokból állt: a Rainmakeren kívül tulajdonképpen eljátszottak mindent, amit kell, az pedig azon az éjszakán igazán nem lett volna jó ómen: szerencsére már Győrnél jártunk (hazafelé) amikor leszakadt az ég.
