Made in Iron

Publikálás dátuma
2018.06.29. 21:40
Forrás: Iron Maiden/Facebook
Az idei fesztivál fő attrakciója az angol Iron Maiden volt, a zenekar a viharos körülmények ellenére hibátlan koncertet csinált.

- A világ megérett a pusztulásra – ez volt az első gondolatunk, amikor elvegyültünk Sopronban a fesztivállátogató között. Két éve a száraz porviharos, idén viszont az iszapbirkózós turnusban érkeztünk, abban az időszakban, amikor a földi életet elpusztító globális felmelegedés éppen egy eső- és hidegfronttal igyekezett elaltatni az emberek éberségét. A rendezvény területén az időjárásból adódón sör mellett a gumicsizma volt a legkapósabb szuvenír – aki járt már ilyen helyen, nagyjából sejti, hogy ez a kombináció mit jelent.

Az előjelek és a közvetlen előzmények tehát korántsem voltak biztatóak: különféle sátrakból a világ leggagyibb zenéinek változatos mixeit vágták a fülünkhöz az egyre viharosabb széllökések, egy félig-meddig fedett helyen az angol-belga meccset vetítették (0-1), és azokat a földdarabokat, amelyeket az előző napi özönvíz domborzati okokból szárazon hagyott, egy csőtörés készült elárasztani, amikor elindultunk a nagyszínpad felé - mint utóbb kiderült, túlságosan korán, mert az Iron Maiden megvárta a kezdéssel a focimeccs végét. De este 10 órakor megszólalt a Doctor, Doctor (felvételről, természetesen: sosem játsszák koncerten, mégis majdnem minden koncert ezzel kezdődik), és onnantól tulajdonképpen mindegy volt az is, ami tíz előtt történt, meg tulajdonképpen az is, ami éjfél után, hazafelé.

Persze lehetett volna tökéletesebb; mindig lehetne. Ha Sopron felé az utolsó kilométereket nem egy megadugóban araszolva tettük volna meg, és maradt volna egy kis idő aludni a kezdés előtt, hogy ne kelljen a hazavezetés miatt aggódni. Ha nem húzták volna az időt, megvárva, amíg a vihar fölénk ér. Ha az orkán nem hintáztatta volna a gumiból készült, életnagyságú, forgó propellerű harci repülőt, meg később a gumiszörny-fejet úgy, mintha egy ballagási léggömb lenne, és ha nem csapkodtak volna ide-oda a másik gumikreáció ujjai a szélben, elterelve a figyelmet arról a dilemmáról, hogy a hatalmas, lépegető katonába vajon egy óriás bújt bele, vagy ez már az ipar 4.0, amikor a metálkoncerteken is robotok játsszák a mellékszerepeket.

De mindezzel együtt is nehéz visszaemlékezni olyan előadásra ebből az évtizedből, amelyik jobb lett volna. Számomra akkor lett igazán jó, amikor Bruce Dickinson énekes karddal a kezében mesélni kezdett az 56-ban Magyarországról elmenekült énektanárjáról, és (talán csak én hallottam így, de nekem tényleg így jött át) arra biztatott, hogy a megszerzett szabadságot ne adjuk ki a kezünkből). Meg akkor, amikor a Fear of the Darkot sikerült egy kicsit újraértelmezni egy olyan jelmezzel, amelyik mintha egy Mercyful Fate-lemezborítóról lépett volna le: egy fekete cilinder, egy malaclopó kabát, egy fehér ing, egy zölden világító viharlámpa, egy ezüstös színű, csőrös maszk, és máris valahol a XVIII. században jártunk, az utolsó nagy európai pestisjárvány idején. Az egész koncertet átjárta egy sajátos világvége-atmoszféra, részben a díszletek, részben a dalválasztás miatt, de nem csak ezért.

Iron Maiden - Run To The Hills

m/ Up The irons! White man came across the sea, He brought us pain and misery. He killed our tribes, he killed our creed, He took our game for his own need. We fought him hard, we fought him well, Out on the plains we gave him hell.

Voltak egészen transzcedensnek tűnő külső motívumok isk: például a kivetítőn a vége felé tisztán látszott, hogy a színpad előtt esik az eső, de ahol mi álltunk, jobboldalon, nagyjából a hangosítás magasságában, ott egy csepp sem hullott, és álltak kollégák a túlszélen, akik szintén nem találkoztak csapadékkal; mellesleg volt velünk valaki, aki határozottan állítja, hogy a Troopernél hazaindult, mert azt hitte, hogy vége van, mégis lelkesen ecsetelte, hogy milyen nagyszerűen szólt a ráadásban, egy órával később a Hallowed Be Thy Name és a Run to the Hills, miközben abban az időben szinte bizonyosan messze járt már a Lővér kempingtől (mondjuk a hasonló jelenéseknek néha egészen materiális, palackozott magyarázatuk van).

Nem rémlik, hogy valaha is lett volna Magyarországon gyenge, félvállról vett Iron Maiden koncert, de a 120 percnyi csütörtöki profizmus biztosan benne volt a legjobb háromban. Dickinson, aki ismét hosszú hajat növeszt, parádés formát mutatott – ha lehet ilyet mondani: mostanában megint nem látszanak rajta az évek. A már-már stúdiószintű hangzást csak a szél rongálta meg néha, de azt egy szabadtéri alkalmon nem nagyon lehet kivédekezni. Minden hangszer úgy szólt, ahogy négy évtizednyi stadionrutin után elvárja az ember, és a virtuóz dobjátékot végre a kivetítőn is követni lehetett, mint a zenekar 80-as években készült klipjein. Az apokaliptikus hangulatú repertoár jellemzően régebbi darabokból állt: a Rainmakeren kívül tulajdonképpen eljátszottak mindent, amit kell, az pedig azon az éjszakán igazán nem lett volna jó ómen: szerencsére már Győrnél jártunk (hazafelé) amikor leszakadt az ég.

Frissítve: 2018.06.30. 19:03

Pusztító szenvedély

Publikálás dátuma
2018.06.29. 07:48
REMEK CSAPAT - FOTÓK: JOKAI.SK
A kisvárdai színházi fesztivál programjából kiemelkedett a komáromi teátrum A félkegyelmű című előadása, amelyben elsősorban a merész térhasználat, a világos dramaturgia és a színészi játék vitte a prímet.

A kisvárdai művészetek háza, bár nemrég felújították, mégsem ideális játszóhely, mert nem rendelkezik megfelelő színpadtechnikával. Vannak társulatok, amelyek nagyvonalúan túl lépnek ezen a korláton, ezek közé tartozik a Komáromi Jókai Színház együttese. Ők Dosztojevszkj A félkegyelmű című drámájával érkeztek a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. A nézőket a színpadra ültették, gondolom egyébként így teszik ezt az előadás eredeti helyszínén is. Az üres nézőteret, ahol éppen a színen nem lévő színészek foglaltak helyet, egy hosszú széles fekete padló ívelte át. A tetején pedig füstös mozdony lámpái világítottak. A megkapó díszlet, Jozef Ciller munkája, egyrészt látványos, másrészt jól szolgálja a dráma kulcsjeleneteinek a lebonyolítását. Felnagyítja, kiemeli a konfliktusokat. Az már önmagában is izgalmas, hogy az elmúlt évadban miért született négy -féle adaptáció is Dosztojevszkij művéből, mitől lett egyszerre ennyire vonzó a rendezők számára. A komáromi előadás színre vivője Martin Huba eleve a szerző kedvelőjének és értőjének a hírében áll és ezt a feltételezést bizonyítja is a produkcióval.

Szereti a klasszikusokat
Leleszi Tibor, Kisvárda polgármestere nézőként is részt vesz a színházi fesztiválon. Az egyik este két előadást is megtekintett egymásután. Ezt azzal indokolta, hogy Márai és Dosztojevszkij a kedvenc írója, de egyébként is rendszeresen jár színházba, még Budapestre is elutazik egy-egy előadásért. Nemrég látta a Bűn és bűnhődést a Vígszínházban, illetve A félkegyelműt a Pesti Színházban. Szereti a klasszikusokat – teszi hozzá. Óriási lehetőségnek tartja, hogy éppen Kisvárdához kötődik a Magyar Színházak Fesztiválja. Tíz napon keresztül naponta két-három előadást foglal magában a program, egész széles műfaji skálán. A bölcsész diplomákkal is rendelkező korábbi gimnáziumi tanár nyolc éve polgármester. „Amikor harminc éve indult a fesztivál még nem rendelkeztünk megfelelő infrastruktúrával, mára ez változott, több a szállás lehetőség, a Művészetek Háza, mint színházi játszóhely is megújult, de még most sincs megfelelő színpadtechnikája. Ezen szeretnénk változtatni, persze erre időre van szükség. A rendezvény fesztivál jellegét is vissza szeretnénk hozni, vagyis lehetőséget adni arra, hogy a társulatok maradjanak a városban azután is, hogy lejátszották az előadásukat és egymás produkcióját is meg tudják nézni” - jegyzi meg a polgármester.

Szabó Viktor

Szabó Viktor

A darabban az őrület, a szenvedély viszi előre a történetet és ennek az erejét, ívét remekül tükrözi az előadás. De nem kimódoltan, erőltetetten, hanem úgy hogy az egész képes arcul csapni a nézőt. A szereplők tényleges és reálisan elkerülhetetlen prostitúciója és a tiszták törvényszerű bukása magával sodorja a szemlélőt. A Miskin herceget alakító Szabó Viktor egyszerre hozza az idiótát és metsző logikájú tiszta érzésekkel rendelkező fiatalembert, egyszerre kimondó és áldozat.

Holocsy Katalin

Holocsy Katalin

A Nasztaszja Filipovnát játszó Holocsy Katalin azt a nőt formálja meg, aki próbál szembesülni a saját múltjával, de praktikusan mégis túlélni akar, a lehető legtöbbet kihozni ebből a már elszúrt életből. Ez okozza a bukását, amely egyben a megtisztulást is hordozza. A társulat többi tagja is remekül illeszkedik az előadásba. A pusztító szenvedély, mint egy hatalmas vihar mindent eltűntet a színről, hogy aztán a romokon mégis születhessen valami teljesen új. Mert ez már nem mehet így tovább.

Infó:
Dosztojevszkij A félkegyelmű
Komáromi Jókai Színház
Rendező: Martin Huba
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján
Szerző

Buli az ékszerdobozban

Publikálás dátuma
2018.06.29. 07:46
Forrás: Facebook
Karlovy Vary filmfesztiválja az egyik nagy kelet-európai sikersztori: Csuja László inkubátoros műve, a Virágvölgy képviseli hazánkat a ma kezdődő mustrán.
Miközben Magyarországon olykor bejelenti valaki, hogy nemsokára lesz A-kategóriás mozgóképes rendezvényünk, az ékszerdoboz szépségű Karlovy Vary 1946-ban alapított nemzetközi filmfesztiválja az utóbbi huszonöt évben a régió vezető mustrájaként lett ismert. Az idén ötvenharmadik kiadását ünneplő, ma kezdődő szemle a (legutóbbi) rendszerváltás után a politikától teljesen függetlenítette magát, privát rendezvényként még arra is képes, hogy világsztárokat csábítson Csehországba. A mustra földrajzi elhelyezkedése nyomán mindig is fontos platformja volt a közép-európai filmművészetnek, azon belül is a magyar alkotásoknak. Ugyanakkor a rendezvény lokációja más törvényszerűségeket is érvényesített: története során számos csúcs- és mélypontot is megélt. Az egyik csúcspont éppen ötven évvel ezelőtt volt: 1968 június 5. és 15. között megrendezett 16. fesztivál Moszkva számára ijesztően „nemzetközi” lett a prágai tavasz és Robert Kennedy meggyilkolása miatt, a helyszínről tudósító külföldi újságírók „felvilágosult” cikkeinek köszönhetően. Ezenfelül a programban ott volt a Van, aki forrón szereti című komédia, melyet Tony Curtis kísért el Karlovy Varyba. További végzetes sértésként élték meg a szovjetek, hogy a fődíjat a Jirí Menzel rendezte Szeszélyes nyár kapta – az orosz kritikusok szerint ez a valóságtól kellemetlenül elszakadó alkotás volt. Nem mellékesen, annak idején Sándor Pál első filmje, a Bohóc a falon a zsűri különdíját kapta. Ezen felül, ahogy Sándor Pál visszaemlékezik, nagyon sok minden akkor nem a filmről szólt. Ehhez hozzájárult, hogy előtte több fesztiválon végigsöpört az a bizonyos ’68. A párizsi diáklázadások hevében Jean-Luc Godard és társai elérik, hogy a felénél berekesszék a Cannes-i filmfesztivált és a forradalmi hangulat folytatódott a pesarói mustrán. Az 1965-ben alapított fesztivál specifikus rendezvény volt annak idején: kísérleti, politikailag konkrétabb hangvételű műveket mutattak be Európán és a Hollywoodin kívülről. Az akkor forradalminak számító újítás volt a szervezők részéről az aktivizmus bekapcsolása a rendezvénybe: az alkotók és a cinephile-ek hosszú vitákba bonyolódtak, számos szakmai kiadvány és kultúrpolitikai mozgósítás jellemezte a rendezvényt. 
A cannes-i események bőven szolgáltattak alkalmat az eszmecserére: Roland Barthes, Milos Forman, Christian Metz és Pier Paolo Pasolini is a vitaindítók között voltak. A pesarói Mostra végül olyan intenzíven sikerült, hogy a városra is kiterjesztett demonstráció résztvevőknek a rendőri brutalitással is szembesülniük kellett. A sorban következő Karlovy Vary-i fesztivál volt, mindenki várta, hogy folytatódjanak az események. Ha nem is olyan intenzitással, mint nyugaton, de volt a cseh városban kulturális aktivizmus. Sándor Pál visszaemlékezése szerint a Nyílt fórumon felszólalt Jancsó Miklós is, akire szintén alkalmazhatóak lettek volna Yurenev vádjai.  „Nem csak a filmekről beszélt. Másrészt olyan dolgokat mondott a politikáról, szabadságról, a változáslehetőségéről, hogy én, megmondom őszintén, behúztam a nyakam, annyira aggódtam, mi az Isten lesz. Iszonyú sikere volt a Mikinek. Messiásként érkezett, és teljesítette azt, amit elvártak tőle. Én magyar filmrendezőt olyan helyzetben, amit Jancsót látva, hallva, érzékelve átéltem se előtte, sem utána nem láttam. Amit mondott, igazából akkor értettem meg, amikor bekövetkezett az a bizonyos malőr a szocializmusban” – emlékezik vissza Sándor Pál arra a bizonyos, szintén 1968-as eseményre, amikor a "testvéri országok" bevonultak Csehszlovákiába.  Ezután a hanyatlás korszaka következett Karlovy Vary történetében, a rendszerváltáskor majdnem meg is szűnt a rendezvény. A válságmenedzser végül a nyolcvanas és kilencvenes évek cseh filmjeinek népszerű sztárja, Jirí Bartoska lett. A színész 1994-ben vette át az igazgatói posztot, és meghívta maga mellé művészeti igazgatónak az akkor már épp a nyugdíjas éveire készülő filmesztétát és szerkesztőt, Eva Zaoralovát. Mára a cseheknek sikerült kinevelniük egy olyan új generációt, amelyet érdekel a kultúra, miközben azt is demonstrálni tudják, hogy nekik van egy olyan filmes nagyrendezvényük, amely nemzetközi színvonalú, és tényleg rájuk irányítja a világ figyelmét. A fesztivál ma már egyébként nem állami intézmény, hanem magántulajdon: Jirí Bartoska igazgató cége rendelkezik a jogokkal. Ma így lehet garantálni, hogy a rendezvény független maradjon a politikai erőktől – ez a paranoia pedig a múlt ismeretében tulajdonképpen érthető. Az állam (a kulturális minisztérium és Karlovy Vary városa) még így is támogatja a rendezvényt, de a büdzsé 75 százaléka piaci alapon érkezik.  
Annak érdekében, hogy ez így is maradjon, meg kell tenni a kötelező köröket. Például minden évben fel kell mutatni legalább egy világsztárt: idén ez Tim Robbins, Terry Gilliam, Robert Pattinson és Anna Paquin lesz. Az ő jelenlétük a vörös szőnyegen, illetve az egyéb eseményeken garantálja a sajtó felfokozott figyelmét. Cikkek, fotók születnek, ez pedig boldoggá teszi a szponzorokat, akik így jóval bőkezűbbek, ha a mecenatúráról tárgyalnak. Hogy végül mindenki boldog legyen. 

Egy magyar film lesz

A fesztivál meghívta a régióban készült első és második filmeket felvonultató „East of the West” (A Nyugat Keletje) elnevezésű versenyprogramba Csuja László Virágvölgy című játékfilmjét. Csuja a Filmalap pályakezdő tehetségek támogatására létrehozott Inkubátor Programjában készítette el első mozifilmjét Enyedi Ildikó mentorálásával. A road movie Magyarországon játszódik, napjainkban. Egy külvárosi lakótelepen unatkozó Bianka hirtelen felindulásból ellop egy csecsemőt, majd kénytelen apát és otthont keresni, azonban senki sem fogadja be. Már-már feladná, mikor véletlenül találkozik a munkásszállón élő, jószívű Lacival, aki segíteni akar az utcán rekedt anyának és eldönti, hogy mindenáron otthont teremt számukra. A Virágvölgy különleges amatőr főszereplőkkel készült, a női főszerepben Berényi Bianka Instagram-sztár, az EU Cannibal frontembere, a férfi főszerepben Réti László, többszörös Speciális Olimpiai bajnok látható. 

Frissítve: 2018.07.01. 09:30