A növények szerelmi élete: annak, hogy élnek-e a növények szexuális életet, alapvetően semmi köze nem lenne a kultúrához. Alapvetően. Fleur Daugey (erre mondják, hogy nomen est omen) azonban jól kitágítja a horizontot, és nem csupán biológiai, de kultúrtörténeti kontextusba is helyezi a témát. Amellett, hogy alapos betekintést nyújt az ivaros és ivartalan szaporodási formák különféle válfajaiba, illetve a legmodernebb kutatási eredményekbe azt illetően, hogy élvezik-e a növények a szaporodást, a kötet nagy része olyan szép, akár egy művészeti album. A makrofotók mellett ugyanis egy sor ismert és kevésbé kézenfekvő festményt, domborművet láthatunk Rubenstől a preraffaelitákig. Olvashatjuk az ókori görög filozófusok gondolatait a növények szaporodásáról, a különféle növényekről szóló mondákat a Narcissus holttestéből növő nárcisztól a náddá változó Syrinxig és a babérfává váló Daphnéig, vagy Flora istennő legkülönfélébb ábrázolásaiig. Sokat tanulhatunk a virágok szimbolikájából: mi köze a rózsának az ókori lakomákhoz vagy Szűz Máriának a Liliomhoz? Miért nézte kritikus szemmel a korai keresztény egyház a rózsakoszorúkat?
Daugey könyve alapos és olvasmányos: az Énekek éneke tájleírásait korabeli festményekkel szemlélteti, Guillaume de Lorris Rózsaregényét annak miniatúráival együtt elemzi. Egyik oldalon még kódexlapokat nézegetünk, a másikon a Tádzs Mahal falfestményeit, a következőn meg hímivarsejtekről és a botanika fejlődéséről olvashatunk. Az arányok mesteriek: észrevétlenül szívjuk magunkba a tudást, miközben a szemünk gyönyörködik a míves kivitelezésű oldalakban. Szír csempék, Proust-magyarázat, kínai filozófia – és még némi nyelvészeti kitekintést is kapunk. Gondolták volna, hogy a francia nyelvben a „les fleurs” kifejezés eufemizmus a menstruációra? Az sem véletlen, hogy a magyar ezt úgy mondja: virágnyelven így nevezik. Az pedig, hogy ez a kifejezés pontosan mit is jelent, a könyv végére világossá válik.
