Térkövezők

Túl sok varjút láttunk itt már túl sok karón az utóbbi nyolc évben, hogy ennek a térkövező hatalomnak egyetlen szavát is elhiggyük. Főként, ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy ne a szavakra, hanem a tettekre figyeljünk.

Így olvassuk Fekete Péter kulturális államtitkár szavait (Magyar Hírlap, június 27.): „nem csak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot önmagában sem. Építő típusú ember vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való”. Túl azon, hogy Fekete Péter még nem ébredt rá, ebben a rendszerben a kutya sem kíváncsi arra, ő mit szeret és mit nem, hogy azok, akikkel kezet akarna fogni a legkevésbé sem vágynak a hatalom simogatására, azt gondoljuk: itt a kézfogás már lehetetlen. A hatalom a saját politikai logikáját követve száguld – szerintünk – a falnak, sarkában országgal, nemzettel.

Az orbáni politika logikája, hogy csak egy - ő - maradhat. Ez uszályként húzza maga után a kulturkampfot is, amiből a közönség egyelőre csak annyit lát, hogy a hatalom kivág minden fát, és térkövet rak le a veszedelmesen susogó lombok helyébe.

A totális kultúrharc elkerülhetetlen velejárója annak a tragikus világszemléletnek, amelyet Hoppál Péter volt államtitkár úgy összegzett, hogy – ugyan - „kvalitások felett állami szereplők csak diktatúrákban szoktak dönteni, de azért kell megerősíteni a kultúránkat, mert a globális kultúrharcban vesztésre áll a keresztény Európa. Hiszen az alacsonyabb rendű kultúrák rendre felfalták a magasabb rendűeket”. A volt államtitkárok Prőhle Gergely Petőfi Irodalmi Múzeumában tartott minapi találkozóján L. Simon László kijelentette: „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után – bár nem tiltásokkal - igenis kurzust kell építeni.” L. Simon nagyot téved: kurzust csak tiltásokkal lehet építeni. Főként, ha a kultúra a törvényileg (is) kikényszerített „ilyen mértékű politikai felhatalmazás” rabja. Hiszen a felhatalmazás nem a hatalomtól eltérő gondolkodás megfojtására, a totális kultúrharcra szól.

Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy ha már nincs a hatalmat igazoló potens ellenség, akkor a hatalom nekilát megtisztítani saját sorait. A módszerek – a kormánylap Magyar Idők cikksorozata, Prőhle múzeumának megtámadása, egy operaházi bemutató, a Billy Elliot „kritikája”, majd Ókovács Szilveszter dalszínházi főigazgató politikai riszálása – a hajdani Szabad Nép felháborodott olvasói leveleit idézik, vagy azt a Nyina Andrejevna leningrádi tanítónőt, akinek kommunista vívmányokat féltő levelét a Szovjetszkaja Rosszija közölte 1988-ban. Gajdics Ottó főszerkesztő szerint „a Magyar Idők nem rontott neki a darabnak.” Nem rontott itt neki senki Alföldi Róbertnek Zalaegerszegen, sem Nagy Imre szobrának Budapesten, a Billy Elliotnak sem, hiszen – mint Gajdics mondja - „a kormány álláspontját nem ismerem, gyanítom, hogy nincs is”.

Nem is kell, hogy legyen. Elég, ha Legfőbb Politikai Autonóm „szándéka” leszivárog a mameluk gondolatolvasók kezébe, és a kulturkampf gépezete (is) olajozottan működni kezd. A varjúk karóra húzatnak a térköveken.