Hosszú oldal - Vonatjegyek

Csütörtök reggel. Jókora sor tekereg a Keletiben, a tizenvalahány pénztárból mindössze négy van nyitva. Nemsokára indulna a következő vonat, ami jó nekem, azután húsz perccel később a következő, de hát miért is állnék plusz húsz percet, ha nem muszáj, gondolom merészen. Az automatáknál nincs senki, úgyhogy megszólítom az ott segédkező, láthatósági mellényt viselő fiút.

- Szia, az automatákból InterCity-pótjegyet is tudok venni?

- Persze, gyere, segítek.

Kedves, mosolyog, segítőkész. Ez egy pompás reggel. Talán elérem a vonatot, még van tizenöt percem.

- A 9:10-es sopronira szeretnék egy helyjegyet és egy teljes árú jegyet, csak oda.

- Arra sajnos már nincs – mondja, miután profin és villámgyorsan bepötyögte a kért paramétereket.

- Akkor a 9:30-asra esetleg?

- Hm. Azt írja a rendszer, nincs már rá helyjegy.

- Akkor csak a sima jegyet kérném szépen, és felszállok helyjegy nélkül, úgy tudom, ha állok, ez is lehetséges.

- Az – szól oda kedvesen egy hölgy, aki már megvette a saját jegyét. – Csak minimális büntetést kell fizetni, nem is igazán büntetés, inkább pótdíj.

Ismét reménykedni kezdek: pár percem még mindig maradt, ha futok, odaérek, és nem kell itt álldogálnom a következő vonatig, ami ráadásul lassabb is.

- Sima jegyet sajnos nem tudok adni, nem engedi a rendszer – mutat a fiú lemondóan a képernyőre.

- Az hogy lehet?

- Mert ez valójában nem InterCity.

- De hát a menetrendben azt írták – mondom reflexből, hiszen tényleg ellenőriztem tegnap este.

- Ez különvonat, és tele van – tárja szét a karját még mindig nagyon kedvesen a fiú.

- De hát itt az áll az automata képernyőjén is, hogy InterCity…

A hangom egyre kétségbeesettebb. Lassan sorra kerülnék, ha a sorban maradok.

- Tényleg nagyon sajnálom. Nincs már helyjegy. Próbáld meg a pénztárban, hátha tudnak segíteni – mondja kifogástalan modorban a fiú, én pedig visszaállok az időközben még hosszabbá vált sorba. A 9:10-es InterCity, amelynek intercitysége felől most már komoly aggályaim vannak, elmegy. Ha így haladunk, a fél tízes indulásom is veszélybe kerül. Nézem, ahogy a kijelzőn szép lassan megjelennek egymás után a pénztárak számai, és azon gondolkodom, vajon miért is nem lehet még legalább két ablakot megnyitni.

- Jó reggelt kívánok, a 9:30-as soproni vonatra szeretnék feljutni. Lehetséges megoldani valahogy? – mosolygom a pénztárba minden eshetőségre felkészülve, ki sem ejtve a számon az InterCity szót. Ha könyörögnöm kell, hogy a vécé előtt, a folyosón hadd üljem végig az utat a földön, hát könyörögni fogok, mert tényleg fontos, hogy időben odaérjek. Büntetést is fizetek, ha már olyan naiv voltam, hogy azt hittem, hogy az ember csak besétál ide, és jegyet vesz, és utazik. A pénztáros úgy néz rám, mintha félrebeszélnék.

- Persze – mondja mosolyogva, mintha mi sem volna természetesebb annál, hogy kapok jegyet egy vonatra, amiről épp az előbb mondták, hogy tele van.

Fizetés közben nem győzök hálálkodni. A pénztáros láthatóan hibbantnak néz, de nem tudok ezzel törődni, rohanok felszállni. A vonat félig sincs.