Definíció

Tizenhét évvel ezelőtt vált első ízben a közbeszéd részévé Magyarországon a kérdés, hogy mi a család: akkor, amikor Rácz Károly transzszexuális magyar állampolgár hivatalos eljárást indított, hogy örökbe fogadhassa Danikát, a mélyszegénységből származó, magára hagyott kisgyereket. A józan ész a nyomor és a jólét, a magány és a szülői szeretet között kínált választási lehetőséget. A legelső Fidesz-kormány kereszténydemokrata hangadói pedig azon morfondíroztak, alkalmas-e a gyermeknevelésre "egy nemi identitászavarral küzdő ember".
Az elmúlt tizenhét évben a világ nagyon sokat haladt előre. Európa meghatározó államaiban már házasságot köthetnek az egynemű párok, és senki sem vitatja a szivárványcsaládok létjogosultságát. És mivel - ha hagyják -  Magyarország éppen olyan hely, mint bármely másik európai állam, az élet itt sem más. A korábban rejtőzködésre kényszerített melegek közül sokan élnek az úgy-ahogy, de meglévő lehetőségekkel: bejegyzett élettársi kapcsolatot létesítenek, és párjukkal közösen nevelik saját, illetve örökbe fogadott gyermeküket. Amit a társadalom, nem lévén semmi köze hozzá, annak rendje és módja szerint tudomásul is vesz.
Ennek fényében minimum anakronisztikusnak tűnik az a hozzáállás, amikor egy amúgy empatikusnak és intelligensnek tűnő fiatal nő, csak azért, mert a magát épp kereszténydemokratának valló kormány családügyi felelősének adatott lennie, nekiáll definiálni, mi a család; ráadásul arra jut, hogy ahhoz "kell egy nő és egy férfi". Amin akár mosolyoghatnánk is, hiszen Zágon István is írt ilyesmit Eisemann Mihály zenéjére úgy nyolcvan évvel ezelőtt, de nincs ebben semmi mulatságos. Ez itt nem a Fekete Péter című operett, hanem egy olyan ország, ahol az ilyen elejtett mondatocskákból gyilkos és kirekesztő kormányzati kampányok szoktak születni. Nem volna szabad hagynunk.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.03. 11:23

Térkövezők

Túl sok varjút láttunk itt már túl sok karón az utóbbi nyolc évben, hogy ennek a térkövező hatalomnak egyetlen szavát is elhiggyük. Főként, ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy ne a szavakra, hanem a tettekre figyeljünk.
Így olvassuk Fekete Péter kulturális államtitkár szavait (Magyar Hírlap, június 27.): „nem csak a kultúrharc szót nem szeretem, hanem a harcot önmagában sem. Építő típusú ember vagyok, vallom, hogy a kéz nem ütésre, hanem simogatásra vagy kézfogásra való”. Túl azon, hogy Fekete Péter még nem ébredt rá, ebben a rendszerben a kutya sem kíváncsi arra, ő mit szeret és mit nem, hogy azok, akikkel kezet akarna fogni a legkevésbé sem vágynak a hatalom simogatására, azt gondoljuk: itt a kézfogás már lehetetlen. A hatalom a saját politikai logikáját követve száguld – szerintünk – a falnak, sarkában országgal, nemzettel. 
Az orbáni politika logikája, hogy csak egy - ő - maradhat. Ez uszályként húzza maga után a kulturkampfot is, amiből a közönség egyelőre csak annyit lát, hogy a hatalom kivág minden fát, és térkövet rak le a veszedelmesen susogó lombok helyébe. A totális kultúrharc elkerülhetetlen velejárója annak a tragikus világszemléletnek, amelyet Hoppál Péter volt államtitkár úgy összegzett, hogy – ugyan - „kvalitások felett állami szereplők csak diktatúrákban szoktak dönteni, de azért kell megerősíteni a kultúránkat, mert a globális kultúrharcban vesztésre áll a keresztény Európa. Hiszen az alacsonyabb rendű kultúrák rendre felfalták a magasabb rendűeket”. A volt államtitkárok Prőhle Gergely Petőfi Irodalmi Múzeumában tartott minapi találkozóján L. Simon László kijelentette: „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után – bár nem tiltásokkal - igenis kurzust kell építeni.” L. Simon nagyot téved: kurzust csak tiltásokkal lehet építeni. Főként, ha a kultúra a törvényileg (is) kikényszerített „ilyen mértékű politikai felhatalmazás” rabja. Hiszen a felhatalmazás nem a hatalomtól eltérő gondolkodás megfojtására, a totális kultúrharcra szól. 
Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy ha már nincs a hatalmat igazoló potens ellenség, akkor a hatalom nekilát megtisztítani saját sorait. A módszerek – a kormánylap Magyar Idők cikksorozata, Prőhle múzeumának megtámadása, egy operaházi bemutató, a Billy Elliot „kritikája”, majd Ókovács Szilveszter dalszínházi főigazgató politikai riszálása – a hajdani Szabad Nép felháborodott olvasói leveleit idézik, vagy azt a Nyina Andrejevna leningrádi tanítónőt, akinek kommunista vívmányokat féltő levelét a Szovjetszkaja Rosszija közölte 1988-ban. Gajdics Ottó főszerkesztő szerint „a Magyar Idők nem rontott neki a darabnak.” Nem rontott itt neki senki Alföldi Róbertnek Zalaegerszegen, sem Nagy Imre szobrának Budapesten, a Billy Elliotnak sem, hiszen – mint Gajdics mondja - „a kormány álláspontját nem ismerem, gyanítom, hogy nincs is”.
Nem is kell, hogy legyen. Elég, ha Legfőbb Politikai Autonóm „szándéka” leszivárog a mameluk gondolatolvasók kezébe, és a kulturkampf gépezete (is) olajozottan működni kezd. A varjúk karóra húzatnak a térköveken.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.07.03. 11:23

Szokatlan diplomácia

Precedens mindenre volt már a világtörténelemben, de hasonló ahhoz, amit a Le Monde közölt az Unió kusza csúcstalálkozója alkalmából a francia-magyar viszonyról, a ritkaságok közé tartozik. A „nagyok” éppen csak szétszéledtek a találkozó záró pillanataiban, amidőn Macron elnök sajtótájékoztatón jelentette be, hogy drámai gyorsasággal visszahívni készül Budapestről kormányzata nagykövetét. Eric Fournier megy haza, mindössze alig háromévnyi szolgálat után.
A kurta bejelentésnél alighanem a döntés indokolása volt a meglepőbb. Az államfő úgy beszélt a nagykövetről mint elfogult Orbán hívőről, akinek a Fidesz-Magyarország a demokrácia példaképe, és osztja Orbán véleményét, hogy a nyugat-európai sajtó egésze, beleértve a Le Monde-ot is „magyargyűlölő”, elfogult torzképet ábrázol az itteni viszonyokról.
Abban nincs semmi újdonság, hogy az elnöki sajtóértekezlet ilyen indulattal fogalmazta meg a véleményét. Emmanuel Macront már korábban is irritálta Orbán Viktornak és kormányzatának makacs, elutasító fölfogása az egész Európát fenyegető migrációs feszültségszító aktivitása. Macront a nagyvilág úgy ismerte meg mint higgadt, töprengő diplomatát, aki kerülni igyekszik a veszélyes konfliktusokat, az enyhítő kompromisszumokat keresi. Ezért okozott meglepetést, hogy országjáró körútján, a migrációs kérdést taglaló beszédében váratlan indulattal ostorozta a visegrádi négyek hovatovább törést provokáló szélsőségességét. A megbíráltakat „leprásoknak” nevezte, az európai feszültség közelgő érzetében kétségtelenül tudatosan sarkosan fogalmazott. 
Akkor még ez rövid lélegzetű taktikai húzásnak látszott, ha Orbán a döntőnek ítélt új uniós csúcshoz közeledve nem provokál tovább. A „V-négyek” esedékes összejövetelére meghívta az osztrák szembeszegülőt is, alkalmat teremtett arra, hogy azt az érzelmet keltsék, Budapest, Varsó, Pozsony és Prága klubja ötösfogattá, sőt az olaszok esetleges csatlakozásával egy „hatos” közösséggé is válhat. 
Így készült elő a brüsszeli tanácsülés, amelyen a látszatok megőrzésére mintegy kerülték az idegtépő drámai jeleneteket, Orbánnak mégis alkalmat nyújtottak arra, hogy megszokott cinikus stílusában kifejtse, szövetsége „újabb csatát nyert”, immár a két másik populista újonc társaságában. Kétség ne legyen, ezzel a módosulással indul a végzetes migráns küzdelem frissebb fejezete.
Biztató lehet? Aligha.
Frissítve: 2018.07.03. 11:24