Grósz Károly, avagy a kudarc anatómiája

Publikálás dátuma
2018.07.08 11:00

Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény/
Nem jól érezte a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, de hiányzott a hatalom: az ő kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma.
Alig élt már Csernyenko 1984-ben, Kádár hajlott a reformokra, amelyek miatt az IMF is nyomást gyakorolt. Jött Gorbacsov. Glasznoszty? Peresztrojka? A szó a mi hatalmunk. Uszkorenyije, vagyis a gazdasági növekedés gyorsítása?  Ez aztán a jó gondolat a pártvezetőknek: eddig lassú volt a növekedés, tulajdonképpen nem is volt növekedés, de majd most gyorsabb lesz. Dinamizáljunk, mondta később Grósz Károly. Csakhogy mitől menne gyorsabban a lassuló gazdaság, ez itt a bökkenő. Nem elég a zászlót lengetni.

Gorbacsov nyomában

A pártkorifeusok a 80-as évek közepén azt gondolták, legyen pár reform, hiszen a félszívvel engedélyezett változások is a rendszert erősítik. Ebben az időben a külföldi hitel felvétele már akadozott, a nagyító alatt is alig látható növekedés jelentős része ment az adósságszolgálatra. Volt tehát miért lépni, a büszke magyar szocializmus-modell összeomlóban volt. Kádár idegenkedett Gorbacsovtól (és viszont), Grósz viszont sokat merített a fiatalos szovjet főtitkár fellépéseiből. Innen származhatott az a manír is, hogy a reformpropaganda radikális tónust igényel, minek hatására a politikai rendszer stabilizálódik és megújul. És valóban, a nagyközönségnek az első időkben meggyőző, az elődökhöz képest kifejezetten színes volt. Például megengedte a szabad útlevelet, s habár az ország megtelt Gorenje hűtővel, a valutatartalék pedig Bécsben rekedt, a propagandista lelke felderült: jelentős lépést tett a népszerűség felé. Villanásnyi ideig így is volt. A helyzet a Szovjetunióban felemás volt, a reformszövegek dacára a gazdaság nemigen gyorsult, Gorbacsov a nemzetközi porondot választotta dicsősége színhelyéül. Csökkentette a fegyverkezésre fordított pénzt, lazított a belpolitikán, és elengedte Kelet-Európát - ennek lehetősége, titokban, kicsit korábban elterjedt és rémületet váltott ki a kelet-európai politikusok körében. Mindennek fényében értékelendő, hogy a 80-as években Kádárék nem dolgoztak ki olyan alternatívát, amely átalakította és valamennyire konzerválta volna politikai hatalmukat, miközben gazdasági növekedést generálnak, mint az később Kína és Vietnam esetében is történt. Grósz Károly nemcsak használta Gorbacsov formuláit, egy stratégiai dilemmán is osztozott vele: hol a forrástöbblet, amely gyorsan kinyerhető és nem rendíti meg, hanem a felszínen tartja a rendszert? Ha kicsit engedünk is, szívta a fogát a politikai vezetés, az MSZMP hegemóniáját és az állami tulajdon dominanciáját meg kell tartani. Hatékonyabb proletárdiktatúrát építünk, mondhatni. Az egyre pocsékabb helyzet azonban hangosan dörömbölt a pártvezetők ajtaján. A szavak megkoptak, fullasztó lett a szöveg. Tőke és költhető pénz kell, de honnan? Kétségkívül voltak kincstári elgondolások, ha rejtve is maradtak a nagyközönség előtt. Főként az adósság-tőke csere tervét említem, amelynek révén a privatizált vállalatokból eredő bevétel az adósságállományt csökkentette volna. A gondolat politikai szépségtapasza, hogy a külföldi tőke csupán 49 százalékig mehet az állami vállalatokba: hozzon a tőkés pénzt meg technológiát, többséget azonban nem adunk. A pártvezetés azonban a 80-as évek közepén nem volt vevő az ilyen gondolatokra, később pedig más vezetők más terveket hoztak elő, és végül a fokozatos tulajdoni reform helyett radikális átalakulásra, rendszerváltásra került sor.

Csak pergő homok

Grósz Károly 1987 őszén induló működésének kezdeti karakterét ellentétpárokkal jellemezhetjük, amelyeket ő is szeretett: gyors-lassú, dinamikus-tétova, erőteljes-szétfolyó, ő persze a maga kormányzatát gyorsnak, dinamikusnak és erőteljesnek hirdette. Ma inkább hangosnak és felszínesnek mondanám. A lelkes és dolgos miniszterelnök igyekezett elszakadni a múlt kötöttségeitől, és a végén kevés gazdasági reform akadt, amit ellenzett volna. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, néhány kormányzati titokról fellebbent a fátyol, több érthető mondat hangzott el a gazdasági állapotokról. De hiányzott a hatalom, amellyel a változásokat gyorsan és hatásosan be lehet vezetni, mert Grósz kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma. Sem ő, sem környezete nem szokott hozzá az új, lyukacsos erőtérhez, amelyben egyre több csoport vetélkedett. 
Megkésett. Kezdeti népszerűsége ellenére a gazdasági reformok felgyorsításán alapuló modellváltás az átalakuló politikai térben elvesztette vonzerejét, és eljött a politikai reformok kora. Grósz maga is érezte a szelek fordulását, és támogatni kezdte a szocialista pluralizmus gondolatát, amelyet nem csak kimondani, de megvalósítani is nehéz volt. Hogy a pártelit átmeneti dominanciája mellett jusson képviselet más pártoknak, magántőkének, egyházaknak, talán évekkel korábban lett volna valamennyi realitása, ekkor a gazdaság – hosszabb, irányított átmenettel - állami többségű vegyes rendszerré alakult volna át. Aztán a feltételes mód elvesztette az érvényét, az irányítás mozgástere leszűkült. A források utáni hajsza során a magyar politika először a vállalati önállóság növelésében bízott. Az ipari tárcát korábban ejtették, már nem volt fontos; ebből majd hatalmas változások kerekednek. Az állami tulajdon feletti kizárólagos hatalmat megtörni, az üzemeltetés irányítását átengedni a vállalatnak: a modell valamennyire hasonlít a mezőgazdaságban már bevezetett rendszerhez. A vállalati önkormányzatok megerősödtek és a társasági törvény beiktatása után sokan készen álltak, hogy urai legyenek az uratlan birtoknak. A 80-as évek végére a vállalatok ütemet váltottak, és egy új gazdasági rendszert alapoztak meg. Grósz idején került a fókuszba a külföldi tőke ösztönzése, ebből jóval később hatalmas, nemzetközi szinten is értékelhető siker lett, de a pénz már az új rendszer kasszáját bővítette. Egy számára téves kalkuláció eredményeképpen kitalálta Németh Miklóst miniszterelnöknek, akit könnyen feláldozható figurának látott, hiszen közgazdász volt, tehát a kor népszerűtlen csoportjához tartozott. Az volt a nagy gondolat, hogy a dinamizmus jeleként fiatalember kerül a kormány élére, aki majd elbukik, és viszi helyettünk a szégyent, jön aztán másik, akit ugyancsak a távolságtartó nagypolitika választ ki. Mindeközben Grósz és mások a Politikai Bizottságban, amelynek Németh nem is tagja, csakis a hatalommal foglalkozhatnak. E különös gondolatok akkortájt elég széles körben elterjedtek a pártközpont dolgozói között is. Elengedni a napi ügyeket, és csakis azzal törődni, ami a feladatunk, s amihez értünk is, vagyis a politikához. Mikor ilyeneket hallottunk egy-egy pártközpontostól, már érződött, hogy kiszorultak a napi ügyek irányításából, és attól is féltek, hogy népszerűtlen reformokat támogassanak. Ugyan a pártelnök-miniszterelnök munkamegosztás szokásos, de itt - és kicsit magasabbról nézve - mindez nem volt más, mint egy szánalmas és időszerűtlen kísérlet a magyar szocializmus rendies változatának visszaállításához (fent a pártközpont, alatta a dolgozói világ). Ráadásul a világ tovább lépett, és a 70-es évektől kiépült korporatív irányítás, vagyis a párt és a technokrácia szervezett, kétirányú együttműködése ugyancsak a végéhez közeledett - épp, mikor felléptek a vállalati tanácsok előbb, a reformkörök utóbb.

Előadás másik színpadon

Németh Miklós kinevezése megtörtént, de a folytatás egész másképp alakult. Grósz mozgatni akarta a szálakat, húzogatta a zsinórokat, de rövidesen azt kellett tapasztalnia, hogy a valódi előadás másik színpadon folyik. Némethez kezdtek járni a nagykövetek és az üzletemberek, később pedig – ez maga volt a lázadás - második kormányát szinte önmaga, szinte politikai jóváhagyás nélkül alakította meg. Itt a „szinte” arra utal, hogy 1989-ben a pártközpont már nem volt átugorhatatlan akadály, és gyakran azért is egyetértettek, hogy ne szoruljanak ki a közéletből.
Németh és Grósz annak rendje és módja szerint ellenfelek lettek, de háborúba már nem keveredhettek, mert az utóbbi által látszólag uralt párt elemeire esett szét, alvezérei egymás torkát szorongatták. Ambivalens módon pertraktált törést váltott ki Pozsgay Imre 1956-os népfelkelési nyilatkozata. Grósz felhorkant, de talán maga is meglepődött, mennyire nem képes megbüntetni Pozsgayt. Németh Miklós, aki még nem töltötte fel teljesen bátorsági készleteit, zavartan nyilatkozta, hogy az egy mondattal kifejezhetőnél bonyolultabb ügyről van szó. Végül is Grósz és vezetőtársai a posztkádári politizálás gyászosan sikertelen periódusát produkálták, míg az áldozati báránynak szánt Németh, a számára kissé bizonytalanul induló átmeneti kor legnépszerűbb kormányzati vezetője lett.
Nem jól érezte Grósz a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Amikor a pluralizmus nehezen kiejthető szavát kérdezték tőle, azt felelte, napirenden van. Ám akkor egy rendezvényen előjött a fehérterror veszélyével. Másodrangú, indulatos megjegyzésről van szó, volt már ilyen, csakhogy ez robbant, Grósz hitelességi alapjai leomlottak. Bizonyára sokan akasztottak volna kommunistákat, de a választások után, mint tudjuk, nem került sor leszámolásra, ami jelentős részben Németh Miklós érdeme, előzménye pedig a felpuhult Kádár-rendszer. A fősodorban senki sem vágyott radikalizmusra. Gondoljunk Antall József választási plakátjára. Nyugodt erő? Vagyis nem a radi-Szadi, akiktől a tegnapi háromnegyed millió párttag rettegett.
Az a körülmény, hogy Gorbacsov kivonult a régióból, az amerikaiak meg nem vonultak be, miközben az európai demokráciák érdekkörébe kerültünk, arra sarkallja majd a Németh-kormányt, hogy a maga modellváltási programjából rendszerváltási programba váltson át. Minden ismeretem és tapasztalatom szerint a rendszerváltás robbanásszerű indulását a nagyhatalmak egymás közötti viszonyának átrendeződése, és az ebből kibontakozó különleges játéktér ösztökélte, miközben a rendszerváltás tényleges folyamata egyfajta pillangóhatás révén teljesedett ki. Semmiképpen sem beszélhetünk nemzetközi összeesküvésről. A nagyhatalmak nyilván manipuláltak bennünket - melyik ne tenné? -, hogy számukra kedvező változásokat érjenek el. Ezzel együtt nincs olyan forgatókönyv, amelyet a rendszerváltáskor találtak ki, és a valahai szerzők a mai magyar állapotokat elemezve csettintenének, hogy igen, megvalósult a nagy terv, ahogy elterveztük. Minden és mindenki más lett.
Az átalakulási folyamatokhoz sokan hozzájárultak. A korábban marginalizált történelmi és demokratikus ellenzék az árnyékból a fősodorba került. A támogató folyamatokhoz hozzáadták a magukét a reformerek, még az államapparátus is. Sikertelen erőlködésével Grósz Károly is része mindennek, aki jó ideig elhitette pártbeli kollégáival, kihívóival, s a reformkörökkel, hogy van hatalma és érdemes vele üzletet kötni. Mindannyian tévedtek. 
Témák
MSZMP
2018.07.08 11:00
Frissítve: 2018.07.08 11:00

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12