Hiszen szeretlek

Végzős egyetemistaként felkerestem kedvenc tanáromat, hogy elköszönjek tőle. Aztán valahogy ottfelejtettem magam. Élveztem a beszélgetést, a mellérendelt szerepet a nagy tudóssal. Réges-rég el kellett volna jönnöm, túlléptem minden illemen. Nem is dicsekednék én valahavolt udvariatlanságommal, csak hát pár év múlva, de még fiatal tanárként, engem keresett meg egy érettségizett fiú, hogy elbúcsúzzon. A beszélgetés minden témája rég kimerült, órákat töltött nálam, nem akart elmenni. Egy év múlva két leányzóval történt meg ugyanez. Rendre jól nevelt, udvarias fiatalemberek. Valami másról lehet itt szó.

Kezdő tanár koromtól megajándékozok egy-egy könyvvel egy-két végzős, kedvenc diákot. Hol kézből kézbe, hol úgy, hogy ballagásukkor az asztalukra teszem a dedikált könyvet, ahogy a helyzet hozza. Két éve fordult elő először, hogy a fiú nem köszönte meg. Elfelejtette. Az idén másik kettő, ugyanígy. Nagy lenne a kísértés: neveletlent, netán barbárt vagy bunkót kiáltani. De ismerem őket, nem csak szeretetre méltó, de udvarias, jól nevelt ifjak, volt gyerekszobájuk.

De tapasztaltam más furcsaságot is. A gimnáziumban, ahol tanítok, a szóbeli érettségin kis korongok formájában húznak tételt a diákok. A korongokat egy lapra teszem, és a lapra ráírom, legalább tíz éve, két centis betűkkel: Nyugi! Hiszen szeretlek! Tíz év alatt talán háromszáz, talán ötszáz diákot érettségiztettem, ennyien olvashatták: „… hiszen szeretlek”. Az érettségi banketten vagy bárhol, még soha senki nem hozta szóba ezt a mondatot. Persze-persze, tudom én. Izgulnak, arra összpontosítanak, jó tételt kapnak-e. De mégis, háromszázból egy sem!

Furcsa valami ez a tanár-diák viszony. Ott van benne, nyilván, a felnőtt-gyerek, a vezető-vezetett, egyfajta tekintélyelvű, hatalmi természetű kapcsolat is. De minden hatalmi jellegű viszonyt semlegesít a szeretet. Nem állítom, hogy minden tanár minden diákot, sem hogy fordítva, mindenki mindenkit. Csak azt mondom: magam s kollégáim szeretjük diákjainkat. És ezt a szeretetet helyettesíti vagy kiegészíti a tisztelet, olykor a rajongás, aszimmetrikusan vagy kölcsönösen. A kezdő tanár szerencsés esetben kvázi bátyja, nővére vagy idősebb barátja diákjainak. A magamfajta öreg róka meg félig apja-anyja is. (Arról nem is beszélve, hogy a városban, ahol élek, öt olyan házasságot ismerek, amelyek egykori tanár-diák viszonyból születtek.)

Tudom, nem adtam kielégítő magyarázatot. Egy dologban biztos vagyok. Azokban a fenn említett estekben, amikor első látásra puszta udvariatlanságra, neveletlenségre gondolnánk, kell lennie valami másnak is. Valami görcsnek, gátlásnak, pszichés csapdának, ami megakadályozza, hogy máskülönben jól nevelt fiatalemberek érzelmileg átszínezett helyzetekben úgy viselkedjenek, ahogy várnánk, ahogy kell. Tanár vagyok, nem pszichológus. Más talán meg tudja oldani a feladványt.