A washingtoni Kennedy Center koncerttermébe akkor megyek, ha klasszikus zenét hallgathatok, de szombat este azért ott ültem a kakasülőn, Judy Collins koncertjén. Ő a 60-as években tűnt fel, egyszerre Joan Baezzel, Bob Dylannel, a Peter Paul and Mary trióval. Az évtizedek során saját szerzeményeit is énekelte (My Father), de talán leginkább Leonard Cohen és Joni Mitchell népszerűsítéséről, valamint csodálatos koloratúra hangjáról ismertük. Dalait a népzene (folk music) műfajába sorolják, ami persze más, mint a magyar népzene.
Judy 79 éves arcán sok-sok sebész dolgozhatott az évek során. Remekül néz ki, a hangja pedig a régi. És mégis, a koncert első kétharmada csalódást okozott. Csupa új dalt énekelt új partnerével (és mint kiderült, régi szerelmével), Stephen Stillsszel; ezek a dalok inkább a rock ’n roll műfajába tartoznak. Egyik-másik nem volt rossz, a hallgatóságnak láthatóan tetszettek, de én nem ezért jöttem; én a régi, romantikus balladákra vártam. Judy Collinst és a nem elektromos gitárt akartam hallani. Visszatérni a 60-as évekbe. Ez az, amit nosztalgiának hívunk.
Csaknem kilencven perc telt el, s akkor végre, végre ott állt Judy, egyedül. Ő és a gitár. Tudtam, hogy elénekli – mint ötven éve mindig – a Both Sides Now-t, s aztán jön majd a többi is. Nem leszünk ötven évvel fiatalabbak, de egy pár percig elképzeljük, hogy volt egyszer egy harminc éves Judy Collins, hangja is, megjelenése is tüneményes, s még mindig velünk van, énekel, s mi is vele éljük át azokat az éveket, amikor nemcsak reméltük, de tudtuk is, hogy sikeresen meg fogunk birkózni az élet nagy dilemmáival. Talán azért, mert korán, túl korán nőtünk fel, átéltük „mindkét oldal” – both sides – vergődéseit. Viharos évtized volt az Amerikában is! Igaz, Joni, a szerző, nem volt mindig megelégedve Judy interpretációival, de a lényeg mégis az, hogy nem marták egymást. Ma ebből is botrány lenne.
Furcsa dolog ez a nosztalgia. A 60-as évekből persze hogy emlékszem én a vietnami háborúra és a Kennedy testvérek meggyilkolására, de életre szóló emlék maradt Kennedy Ich Bien Ein Berliner beszéde is. Valamiben hittünk. Talán abban, hogy mások gondja-baja a miénk is. És később, amikor Reagan is elment Berlinbe (Mr. Gorbachev, tear down that wall!), tudtuk is, éreztük is, hogy a hidegháborús történelem befejezetlen, és a demokratikus világé a jövő. Tudtuk, hogy ki kicsoda és mi micsoda.
Nosztalgia? Az öregkor szokásos hamisítása? Részben az, de csak részben. Ugyanis azok a romantikus balladák valóban páratlanul szépek, valóban romantikusok voltak -- és ma is azok. A politikában pedig a jelző nélküli demokrácia az, ami maradandó, nem szégyen dicsőíteni. Elvégre hol van már a sztálini „népi” demokrácia? Emléknek is elavult. Hol van a putyini „irányított” demokrácia? Már Moszkvában sem téma. „Illiberális” demokrácia? Az mi? Érdemes emlékezni tehát a bevált, romantikus dalokra és a tartós, időtálló politikai értékekre. Éljen a nosztalgia!