Nem szükséges hozzá több évtizedes diplomáciai rutin, így a mostani magyar külügyi csúcsvezetés is megértheti: ha a frissen érkezett amerikai nagykövet szinte még ki sem csomagol, hanem az az első dolga, hogy ellátogasson a Közép-európai Egyetemre, majd úgy nyilatkozzon, hogy azt szeretné, ha a CEU Budapesten maradna, akkor sejthető, hogy az Egyesült Államok kormányzata számára a nagykövetet fogadó országgal való kapcsolattartás szempontjából van valamelyes jelentősége ennek a kérdésnek.
A magyar kormány tehát minden megalapozott remény szerint pontosan érti ezt, de látványosan úgy tesz, mint aki fütyül az egészre, és tovább húzza az időt a CEU ügyében. „Azt majd mi mondjuk meg, hogy az akkreditációért folyamodó intézmény eleget tesz-e a feltételeknek. Majd megmondjuk, amikor akarjuk.” A CEU pedig úgy hirdethet jövő ősztől kurzusokat, hogy nem tudja biztosra ígérni, lesz-e még akkor működési engedélye. Nehéz így terveznie egy leendő diáknak.
A szokásos honi hódolók széles köre tapsol: pártunk és kormányunk nem hagyja magát rángatni semmilyen nagyhatalom által.
Pedig dehogynem: szívük szerint már régen kipenderítették volna az egyetemet, de arra kellett rádöbbenniük, hogy Donald Trump számára tényleg Amerika az első, még akkor is, ha Amerikát itt és most Soros György testesíti meg. Vagyis az időhúzás nem egyszerűen a CEU-val szembeni kellemetlenkedés, hanem a tanácstalanság jele is. Győztesen, vagy legalábbis nem túl vesztesen kellene feladni az ellenállást, és kifarolni ebből a konfliktusból. Arra várnak, amihez már sokkal korábban is vérmes reményeket fűztek: hogy Donald Trump fogadja végre Orbán Viktort. Egy közös fotó – feltéve, ha jól sikerül - kommunikációs szempontból aranyat érhet.
Ennek érdekében két dolgot is tehetnek a jövő heti NATO-csúcson: felhagyhatnak az ukrán-NATO viszony blokkolásával, illetve megígérhetik, hogy ezentúl sokkal többet költenek védelemre. Ezt a másodikat biztosan meg is fogják tenni, de az valószínűleg kevés lesz, az ukránokkal szintén meg majd kell békélni.