A mandátum szabad

A Párbeszéd frakció megalakításának komédiája, akárcsak a pártból kilépett, de a mandátumukat a Szent Korona előtt tett eskü dacára vissza nem adó jobbikosok dilemmája több alkotmányjogi kérdést is felszínre hozott. 
Az országgyűlési képviselők mandátuma szabad mandátum, amely alkotmányos felhatalmazáson alapul. Ebből kifolyólag az ezzel kapcsolatos mindennemű szabályozást kizárólag csak törvényben lehet rendezni, semmiképpen sem a Házszabályban. Azért sem, mert a Házszabály mint országgyűlési határozat nem jogszabály. Következésképp alkotmányjogi alapon joghatás kiváltására alkalmatlan, kötőereje ilyen értelemben nincs.
A Házszabály rendelkezései diszkriminatívak, mivel a frakciótagokkal egyenértékű, nyilvános vita lehetőségétől fosztják meg az ellenzéki, azon belül külön is a független képviselőket. Ezért is az így elfogadott törvények látszólag házszabályszerűek lesznek ugyan, de mivel elfogadásuk sértette a demokrácia és a hatalommegosztás alkotmányos alapkövetelményeit, egyúttal alkotmányellenesek is.
Az Országgyűlés alkotmányosan nem határozhat meg egy frakciónak minimum létszámot. Az Alkotmánybíróság fejtette ki (amikor még szakmai alapon működött), hogy az olyan párthoz tartozó országgyűlési képviselőket, amelynek pártlistája a szavazatok több mint öt százalékát megkapta, akkor is megilleti a képviselőcsoport létrehozásának joga, ha az Országgyűlés egyébként a képviselőcsoport alakításához magasabb létszámot határoz meg. Az ilyen párt képviselőcsoportjának létrehozásához és működéséhez szükséges létszám a párt képviselőinek az Országgyűlés alakuló ülésekor meglévő száma. Ez alapján a Párbeszéd három fővel is jogosult frakciót alakítani.
A képviselői jogegyenlőségből következően a független képviselők is jogosultak arra, hogy a plenáris ülésen a frakciótagokkal egyenértékűen élhessenek a véleménynyilvánítás jogával, valamint ténylegesen tagjai legyenek az Országgyűlés bizottságainak. Legalább egy bizottság munkájában való teljes jogú részvétel lehetőségét biztosítani kell számukra is.
A szabad mandátum jellemzői abban is kifejeződnek, hogy a képviselők jogállása egyenlő, azaz jogaik és kötelességeik azonosak. A képviselői jogok tekintetében nem lehet aszerint különbséget tenni, hogy milyen módon nyerték el mandátumukat: pártlistáról vagy egyéni választással kerültek a parlamentbe. Nem lehet megkülönböztetni őket aszerint sem, hogy párt jelöltjei voltak, vagy függetlenként indultak. De aszerint sem, hogy csatlakoztak-e valamely frakcióhoz, vagy sem. 
A szabad mandátum elvéből az is következik, hogy a frakciótagságot az egyes képviselők számára nem lehet jogilag kötelezővé tenni. A frakcióalakítás csak jog és nem kötelezettség. Ezért is a frakciót váltani kívánó képviselőnek hat hónapos (vagy bármennyi) várakozási időt előírni sérti a szabad mandátum elvét. Az Országgyűlés ebbe nem szólhat bele, maximum tudomásul veheti. A képviselő alkotmányos joga, hogy akár már másnap frakciót váltson. Nem alkotmányos viszont az olyan szabályozás, amely csakis a frakciók működéséhez fűződő érdeket tekinti legitimnek, a frakción kívüli képviselőket gyakorlatilag ellehetetleníti a mandátumaikhoz kapcsolódó jogosítványokból, melyek a függetleneket ugyanúgy megilletik, mint a frakciótagokat. A képviselőt megillető jogok a mandátumhoz kötődnek és nem a frakcióhoz.
A képviselői jogállás alapja a szabad mandátum. Ami azt jelenti, hogy a megválasztás után a képviselő jogilag függetlenné válik választóitól is és a pártjától is. Döntéseit meggyőződése és lelkiismerete alapján alakítja ki, és eszerint szavaz. Ugyanez a szabadság érvényesül a képviselő és az őt állító párt viszonyában is. A képviselő legitimációja a megválasztásához és nem a párthoz kötődik. A párt semmilyen módon sem kötelezheti képviselőjét a párt véleményének képviseletére. A pártból, frakcióból kilépett képviselő országgyűlési képviselői jogállása sértetlenül fennmarad. A képviselő szabad mandátuma gyakorlása részeként vehet részt bármely frakció munkájában.
Az Alkotmányból nem következik, hogy a parlamenti párt eleve csak képviselőcsoportként lehet jelen az Országgyűlésben. Ezért képviselettel rendelkezik az a párt is, amelynek akár csak egyetlen képviselője van, vagy amely párt képviseletét bármely más képviselő vállalja. Mint ahogy továbbra is képviselve marad az a párt is, amelynek frakciója — például kilépés miatt — az előírt létszám alá süllyed.
Ha ugyanis egy párt fogalmi ismérve a népakarat kinyilvánítása, ezt a feladatát az Országgyűlésben is el kell látnia. Ha erre a feladatra a választópolgári támogatottság felhatalmazza a pártot, akkor azok a pártok, amelyek ezzel a támogatással rendelkeznek, nem foszthatók meg a feladatuk gyakorlásához szükséges jogoktól és szervezeti feltételektől. Még akkor sem, ha az Országgyűlés, egyébként alkotmányos jogokat sértően a képviselőcsoport alakításához magasabb létszámot határoz meg.
2018.07.09 06:15
Frissítve: 2018.07.09 06:15

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12