A köszönést azért találták ki, hogy az emberek jelezzék, ismerik egymást. Sokan azonban nem tudják, hogy hogyan, hol és mikor kell köszönni, a gyerekek pedig egyenesen sorscsapásnak érzik, ha felnőtteket kell üdvözölniük.
Legbiztosabb módszer, ha utcán mindenkinek köszönünk, akit ismerősnek vélünk, és lehetőleg előre, de köszönéskor nem kötelező megállni, így elkerülhetjük a felesleges beszélgetést, amit egyikünk sem kíván. Szebb időkben a férfiak még kalapot emeltek, a szigorú szabály szerint három lépésről, jobb kézzel. Sokan azt is mondták: van szerencsém. Pedig nem volt szerencséjük, de jól hangzott.
Kézfogásnál óvakodjunk az ujjropogtatástól, de a lagymatag ujjaktól is, ülve pedig semmiképpen se fogjunk kezet. A nők manapság már nem örülnek a kézcsóknak, és általában kerülendő a testi érintkezés félreérthető formája is. Ha azt mondjuk, jónapot, akkor tegyük hozzá, hogy kívánok, vagy szólítsuk nevén az illetőt, így kellemesebben hangzik. Ha belépünk valahová, illik köszönni (orvosi rendelő, lépcsőház, lift, stb.), ám nem köszönünk tömegközlekedési eszközön vagy hivatalok várótermeiben. Nem köszönünk kalauznak és jegyellenőrnek sem, de köszönünk a rendőrnek, ha igazoltat, és repülőn a légiutaskísérőnek. Ha partnerünk köszön valakinek, nekünk is illik, ha nem tudjuk, hogy tegezzük vagy magázzuk, akkor mormoljunk valami köszönésfélét. Idősebb hölgyeknek udvarias köszönés a Kezét csókolom.
Ha valakitől az utcán útbaigazítást kérünk, illik először köszönni. A férfiak utcán lehetőleg ne szólítsanak meg ismeretlen nőket, de a nők se kiabáljanak segítségért, ha ez mégis megtörténik. Törökországban természetes, ha a villamoson vagy autóbuszon a férfiak idegen nők popsiját fogdossák, míg Finnországban a szülők nem fogják meg gyermekük kezét, ha átkelnek az úttesten, mert úgy gondolják, hogy ez személyiségzavart okozhat. Utcán puszilkodni lehet, de nem higiénikus, Japánban egyenesen megrökönyödést kelt, ha a repülőgépen érkező európai utast végigcsókolják a családtagok.
A megszólítás sem olyan egyszerű, mint sokan gondolják. A tegezés egyszerűbb, de ezt a nőnek vagy az idősebbnek kell kezdeményezni. Manapság elterjedt üzletekben vagy szórakozóhelyen a gépies tegezés, amit emlékezetem szerint az Ikea vezetett be Magyarországon és nekem még mindig szokatlan, ha a tizenéves eladólány Hello, mit adhatok? kérdéssel köszönti a nyugdíjas férfit. Hasonlóképpen különös, amikor a rendőrségi szóvivő „letartóztattuk a sikkasztó urat”, esetleg, ami még szerencsétlenebb, „az út szélén őrizetbe vett hölgyet”. A televízióban is gyakori a „Hölgyeim és uraim” örökös ismételgetése, ami a sokkal közvetlenebb „kedves nézőink” helyett jött divatba. Komoly nehézségek érhetők tetten a gyerekek és felnőttek köszöntési stílusában is, ahol megtalálható a fiatalembertől érkező „Jóestét bácsi”, cserébe a „Szevasz tökmag” is. Középiskolában már szerencsére keresztnevükön szólítják a diákokat, ami azt jelenti, hogy a tanárok is törekszenek a közvetlen kapcsolatra. A háziorvosom „Kedves György” köszönéssel fogad, ami bevallom, jólesik.