Ellenállók kismamaruhával és szamizdattal

Publikálás dátuma
2018.07.05. 17:46

Fotó: Vajda József / Népszava
A hatalommal szemben fennálló ellenállás különböző formákat öltött a Kádár-rendszerben, kérdés azonban, hogy ennek milyen nyomai vannak a mai társadalomban
- Talán többen emlékeznek rá, hogy amikor meghalt John Lennon, kis cetlik jelentek meg a falakon a városban, körülbelül azzal a szöveggel, hogy „Aki kedvelte és szerette John Lennont, az legyen a Hősök terén december 10-én este hat órakor.” Egy-két barátommal kimentünk, és egy nagyon bizarr eseménynek voltunk részesei. Rengeteg rendőr volt, és az emberek össze-vissza mászkáltak a téren, kettesével-hármasával beszélgettek. Nem volt szervezettség a dologban, és egy idő után lassan oszladozni kezdett a tömeg. Ahogy mentem el a Műcsarnok mellett, odajött három rendőr és igazoltattak. Nem volt munkahelyem, de volt egy hamis papírom, hogy tanárképző főiskolára járok – akkor már nem jártam. Nagyon fiatalnak néztem ki, és nem akarták elhinni, de a személyim is ott volt. S akkor a rendőr rám nézett – szakadt farmer, hosszú haj – és azt mondta: „így akarja maga a magyar fiatalságot felnevelni?” – idézte fel Garaczi László saját történetét a Fugában zajlott Hol volt, hol nem volt – Az ellenállás tétjei a Kádár korszakban című beszélgetésen. A résztvevők rámutattak, az akkori és a mai kontextus teljes mértékben különbözik, és egy hasonló esemény mai viszonyok között egyáltalán nem váltana ki megütközést.  Kiss Noémi író is megjegyezte, sokszor nem egyértelmű, ki az ellenálló. - Van, aki annak mondja magát, de közben benne van a mainstreamben, és belülről úgy tesz, mintha... Mert az egy nagyon jól hangzó dolog, hogy „én ellenállok”, miközben csomó EU-s pénzt kap arra, hogy megvalósítsa a művészetét - vetette fel. A beszélgetés a Kockázati tényezők című kiállítás kísérőprogramja volt, s erre reflektálva Tóth Olga szociológus kiemelte, amit a kiállításon látunk, az a csúcsok csúcsa: az igazi úttörők, az igazi ellenállók. - Az itt látható magyar anyag jelentős részét személy szerint ismertem, de nem fogok azzal dicsekedni, hogy én is ellenálló voltam, mert nem voltam. Én és a hozzám hasonló értelmiségiek a kulturális ellenállás potyautasai voltunk. Nem fizettünk azért, hogy Halász Péterék színházába jártunk, vagy hogy szamizdatot olvastunk, és aki azt mondja, „én olvastam szamizdatot”, azt tessék kinevetni. Aki terjesztette, meg aki vitte, és eldugta, azt komolyan lehet venni – hangsúlyozta a szociológus. Majd Kovács Éva, moderátor kérdésére válaszolván – kulturális ellenállásnak tekintik-e a Kelet-Európai termékek csempészetét? –, elmondta, kutatásai során arra bukkant egy 70-es évekbeli újságban, nagy problémát jelentett a nők számára, hogy csak kétfajta kismamaruhát lehetett kapni. "Elgondolkoztam: amikor a barátnőim nekem varrtak egyedi tervezésű kismamaruhát, vajon az is kulturális ellenállás volt?"  A résztvevőket különösen foglalkoztatta, miként lehet az akkori ellenállási formákat mai viszonyokba átültetni. Pálinkás-Szűcs Róbert, rádiós műsorvezető megjegyezte, a Kétfarkú Kutyapárt Orbán Viktort ábrázoló graffitije is ilyen kulturális ellenállási gesztus. De számos mindennapi ellenállási kísérlet és lépés van, rap- és popszámok, különféle megmozdulások, amelyek valamiféle ellenállásról szólnak, csak meglehetősen kevesekhez jutnak el – vetette fel, hozzátéve: „Hamvas Béla 1958-ban megírta, hogy a magyarok libacombra cserélték el a szabadságukat, és azt kell mondjam, ez meglehetősen pontos gondolat volt.” Mire Garaczi megjegyezte: békacombra. Majd Kovács Éva hozzáfűzte: csirkefarhátra. Garaczi László szerint a kulturális ellenállás egyik lehetősége, jó, szabad és erős kultúrát csinálni. „Mert az a kultúra, amit a hatalom ma ajánl, elég hervasztó, nívótlan és giccsbe hajló.” Szerinte a fiataloknak kellene megoldási módszereket kitalálniuk. Pálinkás-Szűcs Róbert szerint azonban sokkal inkább a szülők korosztályának kellene átvennie például az oktatás szerepét, épp úgy, ahogy régen a szabadegyetemek zajlottak. Úgy véli, létre kell hozni a lakásiskolákat, ahol azt a tudást, ami a magyar iskolarendszerből hiányzik, át tudják adni a gyerekeknek. Ezzel kapcsolatban Kiss Noémi megjegyezte, hogy egy Miskolc, Nyíregyháza, Zala megye környékén élő szülő a mindennapi munka, és háztartási feladatok mellett nem fogja tudni megoldani, hogy ilyen helyekre vigye a gyerekét. Úgy látja, hogy a pesti értelmiségieknek – akik közé maga is tartozik – ki kell lépniük abból a buborékból, amiben mozognak. Látni kell, hogy az a bejáratott, kényelmes élet, amiben sok művész él, nem fedi le a magyar társadalom egészét, és eszerint kell új megoldási javaslatokat kínálni.   

Kockázati tényezők

A július 15-ig látogatható Kockázati tényezők című kiállítás az archívumokban fennmaradt anyagok mentén vezeti végig a látogatót az államszocialista korszak ellenzéki kultúrájának tevékenységi körein, a társadalmi emlékezetben megőrzött nyomain. Az egyes megmozdulások nem egyforma mértékben voltak ellenzéki, illetve politikai jellegűek, erre kiválóan mutat rá a kiállítás, három rendezőelve, az ütközés, a rejtekút és a kijárat kulcsszavai mentén.  

Szerző

Érzelmi hevület, virtuóz dallamok

Publikálás dátuma
2018.07.05. 16:20

Fotó: Simon Fowler
Bartók szerelmes ifjúként írta első hegedűversenyét. Manapság egyre többször hallható a nagy mű, a (II.) Hegedűverseny mellett.
Vajon mi a jelentősége annak, hogy a Zeneakadémia frissiben kinevezett zongoraművész-tanára elsőnek egy hegedűversenyt írt, húsz évvel első zongoraversenye előtt? 1907-ben a 26 éves Bartók beleszeretett a fiatal, 19 éves hegedűművészbe, a csodagyerekként indult Geyer Stefibe. Reménytelen ügy volt, a nagy fellángolás mintegy fél évig tartott, a zeneszerző sokáig olyan társaságba sem tudott elmenni, ahol a lány jelen volt. Később, amikor a fájdalom már szép emlékké nemesedett, már jóban voltak és találkoztak, de Geyer Stefi akkor már Svájcban volt férjnél. Nem adta elő, és nem adta ki kezéből azt a hegedűversenyt, amit Bartók neki írt, még túlcsorduló érzelmei idején. Trisztáni érzelmek fűtötték Bartókot: „Ez a maga Leitmotivja” – írta egy levélben a lánynak, amiben témát is lekottáz a készülő műből. „A két tétel két arckép, az első a fiatal lány, akit szeretett; a második, a hegedűművész, akit csodált” – írta maga a mű címzettje. Az igazság az, Bartók tisztában volt azzal, hogy meg kellene írnia „a közönyös, hűvös, néma, Geyer Stefit, ez azonban gyűlöletes muzsika lenne”. Végül a művész győzött a szerelmes férfi felett: a hegedűverseny előadása végül elmaradt, de Bartók az első tételt megtartotta, és egy zongoradarabjának felhasználásával később rövid kiegészítést írt, hozzá, ez a mű lett a Két arckép zenekarra: Egy ideális - Egy torz. A hegedűversenyt eredeti formájában csak 1958-ban adták elő, Geyer Stefi halála után. Ma vagy elsőként, vagy posztumuszként különböztetik meg a nagy, a 30 évvel későbbi opustól. Előélete azért ilyen fontos, mert előadásakor bizony éreztetni kell azt a romantikus hevültet, szerelmet, vágyat, bánatot, amelyet a zeneszerző mind művébe kívánt, mintegy vallomásként önteni. A negyvenes évei lején járó kiváló francia hegedűművész, Bernaud Capucon és a Lonson Symphony Orchestra értő kezekkel nyúlt Bartók zenéjéhez. Már a szólóhegedűre írt nyitódallam, az a bizonyos Leitmotiv és később zenekar kíséret is érezteti azt az érzelemvilágában sokszor valóban Wagner operáját idéző szellemet, amely a tulajdonképpen lassú (Andante) első tételt végig jellemezi. A második tétel kevésbé személyes, de a zenekar és a szólista itt is tudja, miről van szó, játékával képes is kifejezni, egy kicsit más szemszögből, de ugyanazt az alakot ábrázolta a zeneszerző. Pontosan, jól játszanak. A második mű, a Hegedűverseny Székely Zoltán hegedűművész javaslatára lett hagyományos, háromtételes, ugyanakkor újszerű, rendkívüli gazdagságú versenymű. Életerős, virtuóz, szellemes, elgondolkodtató, a nagyközönség is hamar befogadta. De nem csak ezeket a karaktereket kell felvonultatni az előadóknak, hanem a mű formálását is értenie és megértetnie kell. A hegedűs itt is láttató erővel tárja fel a hangzó igazságokat, a zenekar teljesítményét itt azonban már beárnyékolja a nem túl sikerült hangfelvétel, de az is lehet, az utómunkálatok során sikkadt el a figyelem. Mindenesetre, az élvezhetőségen sokat rontanak a lejátszóeszközökből nehézkesen kiszabaduló hangok, miközben azt is érezni, a zenészek igenis megtesznek mindent Bartókért, tudják, miről szól a partitúra. Kár. Capucon és a zenekar vállalkozása több mint szimpatikus, a nagyon jó külföldi példák egyike, újabb bizonyíték Bartók él és hat, nem csak a miénk. 
Szerző

Éléspróba

Publikálás dátuma
2018.07.05. 15:44

Fotó: Gálos Mihály Samu
Neil Simon Furcsa párját a miskolci társulat elsősorban Gáspár Tibor és Görög László remek játékának köszönhetően élvezetes előadásban játszotta a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Egy kártyacsata zajlik, a szokásos, a heti egy, minden rituáléjával. Csakhogy az egyik törzsjátékos nem érkezik meg. Mindenki elkezd aggódni, mert ez soha nem szokott előfordulni. Niel Simon Furcsa párjának indító jelenete Béres Attila rendezésében a miskolci társulat tagjainak az interpretálásában már rögtön élvezetes. Vígjátéki fordulatokkal teli, de a cselekmény mégis kap valamiféle mélységet. Egyáltalán nem üres poénra vett mozdulatokat, vagy gesztusokat látunk. Szatmári György, Papp Endre, Szegedi Dezső és Molnár Sándor Tamás nagyszerű ritmusban egymásra figyelve adja a férfi társaságot. Rengeteg ugratás, finom csipkelődés. Az előadás erénye, hogy a figurák nem maradnak háttérben, saját helyükön szerepelnek, nem vesznek el a két főszereplő árnyékában. Így az egész történet tétre megy. Persze a főtét Oscar, Görög László és Félix Gáspár Tibor találkozása, sőt alkalmi együttélése. Neil Simon vígjátékát sokan és sokféleképpen játszották már. Mindenképp kell hozzá két formátumos színész. Ebben az esetben ez adott. Görög László Oscarja kissé túlsúlyos, szakállas, elhanyagolt a saját kényelmét és egóját előtérbe toló férfi, akinek az életterébe becsöppen és ott is marad egy barát, akit Gáspár Tibor hihetetlen apró gesztusokból épít fel. Apró, de hiteles gesztusokból és így a figura is azzá válik. Az ismétlődő takarítás, a kényszeres rend és tisztaságmánia és egyéb őrületek, amelyeken persze könnyesre nevetjük magunkat, mind segítenek abban, hogy egy kellemes színházi este részesei lehessünk.  A két színésznek és persze a rendezőnek köszönhetően azonban szerencsére túl lépünk a bulvár szinten, nem állunk meg a leskelődésnél, hogy két férfi együttlétébe betekinthetünk, hanem a produkció jó pillanataiban egy párkapcsolat kulisszáit kapjuk.
Ami nem attól érdekes, hogy azonos neműek a főszereplők, hanem két érzékeny, a saját szokásait megtartani akaró ember egymásra reagálása.

És ez az igazán izgalmas. És az is, hogy a két színész mennyire sokszínűen, szórakoztatóan mégis néhol fájdalmasan képes megmutatni a két figura erényeit és gyengeségeit. Két hálás epizód szerepben feltűnik még két hölgy is, akiket Varga Andrea és Mészöly Anna formál meg kellő energiával. A miskolci Furcsa pár azért válik üdítő színházi estévé, mert jól egyensúlyoz a szórakoztatás és mélyebb, az érzelmeket is felvillantó játék között. Úgy, hogy a néző nem is veszi észre mikor lépünk át az egyik szintről a másikba. Remélhetően máshol is felbukkan a nyáron, vagy később, a valóban jó szívvel ajánlható előadás.
Szerző