Az egyik legjobb időtöltés a vonaton, hogy kitaláljuk, vajon mivel foglalkoznak a körülöttünk, előttünk, mögöttünk ülők, mi a rendes szakmájuk, hogyan élnek, amikor épp nem utasok. Milyen hangon szólal meg a telefonjuk, s két pontot vagy inkább vízszintes vonalat tesznek-e a keresztrejtvényben az „ö” betűre amikor a „szembetűnően nagy” feladványhoz odaírják, hogy „öles”.
Akadnak persze meglepetések.
Az ülés háta mögötti csicsergő hangok kortalanok. Lehetnek harminc vagy akár hetven évesek is, s a beszélgetésük témája sem igazít el. Túrázásból jönnek, váll mögött kissé oldalra sandítva látszik a kényelmesre taposott bakancs, a talpra simuló terepszandál. A legutóbbi kalandjukról mesélnek, amikor tizenketten aludtak egy kollégiumi szobában, meg az azelőttiről, ahol jelmezbe öltözve kellett megmászniuk a Mátrát, s a sármos túravezetőről, aki nindzsaruhát öltött magára. Úgy szállnak le, hogy a tömeg miatt nem látni őket, de a peronon aztán ott topog egymás mellett a már jól ismert, kényelmesre tapodott bakancs meg a talpra simuló terepszandál, viselőikkel, barnára cserzett arcú nagymamákkal, akik olyan fürgén ugranak félre a tülkölő csomagszállító konvoj elől, hogy egy zerge is megirigyelhetné őket.
Aztán ott az idős férfi, a kopottas, barna öltönyben, akit leginkább nyugdíjas téesz-elnöknek nézünk, s legfeljebb egy csorda tehenet bíznánk rá, de azt is csak végső esetben, ha már minden más lehetséges jelölt kiesik a sorból. Amikor előveszi az elemózsiát, egy picit elbizonytalanodunk: formásra vágott paradicsomot, paprikát és halványító zellert falatozik villával egy műanyag edényből. Nocsak, tévedtünk volna, s inkább egy dietetikussal lenne dolgunk? De aztán a reformkonyha-módból hirtelen visszavált: egy másik zacskóba is belekotor óvatosan, s lám, hercig kis császár-szalonnakatonák remegnek a villája végén, s tűnnek el a szájában, a melléjük tört puha kiflidarabok lágy foszlányaival együtt. Fülhallgatót simít aztán a fülébe - meglepő instrumentum egy nyugdíjas téesz-elnök cimpái felett –, s még inkább meghökkentő, amikor néhány önfeledt pillanatában operarészlet-foszlányokat oszt meg velünk félhangosan. Később telefonon pár perc alatt elsimítja egy épülő társasház kőműves csapatának konfliktusát, olyan megnyugtató hangon beszélve a brigádvezetővel, mintha csak egy ijedt kismacskát akarna megnyugtatni, elintéz száz betonpanel-rendelést, és rögzít néhány üzleti találkozót a hétre.
S aztán ott s lány, feketébe öltözve, fekete keresztekkel a nyakában, fekete bakancsban, „goth style”, könyveljük el magunkban rögtön, mintha tudnánk pontosan, mit is jelent ez. Vad zenéket képzelünk hozzá és sötét regényeket, mígnem a táskájából előkerül egy vastag könyv, Lev Tolsztoj betűzgetjük, felsejlik a cím is, Kozákok, Kreutzer szonáta és más elbeszélések. Előítéleteink úgy morzsolódnak szét, mint a vonatkerekek alatt szétmálló kődarabok.