Vonatos ki-kicsoda

Az egyik legjobb időtöltés a vonaton, hogy kitaláljuk, vajon mivel foglalkoznak a körülöttünk, előttünk, mögöttünk ülők, mi a rendes szakmájuk, hogyan élnek, amikor épp nem utasok. Milyen hangon szólal meg a telefonjuk, s két pontot vagy inkább vízszintes vonalat tesznek-e a keresztrejtvényben az „ö” betűre amikor a „szembetűnően nagy” feladványhoz odaírják, hogy „öles”.
Akadnak persze meglepetések.
Az ülés háta mögötti csicsergő hangok kortalanok. Lehetnek harminc vagy akár hetven évesek is, s a beszélgetésük témája sem igazít el. Túrázásból jönnek, váll mögött kissé oldalra sandítva látszik a kényelmesre taposott bakancs, a talpra simuló terepszandál. A legutóbbi kalandjukról mesélnek, amikor tizenketten aludtak egy kollégiumi szobában, meg az azelőttiről, ahol jelmezbe öltözve kellett megmászniuk a Mátrát, s a sármos túravezetőről, aki nindzsaruhát öltött magára. Úgy szállnak le, hogy a tömeg miatt nem látni őket, de a peronon aztán ott topog egymás mellett a már jól ismert, kényelmesre tapodott bakancs meg a talpra simuló terepszandál, viselőikkel, barnára cserzett arcú nagymamákkal, akik olyan fürgén ugranak félre a tülkölő csomagszállító konvoj elől, hogy egy zerge is megirigyelhetné őket. 
Aztán ott az idős férfi, a kopottas, barna öltönyben, akit leginkább nyugdíjas téesz-elnöknek nézünk, s legfeljebb egy csorda tehenet bíznánk rá, de azt is csak végső esetben, ha már minden más lehetséges jelölt kiesik a sorból. Amikor előveszi az elemózsiát, egy picit elbizonytalanodunk: formásra vágott paradicsomot, paprikát és halványító zellert falatozik villával egy műanyag edényből. Nocsak, tévedtünk volna, s inkább egy dietetikussal lenne dolgunk? De aztán a reformkonyha-módból hirtelen visszavált: egy másik zacskóba is belekotor óvatosan, s lám, hercig kis császár-szalonnakatonák remegnek a villája végén, s tűnnek el a szájában, a melléjük tört puha kiflidarabok lágy foszlányaival együtt. Fülhallgatót simít aztán a fülébe - meglepő instrumentum egy nyugdíjas téesz-elnök cimpái felett –, s még inkább meghökkentő, amikor néhány önfeledt pillanatában operarészlet-foszlányokat oszt meg velünk félhangosan. Később telefonon pár perc alatt elsimítja egy épülő társasház kőműves csapatának konfliktusát, olyan megnyugtató hangon beszélve a brigádvezetővel, mintha csak egy ijedt kismacskát akarna megnyugtatni, elintéz száz betonpanel-rendelést, és rögzít néhány üzleti találkozót a hétre.
S aztán ott s lány, feketébe öltözve, fekete keresztekkel a nyakában, fekete bakancsban, „goth style”, könyveljük el magunkban rögtön, mintha tudnánk pontosan, mit is jelent ez. Vad zenéket képzelünk hozzá és sötét regényeket, mígnem a táskájából előkerül egy vastag könyv, Lev Tolsztoj betűzgetjük, felsejlik a cím is, Kozákok, Kreutzer szonáta és más elbeszélések. Előítéleteink úgy morzsolódnak szét, mint a vonatkerekek alatt szétmálló kődarabok.
2018.07.06 11:00
Frissítve: 2018.07.06 11:36

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04