Előfizetés

Lex bárki

Hálásak vagyunk Fónagy Jánosnak, a vagyonügyi minisztérium államtitkárának, aki a kormány legújabb ötletét (szakmai előélet és egyéb kritériumok nélkül bárkit kinevezhetnek az állami vagyon kezelőjévé) úgy indokolta a Parlamentben: az a cél, hogy „a legmagasabb szakmaiság alapján” választhassák ki a megfelelő embereket. Köszönjük, hogy megadta a helyes irányt, mert mi valami egész másra gondoltunk volna – és nem lett volna igazunk. 
Magyarországon töltvén az elmúlt évtizedeket, Fónagy úr magyarázatát végiggondolva mi magunk is fel tudunk idézni számos olyan esetet, amikor a szakmaiság olyan magas fokra hágott, hogy azt valóban nehéz lett volna papírokkal alátámasztani. Így lett (még az első Orbán-kormány idején) honvédelmi miniszter a Svájcot a NATO-tagok közt üdvözlő Szabó Jánosból, egy érettségi birtokában a MALÉV igazgatósági tagja Torgyán József menyéből, vagy – hogy a közelmúltra is figyeljünk – a nemzeti turizmus- és divatfejlesztés (?) „külső” szakértője a Sziget fesztivál marketingjéből emlékezetesen középszerű szakdolgozatot író Orbán Ráhelből, meg mindenféle városi hatalmasság Matolcsy György tágabb családjának kecskeméti tagjaiból. 
Hibát ebben az ügyben kizárólag mi, a Népszava dolgozói követtünk el, amikor a tőlünk megszokott cinizmuson túl azt is megengedtük magunknak, hogy az Alkotmánybíróság minapi döntésének megfelelően, de a valóságtól mégis elrugaszkodva azzal a címmel számoljunk be a fenti tárgyú törvénytervezetről: ezentúl (ha az államtitkár által a képviselők elé tárt törvényjavaslatot megszavazzák, ami felől ne legyen kétségünk) „Bárki kaphat állami céget”. Merthogy jogilag tényleg bárki – a jogszabálymódosítás szándéka éppen az, hogy mindenféle jogi korlátot eltakarítsanak a politikai kinevezések útjából –, a valóságban azonban nagyon is szűk körnek szól a legújabb „lex bárki”. 
És még az a halmaz is bármikor megfeleződhet a miniszterelnök mindenkori szimpátia-változásainak megfelelően – lásd korábban Simicska Lajos, vagy újabban mondjuk Seszták Miklós esetét.

Lógjak vagy éhezzek?

A cafetéria tervezett módosítása heves vitát váltott ki, még Orbán Viktor is kénytelen volt megszólalni az ügyben. A kérdés ilyen fontossá válását elsősorban a nyomor okozza: ha a fizetésekből elfogadható módon meg lehetne élni, akkor nem válna ennyire központi problémává, hogy havi tízezer forint körüli értékben milyen béren kívüli juttatást adható. De mint tudjuk, sokaknak, köztük felsőfokú végzettségű közszolgálati dolgozóknak is elemi, filléres gondjaik vannak. Az ok tehát az, hogy gyalázatosan rossz a hazai átlagbér, az OECD legfrissebb kimutatása szerint Csehországban 25 372, míg Magyarországon 22 576 – a listavezető Luxemburgban viszont 63 062 dollár.
A nyomor emlegetése demagógiának tűnhet, sok ember számára azonban valóban az a kérdés, hogy a BKV – illetve helyi tömegközlekedési – bérletet kérjen a vállalatától, avagy ne ezt válassza, hanem inkább havonta néhány alkalommal megebédeljen normálisan más juttatásból, viszont árgus szemekkel lesse minden nap minden járművön az ellenőrt.
A gyötrő emberi problémák súlyához képest a kormány igen könnyedén nyúlt a kedvezmény-rendszerhez. Megint átgondolatlanul, előkészítetlenül, mindenféle egyeztetés nélkül terjesztette elő a munkavállalókat érzékenyen érintő módosítási tervezetet. Töröljük el a kedvezmények többségét – mondják nagyvonalúan –, mert a munkáért bért kell adni, nem mindenféle jegyeket. És a helyzet azért lehetetlen, mert ebben van igazság, sőt a dolgozók többsége is azt mondja, hogy ide a pénzt a zsebembe, ne a kártyákkal vacakoljunk. Csakhogy bért viszont nem adnak, a közszolgálatokban sem, ahol pedig ők határozzák meg az illetményt, csak évenként egy-két ágazatban csepegtetnek nagy nehezen valamit (a tervek szerint 2019-ben is ezt teszik); a versenyszférában pedig ez jórészt nem is a kormányon múlik.
A törvényjavaslat szerint megszűnne többek között a lakáscélú munkáltatói támogatás, a mobilitási célú lakhatási támogatás, a diákhitel törlesztéséhez adott munkáltatói juttatás adómentessége. Egyedül a SZÉP kártya maradna kedvezményes juttatási lehetőség.
Elvileg támogatná a kormány, hogy az elvesző cafetéria összeget a dolgozó bérben kapja meg. Az ötlet nem rossz, csak a torka véres egy kicsit. Ha nem bruttósítják fel az eddigi kedvezményt, azaz nem adják hozzá azt, ami eddig az adókedvezményből keletkezett, akkor a dolgozó így is rosszul jár. Továbbá: akarja-e és tudja-e ezt a béresítést garantálni az állam a magán vállalatoknál? És ő maga a közszférában? Ha itt-ott egy-egy munkahelyen tényleg „felbruttósítva béresítik” az eddigi béren kívüli juttatást, akkor ott igazságtalanul magasabb bérek keletkeznek, mint ahol korábban a munka színvonalától független okok miatt (pl. szegény önkormányzat a fenntartójuk) nem sikerült semmiféle cafetériát biztosítani. Ez a leghatározottabban sérti az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, különösen a közszolgálatokban, ahol ugyanolyan munkakörben és végzettséggel dolgozók egy részének volt, más részének semmiféle kedvezményes juttatása nem volt és nincs ma sem.
A legnagyobb gond, hogy az így kedvezmények árán, nagy nehezen összehozott szerény béremelés következtében a dolgozó összjövedelme nem emelkedne, mert közben elveszti azt, amit nyert eddig a cafetériával, ugyanakkor ez a változás elfedi azt a tényt, hogy nem történik valóságos béremelés. Hiába vannak tehát valós érvek is a kicsit bonyolult mai adókedvezmény-rendszer ellen, a jelenlegi javaslat ma, ebben a nyomorban nem elfogadható. A dolgozó talán maga sem veszi észre, de rosszul jár. 
Az intézkedés egyéb hátrányokat is okozna. Maga a „cafetéria” elnevezés azért született, mert az egyes kedvezmény-lehetőségek között úgy választhat a dolgozó, mint a kávéházban a kínált termékek közül. A tervezett csökkentés véget vetne a cafetéria e vonzó sajátosságának is, de egyúttal a rendszer legfontosabb funkciójának betöltését is veszélyeztetné. A cafetéria: a munkavállalók részére biztosított kedvezményes természetbeni juttatás, ami az adott munkaadó foglalkoztatási értékét is növeli, a munkavállaló számára is előnyös, ugyanakkor társadalmilag is hasznos célt szolgál, ezért az állam bizonyos mértékű adó- és járulékmentességgel segíti a fenntartását. Ez a társadalmilag hasznos cél azonban nem lehet az ország minden közintézményénél és magánvállalatánál, valamint minden egyes dolgozójánál ugyanaz.
Végül pedig külön gond, hogy a tervezett eltörlések egy jó része kifejezetten a fiatalokat sújtja. A hazai fizetések elsöprően nagy hányadából nem lehet lakást vásárolni, egzisztenciát teremteni, és igen nehéz a diákhitelt törleszteni. Azzal, hogy a kormány megvonja az e feladatok megoldásához adható kedvezményes támogatás lehetőségét, konkrét anyagi hátrányt is okoz, de az érzéketlenségét is deklarálja. Félő, hogy emiatt még többen hagyják el az országot, hogy külföldi jövedelemből teremtsék elő az itthon megoldhatatlan feladataik fedezetét.
Fenti okokból a hat magyar szakszervezeti konföderáció – némi egyszerűsítés mellett – egyhangúlag a főbb kedvezmények megtartását szorgalmazza.
A jelenlegi javaslat ma, ebben a nyomorban nem elfogadható. A dolgozó talán maga sem veszi észre, de rosszul jár

Szellem

Nagyon téved, aki azt hiszi, előzmények nélküli legújabbkori történelmünkben az, hogy az óvodáknak és az iskoláknak terrorellenes akciótervet kellett készíteniük. Még sokan emlékezhetnek rá, hogy az átkos időkben - a Varsói Szerződés keretében - fontos feladatot róttak a magyar hadseregre. Minthogy pedig hétpecsétes titok volt, hát mindenki tudta: ha kitört volna a harmadik világháború, le kellett volna rohannia Olaszországot. Erre természetesen komolyan készültek - bár azért némi ironikus felhanggal -, szerencsére sosem derült ki, valóban reális volt-e a feladat. (Utólag: nem.)
Ebben az összefüggésben érdemes értékelni a lapunknak nyilatkozó iskolaigazgató szavait, miszerint az akciótervhez mérhető marhaságot még nem látott. Nyilván ifjú emberről lehet szó, netán olyanról, aki egykor még tartalékos sem volt a dicső Néphadseregben. Nem így azok, akik arra kötelezték az óvodákat és iskolákat, hogy pontosan írják le, mit tennének, ha terrortámadás vagy más vészhelyzet miatt rendkívüli állapotot kellene bevezetni. A papír persze sok mindent elbír, nem is ez a lényeg. Az elkészült és múlt szombatig beküldött jelentéseket iktatják, irattárba helyezik, s talán el is felejtik.
Hanem az a veszélyes, ami az egyébként tökéletesen fölösleges aktagyártás mögött van. Hogy nem elég a sorosozás, brüsszelezés, kerítésezés. Rá kell tenni még néhány lapáttal, nehogy már valaki elfelejthesse, itt félni és rettegni kell. Mert jönnek a bevándorlók, a migránsok, az európai kultúra és a kereszténység ellenségei, össze kell tehát fogni, különben a terroristák és kapcsolt részeik elfoglalják édes hazánkat. Veszélyben a jövő nemzedéke (is), érthető, hogy az iskoláknak és az óvodáknak is készen kell állniuk az elhárításra, a harcra. 
Minden új, de a Varsói Szerződés szelleme még itt lebeg felettünk.