Lex bárki

Hálásak vagyunk Fónagy Jánosnak, a vagyonügyi minisztérium államtitkárának, aki a kormány legújabb ötletét (szakmai előélet és egyéb kritériumok nélkül bárkit kinevezhetnek az állami vagyon kezelőjévé) úgy indokolta a Parlamentben: az a cél, hogy „a legmagasabb szakmaiság alapján” választhassák ki a megfelelő embereket. Köszönjük, hogy megadta a helyes irányt, mert mi valami egész másra gondoltunk volna – és nem lett volna igazunk. 
Magyarországon töltvén az elmúlt évtizedeket, Fónagy úr magyarázatát végiggondolva mi magunk is fel tudunk idézni számos olyan esetet, amikor a szakmaiság olyan magas fokra hágott, hogy azt valóban nehéz lett volna papírokkal alátámasztani. Így lett (még az első Orbán-kormány idején) honvédelmi miniszter a Svájcot a NATO-tagok közt üdvözlő Szabó Jánosból, egy érettségi birtokában a MALÉV igazgatósági tagja Torgyán József menyéből, vagy – hogy a közelmúltra is figyeljünk – a nemzeti turizmus- és divatfejlesztés (?) „külső” szakértője a Sziget fesztivál marketingjéből emlékezetesen középszerű szakdolgozatot író Orbán Ráhelből, meg mindenféle városi hatalmasság Matolcsy György tágabb családjának kecskeméti tagjaiból. 
Hibát ebben az ügyben kizárólag mi, a Népszava dolgozói követtünk el, amikor a tőlünk megszokott cinizmuson túl azt is megengedtük magunknak, hogy az Alkotmánybíróság minapi döntésének megfelelően, de a valóságtól mégis elrugaszkodva azzal a címmel számoljunk be a fenti tárgyú törvénytervezetről: ezentúl (ha az államtitkár által a képviselők elé tárt törvényjavaslatot megszavazzák, ami felől ne legyen kétségünk) „Bárki kaphat állami céget”. Merthogy jogilag tényleg bárki – a jogszabálymódosítás szándéka éppen az, hogy mindenféle jogi korlátot eltakarítsanak a politikai kinevezések útjából –, a valóságban azonban nagyon is szűk körnek szól a legújabb „lex bárki”. 
És még az a halmaz is bármikor megfeleződhet a miniszterelnök mindenkori szimpátia-változásainak megfelelően – lásd korábban Simicska Lajos, vagy újabban mondjuk Seszták Miklós esetét.
2018.07.05 08:30
Frissítve: 2018.07.05 08:38

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12