Hálásak vagyunk Fónagy Jánosnak, a vagyonügyi minisztérium államtitkárának, aki a kormány legújabb ötletét (szakmai előélet és egyéb kritériumok nélkül bárkit kinevezhetnek az állami vagyon kezelőjévé) úgy indokolta a Parlamentben: az a cél, hogy „a legmagasabb szakmaiság alapján” választhassák ki a megfelelő embereket. Köszönjük, hogy megadta a helyes irányt, mert mi valami egész másra gondoltunk volna – és nem lett volna igazunk.
Magyarországon töltvén az elmúlt évtizedeket, Fónagy úr magyarázatát végiggondolva mi magunk is fel tudunk idézni számos olyan esetet, amikor a szakmaiság olyan magas fokra hágott, hogy azt valóban nehéz lett volna papírokkal alátámasztani. Így lett (még az első Orbán-kormány idején) honvédelmi miniszter a Svájcot a NATO-tagok közt üdvözlő Szabó Jánosból, egy érettségi birtokában a MALÉV igazgatósági tagja Torgyán József menyéből, vagy – hogy a közelmúltra is figyeljünk – a nemzeti turizmus- és divatfejlesztés (?) „külső” szakértője a Sziget fesztivál marketingjéből emlékezetesen középszerű szakdolgozatot író Orbán Ráhelből, meg mindenféle városi hatalmasság Matolcsy György tágabb családjának kecskeméti tagjaiból.
Hibát ebben az ügyben kizárólag mi, a Népszava dolgozói követtünk el, amikor a tőlünk megszokott cinizmuson túl azt is megengedtük magunknak, hogy az Alkotmánybíróság minapi döntésének megfelelően, de a valóságtól mégis elrugaszkodva azzal a címmel számoljunk be a fenti tárgyú törvénytervezetről: ezentúl (ha az államtitkár által a képviselők elé tárt törvényjavaslatot megszavazzák, ami felől ne legyen kétségünk) „Bárki kaphat állami céget”. Merthogy jogilag tényleg bárki – a jogszabálymódosítás szándéka éppen az, hogy mindenféle jogi korlátot eltakarítsanak a politikai kinevezések útjából –, a valóságban azonban nagyon is szűk körnek szól a legújabb „lex bárki”.
És még az a halmaz is bármikor megfeleződhet a miniszterelnök mindenkori szimpátia-változásainak megfelelően – lásd korábban Simicska Lajos, vagy újabban mondjuk Seszták Miklós esetét.