Magyar nőnek lenni

Sok-sok évvel ezelőtt az akkori politikai vezetés azt preferálta, hogy az alsó- és középszintű bizottságokban, grémiumokban, delegációkban legyen dísznek legalább egy nő, egy fiatal, meg egy értelmiségi. No persze, ez a szép előírás szinte - a regnálásuk legutolsó éveit leszámítva - sohasem vonatkozott a hatalom legmagasabb köreire, vagyis az uralkodó párt központi bizottsági titkáraira és a hatalom legfőbb letéteményesére, a Politikai Bizottságra. A kormányokra nézve is csak rendkívül ritkán jelentett előírást, hogy női szakember vezessen egy minisztériumot.
A fent idézett alapelv alapján elég gyakran kerültem be ilyen csoportokba, olykor három, mi több, három és fél minőségemben is. Mert ugye, tagadhatatlanul mindig nőnemű voltam, az idő tájt még fiatal is, és értelmiségi, sőt - és itt jön be a fél minőség - úgynevezett reálértelmiségiként, vagyis mérnökként is betöltöttem egy kvótát. Így ezeket a kívánalmakat egyszerre, egyetlen személlyel letudhatták. Az elnökök persze mindig férfiak voltak, kivéve az Országos Nőtanácsot. Az egyéb bizottságokban, tanácsokban stb. az elnök urak (bocs! elvtársak) rendszerint nagyhangú férfiak voltak, akik boldogan öblögették mély orgánumukat, többnyire jó hosszasan. Amikor pedig én is jelentkezni mertem, megkaptam a kioktatást: aztán szép röviden, elvtársnő kedves. És az elején rendszeresen keresztnevemen szólítottak, amit én ugyanolyan rendszeresen visszautasítottam, rámutatva, korábban nem őriztünk együtt birkát.
No, az értelmesebbjének volt annyi humora, hogy elnézést kért, legfeljebb mentségére hozta föl ifjú koromat. A nem annyira értelmes (aki lehetett akár nagy tudós is) meg morcosan duzzogott, de betartotta.
Sok-sok év után mindez miért tolult föl bennem? Két okból is.
Az egyik. Kaptam a neten egy levelet, amelyben az egyik, hozzám közel álló ellenzéki párt tájékoztat, hogy újra kezdik munkájukat a szakpolitikai kabinetjei. Nagyon derék, nagyon fontos! Tizenhárom darab van belőlük, hozzám a gazdaságpolitikai közel is állna. A felsorolásban megadják a kabinetek elnökeinek nevét is. Az egyikben két elnök is van, éppen az általam preferáltban. Ez tehát tizennégy ember. „Ember”, vagyis férfi. Mert a tizennégy főből mindössze egy a nő, egy egyébként általam szakmai képességei és tudása által igen nagyra becsült asszony. Az arány tehát 13 : 1. No, írtam egy emailt, amiben feltettem a kérdést, hogy is van ez? Válaszra sem méltattak. Egyébként ebben a pártban az öt alelnök között is egyetlen nő van, ahogyan a nyolctagú elnökségben szintén.
A másik ok. Itt a másik ellenzéki párt, amely éppen most választott új vezetőséget. Az elnök mellett egy elnökhelyettes és három alelnök képezi a felső vezetőséget. Kivétel nélkül férfiak. Igaz, a választmány elnöke nő, no de az egy meglehetősen súlytalan, nagy létszámú képződmény. De legalább az elnökség egyharmada nő. Szép. Csakhogy a magyar lakosságnak 52 százaléka nő.
A hagyományok erősek. Ahogy már írtam, a Kádár-korszakban nagyon gyéren fordultak elő nők a kormányokban, én mindössze háromra emlékszem. Nagy Józsefné hat elemit és pártiskolát végzett szövőnőből lett könnyűipari miniszter; a közelmúltban elhunyt Keserű Jánosné, ő már közgazdász volt és ugyancsak könnyűipari miniszter; és az orvosból lett kiváló egészségügyi miniszter, sőt egy ideig miniszterelnök-helyettes, Csehák Judit. 
Aztán bekövetkezett a rendszerváltás. Új szelek nyögették az ősmagyar fákat? Ugyan! Az azóta regnált magyar kormányokban összesen ha tucatnyi nő bukkant fel. Jó, Antall József régimódi úr volt, bizonyára úgy vélte, a nő legjobb helye a háztartásban található. De a szocialista Horn Gyula kormányában is mindössze két nő kapott tárcát. Az első Orbán kormányban Dávid Ibolya képviselte a nemzet felét, majd a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányokban is mindössze négy nő szerepelt. Ezt követően a válságmenedzselést Bajnai Gordon láthatóan nem akarta gyönge női vállakra terhelni, és Orbán kormányaiban is legfeljebb mutatóban bukkan fel egy-egy nő. Érdekes, hogy ebben még a volt szocialista országok is más utat járnak, akadnak köztük olyanok is, ahol az új rendszerben nő államelnök, illetve miniszterelnök is előfordult.
De fel a fejjel! Szép változások várhatók e téren, hiszen most éppen védeni fogjuk a keresztény kultúrértékeket. Ne feledjük, e kultúrtörténetben is előfordulnak tudós nő szentek: például Alexandriai Szent Katalin vagy Ávilai (Nagy) Szent Teréz.  De mit kezdjünk mi, akik más kultúrrendben gondolkodunk, akik a mostani ellenzékhez húzunk, és modern eszmei értékeket várunk el tőlük? Úgy tetszik, ahogyan a keresztény értékrendet sem befolyásolja egy-két szórványosan felbukkanó tudós szent nő, úgy a magyar férfiközpontú gondolkodást sem módosítja a mostani képviseleti arány. Még a liberális és/vagy szocialista felfogású ellenzéki pártokban sem.
2018.07.06 11:00
Frissítve: 2018.07.06 11:25

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04