Ebben az új felhőkarcoló-törvényben az a kedvenc részem, hogy a 90 méternél magasabb házak építését országszerte a kormány engedélyezheti. Előrelátó szabály, elvégre bármikor előfordulhat, hogy Debrecen városában valamely tőkeerős befektető futurisztikus üvegtornyot álmodik a Tócóskertbe.
Na jó, kezdjük elölről, és beszéljünk komolyan. Másfél évvel ezelőtt, amikor nyilvánosságra került, hogy Garancsi István 120 méteres irodaházat tervez építeni a MOL-nak a Kopaszi-gátnál, pontosan lehetett tudni, hogy ha az ég a földdel összeér, akkor is fel fogja húzni. És valóban: a főváros készségesen túllépett a saját rendeletén, az - egyébként mindmáig homályos okból - berzenkedő főminiszter átült a hátsó padba, végül pedig törvénybe foglalták, hogy ezentúl a kormány dönti el, hol és mi épülhet Budapesten. (Már ha nem számolunk komolyan azzal, hogy Cegléden is szárba szökken a magasház-biznisz.)
Ez a törvény pontosan olyan fényes bizonyíték a fővárosi önkormányzat maradékának de facto felszámolására, mint a Fürjes Balázs-féle Budapest-fejlesztési államtitkárság felállítása. Hiszen emlékezzünk: a magasház-vita nyolcvan éve folyik a fővárosban, Lechner Jenő a ferencvárosi Duna-partra tervezett például 120 méteres felhőkarcolót, de épült volna ilyen a Déli pályaudvarnál és a Margitszigeten is. A hetvenes évektől kikristályosodott azonban a közmegegyezés, amely a rendszerváltás után szabályzatban is testet öltött, hogy a belvárosi részeken, inkluzíve a világörökségi panorámát érintően Budapesten nem épülhetnek hatvan-hetven méternél magasabb házak.
Ehhez képest mondhatni huszáros megoldás, hogy minden urbanisztikai vitát mellőzve eztán a kormány maga dönt erről. Persze ehhez vagyunk szokva. De Tarlós István helyében azért megfontolnánk, érdemes-e továbbra is főpolgármesternek lenni ilyen bábszínházi körülmények között.