Tévedések szomorújátéka

Jövő szerdán nem akármilyen találkozót tart Matteo Salvini olasz és Horst Seehofer német belügyminiszter. Arról cserélnek eszmét, miként lehetne tovább szigorítani az európai menekültügyi politikát. Nem állítható, hogy a bajor pártvezető részéről barátságos lépés Angela Merkellel szemben, hogy éppen az Európai Unió legradikálisabb belügyminiszterével konzultál az uniót érintő legkényesebb kérdésről. Az időzítés annál is inkább bizarr, mert a találkozót alig másfél héttel azután rendezik meg, hogy a német uniópártok, a CDU és a CSU nagy nehezen megállapodtak az új menekültügyi rendelkezésekről.
A képlet látszólag roppant egyszerű. A populista kormányok – az osztrák, illetve az olasz kabinet, valamint a visegrádi országok – hallani sem akarnak a menekültek befogadásáról; őket egészíti ki Horst Seehofer, aki a Merkellel megkötött kompromisszumnak köszönhetően mégis belügyminiszter marad, s pártja, a CSU sem hagyja el a nagykoalíciót. Ugyanakkor létezik az Angela Merkel által képviselt irányvonal is: a kancellár közös európai megoldást akar, aminek megvalósulása épp az említett úriemberek konok ellenállása miatt látszik egyelőre vágyálomnak.
Sebastian Kurz osztrák kancellár, aki a szélsőjobb és a tradicionális jobboldal összekötőjének tartja magát, június közepén lelkesen jegyezte meg, hogy München, Bécs és Róma a jövőben aktívabb szerepet kíván játszani a menekültpolitika irányításában. Amint fogalmazott, létrehozták a „hajlandóság tengelyét”, amivel alighanem arra utalt, hogy ezen államok nem riadnak vissza a radikális megoldásoktól sem.
Mindez nagyon szépen, az Európai Unió szempontjából pedig meglehetősen riasztóan hangzik. Mert Kurz egyvalamivel nem számolt. Azzal, hogy ha például Németország szigorítja a bevándorlók ellenőrzését, gyakrabban nyittatja ki az osztrák-német határon áthaladó gépkocsikat, és mind többször fordít onnan vissza utasokat, annak éppen Ausztria látja kárát. Már rögvest a CDU és a CSU közötti megállapodást követően bebizonyosodott, hogy az európai populisták csak addig egységesek, amíg ócsárolni lehet az EU-t, és következmények nélkül lehet beszélni a menekültügyi törvények szigorításáról. Ha azonban az egyik európai állam már egy konkrét radikális intézkedést hoz, akkor azonnal felbomlik ez a nagy egység. Nem véletlen, hogy Bécs igencsak kétkedve fogadta a bejelentett német intézkedéseket, és azt közölte: válaszként megerősíti déli határa védelmét. Igen, a déli, osztrák-olasz határét. Vagyis a nagy bajor-osztrák-olasz „tengely” három hét után fel is bomlott.
Mi itt, Közép-Európában, mind növekvő aggodalommal figyelhetjük, mi történik tőlünk nyugatra. S halkan feltesszük a kérdést: mi előnye származik Magyarországnak abból, ha csatlakozik ehhez a tengelyhez? Miért éri meg támogatni egy olyan szövetséget, amely egyik pillanatról a másikra sodorja veszélybe a schengeni vívmányokat? S ha visszaáll majd a határellenőrzés az osztrák-magyar határon, akkor a radikális szövetséget támogató kormányunk bocsánatot kér-e majd az emberektől a végzetes hibáért? A választ természetesen már most tudjuk.
2018.07.06 11:00
Frissítve: 2018.07.06 11:33

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04