Tévedések szomorújátéka

Jövő szerdán nem akármilyen találkozót tart Matteo Salvini olasz és Horst Seehofer német belügyminiszter. Arról cserélnek eszmét, miként lehetne tovább szigorítani az európai menekültügyi politikát. Nem állítható, hogy a bajor pártvezető részéről barátságos lépés Angela Merkellel szemben, hogy éppen az Európai Unió legradikálisabb belügyminiszterével konzultál az uniót érintő legkényesebb kérdésről. Az időzítés annál is inkább bizarr, mert a találkozót alig másfél héttel azután rendezik meg, hogy a német uniópártok, a CDU és a CSU nagy nehezen megállapodtak az új menekültügyi rendelkezésekről.
A képlet látszólag roppant egyszerű. A populista kormányok – az osztrák, illetve az olasz kabinet, valamint a visegrádi országok – hallani sem akarnak a menekültek befogadásáról; őket egészíti ki Horst Seehofer, aki a Merkellel megkötött kompromisszumnak köszönhetően mégis belügyminiszter marad, s pártja, a CSU sem hagyja el a nagykoalíciót. Ugyanakkor létezik az Angela Merkel által képviselt irányvonal is: a kancellár közös európai megoldást akar, aminek megvalósulása épp az említett úriemberek konok ellenállása miatt látszik egyelőre vágyálomnak.
Sebastian Kurz osztrák kancellár, aki a szélsőjobb és a tradicionális jobboldal összekötőjének tartja magát, június közepén lelkesen jegyezte meg, hogy München, Bécs és Róma a jövőben aktívabb szerepet kíván játszani a menekültpolitika irányításában. Amint fogalmazott, létrehozták a „hajlandóság tengelyét”, amivel alighanem arra utalt, hogy ezen államok nem riadnak vissza a radikális megoldásoktól sem.
Mindez nagyon szépen, az Európai Unió szempontjából pedig meglehetősen riasztóan hangzik. Mert Kurz egyvalamivel nem számolt. Azzal, hogy ha például Németország szigorítja a bevándorlók ellenőrzését, gyakrabban nyittatja ki az osztrák-német határon áthaladó gépkocsikat, és mind többször fordít onnan vissza utasokat, annak éppen Ausztria látja kárát. Már rögvest a CDU és a CSU közötti megállapodást követően bebizonyosodott, hogy az európai populisták csak addig egységesek, amíg ócsárolni lehet az EU-t, és következmények nélkül lehet beszélni a menekültügyi törvények szigorításáról. Ha azonban az egyik európai állam már egy konkrét radikális intézkedést hoz, akkor azonnal felbomlik ez a nagy egység. Nem véletlen, hogy Bécs igencsak kétkedve fogadta a bejelentett német intézkedéseket, és azt közölte: válaszként megerősíti déli határa védelmét. Igen, a déli, osztrák-olasz határét. Vagyis a nagy bajor-osztrák-olasz „tengely” három hét után fel is bomlott.
Mi itt, Közép-Európában, mind növekvő aggodalommal figyelhetjük, mi történik tőlünk nyugatra. S halkan feltesszük a kérdést: mi előnye származik Magyarországnak abból, ha csatlakozik ehhez a tengelyhez? Miért éri meg támogatni egy olyan szövetséget, amely egyik pillanatról a másikra sodorja veszélybe a schengeni vívmányokat? S ha visszaáll majd a határellenőrzés az osztrák-magyar határon, akkor a radikális szövetséget támogató kormányunk bocsánatot kér-e majd az emberektől a végzetes hibáért? A választ természetesen már most tudjuk.
Frissítve: 2018.07.06. 11:33

Vesztesek

A választások utáni politikai élet ugyanolyan maradt, mint volt. A legfontosabb döntések maximális „háttérzaj” mellett, mindig a legnagyobb csendben születtek/születnek. Nem történt ez másként 2018 tavaszán sem. A csúcsra járatott „migráncsveszély” és a hajléktalanság kriminalizálásának mérhetetlenül etikátlan  jogszabályi kezelése elfedte a mindennapjainkat meghatározó költségvetés tervezet elfogadásából adódó súlyos következmények felismerésének lehetőségét.
Magyarország 2019-es költségvetési tervezetének egy biztos nyertese van, a sport. Megnyugodhatunk, minden bizonnyal folytatódnak a stadionépítések, lesz (költségvetési) pénz a miniszterelnök hobbifocistáinak javadalmazására is, s ennek támogatására a legmegfelelőbb embert találta meg az EMMI legújabb „urának” személyében. Kásler miniszter köztudottan nem ért a sporthoz és a közoktatáshoz. És amihez nem ért az ember, abba (nagyon helyesen) nem beszél bele. Van(nak) erre „képzettebb elvtársak” , így pl. ott van rögtön a miniszterelnök.
Ahol van biztos nyertes, ott kell lennie biztos vesztesnek is. A költségvetés legnagyobb vesztese az oktatás. Gyakorlatilag egy fillérrel nem jut több pénz – az állam által leterített – közoktatásra, mint az idén. Nem lesz pénz a tornatermekre, a rohamosan romló épületek felújítására, a törvényszerűen és szélvészgyorsan amortizálódó infokommunikációs eszközök karbantartására, cseréjére. A sor tetszőlegesen folytatható.   
Miért baj ez? A kérdés költői, de pár mondatos választ azért megér. Bebetonozzuk lemaradásunkat a fejlett világtól. Lehet hazudni a külvilágnak, hogy mi mennyire korszerűek vagyunk, és minket követ mindenki, , de magunkat azért ne csapjuk be. Mert:
- A kor követelményeinek megfelelő tornatermek nélkül nem lehet eredményes testnevelést folytatni. Az elméleti testnevelés óra mindössze egy eléggé át nem gondolt államtitkári agymenés torzszülött „gyermeke”. 
- Elavult eszközökkel nem lehet korszerű eredményeket elérni.
- A minimálbér és a szakmai bérminimum örvendetes (kampányidőszakra eső) emelése következtében a pedagógusbérek elvesztették vonzerejüket, a nélkülözhetetlen vérfrissítés jelentkezők hiányában elmarad, a pályán lévők átlagéletkora rohamosan növekszik, a tanárképző intézményekből kikerülők száma meg sem közelíti a nyugdíjba vonulókét.
- A mantraszerűen ismételgetett „meg kell újítani a tanárképzést” szlogen dacára még csak elképzelés sincs a pedagógusképzés korszerűsítésére. A képzés jellemzően múltszázadi alapokon nyugszik, a pályára kerülők bérezése pedig meg sem közelíti a hasonló (felsőfokú) végzettséggel rendelkezők javadalmazását.
- A közoktatás (20-30 éve pályán lévő) robotosai „látótávolságon” kívülre kerültek a munkaerő-piaci bérektől, s gyorsuló ütemben kiégve tartanak életben egy életképtelen (oktatási) rendszert. Mindannyiunk kárára.
A jövő évi költségvetés tervezet legnagyobb vesztese nem a magyar pedagógus, még csak nem is a magyar közoktatás, hanem Magyarország és annak minden polgára. Nyertese pedig az aktuális hatalom. A gimnáziumokba és az egyetemekre való bejutás mesterséges megnehezítése, a szakképzés tudatos lebutítása következtében ki- és átalakuló társadalom gyenge, érdekérvényesítésre képtelen csoportjai kiszolgáltatott helyzetbe kerülve kényszerülnek elviselni a kormányzóerők „nemzetmegváltó” fantazmagóriáit. A hatalom így veszi el a ki- és felemelkedés (hazai) lehetőségét a vállalkozásra, munkára képes, boldogulni akaró tíz- és százezrektől. Végzetes versenyhátrányba és fejlett világ hátsóudvarába taszítja ezzel hazánkat.
Frissítve: 2018.07.05. 08:38

Házassági egyenlőséget!

El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy holnap reggel kap egy emailt, miszerint mostantól nem vezethet autót, mert alacsonyabb 180 centinél? Esetleg a holnapi újságból értesül arról, hogy ha ön kék szemű, akkor mostantól nem indíthat vállalkozást? Abszurd lenne, igaz?
Pedig ugyanez a helyzet a házasság intézményével Magyarországon, és a világ számos országában még mindig. Én, heteroszexuális férfiként köthetek házasságot. Ha meleg férfi lennék, ezt nem tehetném meg, és leszbikus nőként sem. Pedig a szerelem ugyanaz. Csodálatos és meghatározó kapcsolat, legyenek bármilyen neműek is a pár tagjai. A törvény mégis diszkriminál.
Méghozzá egy olyan tulajdonság szerint – és itt áll meg a hasonlat –, amely velünk született, akaratunktól független, állandó és megváltoztathatatlan. Régen, leginkább egyházi körökben próbálták időnként „gyógyítani”, ami persze nem sikerült, ám annál gyakrabban fordult elő, hogy belehaltak az érintettek. Máskor éppen bűnként, azaz morálisan negatív tettként igyekeznek beállítani az LMBT-emberek szerelmét, amely nemcsak a megváltoztathatatlansága miatt abszurd, és áll feloldhatatlan kontrasztban a „gyógyítási” kísérletekkel (ami betegség, az hogy lehet bűn?), de érthetetlen is: hogy lehet erkölcsi vétek, ha az ember szeret?
Az utóbbi időben számos ország megváltoztatta és egyenlővé tette a házasság intézményét. Két éve az Egyesült Államokban, tavaly Ausztriában és Németországban, és a csehek is egyre inkább hajlanak efelé – a sort egyre hosszasabban lehetne folytatni. A statisztikák pedig kimutatták: ezeket a döntéseket nemcsak örömünnep követte, hanem az öngyilkossági ráták javulása is. Azokban az országokban ugyanis, ahol engedélyezett az azonos neműek házasságkötése, kisebb az öngyilkossági kísérletek száma az LMBT-fiatalok körében. Nem föltétlenül azért, mert mindjárt frigyre is lépnének, hanem sokkal elfogadóbbnak, nyitottabbnak érzik a légkört maguk körül ezáltal. ( A JAMA Pediatrics 2017-es felmérése szerint az USA-ban a házassági egyenlőség bevezetése óta 7 százalékkal esett vissza a tinédzserkori öngyilkosságok száma.)
Nálunk az Alaptörvény véste „kőbe” az LMBT-emberek kirekesztését a házasság intézményéből, noha a melegházasság ellen érdemi ellenérvet még nem lehetett hallani. Vannak, akik arra hivatkoznak, ezt az egyház sem engedélyezi. Nos,  Magyarországon sokféle vallás van, eltérő előírásokkal, így a törvényhozást értelemszerűen nem lehet hozzájuk igazítani. Emellett a polgári házasság már régen levált az egyháziról, és eltérő szabályok vonatkoznak rá. Gondoljunk csak a válásra, amelyet a polgár házasság engedélyez, az egyházi viszont általában nem. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Pew Research 2015-ös kutatása szerint Magyarország 35 százaléka deklaráltan ateista vagy „nem hisz istenben”.)
Mások a gyermekszületést szeretik okként megjelölni, mondván, a lehetőség hiánya teszi a heteroszexuális párok privilégiumává a házasságkötést. Ez is rossz érv. Először is, mert egy házasság lehet teljes értékű és boldog abban az esetben is, ha a pár nem vállal gyermeket. Másrészt ez nem feltétlenül csak közös döntés eredménye a különböző nemű pároknál sem.
Megint mások azt mondják, ha az LMBT-párok házasodhatnak, akkor kinyitjuk a kaput a bigámia, a pedofília és egyéb bűncselekmények felé – nos, ők nagyon nem értik a lényeget. A házassági egyenlőséget gyakran hasonlítják a nők szavazati jogához, én is szeretek ezzel a párhuzammal élni. Azzal, hogy egyenlő, teljes jogú felnőttek egy részét nem diszkrimináljuk többé, azaz a nők is rendelkeznek választójoggal, még senkinek nem lett két szavazata, és a 18 éven aluliak sem járulhatnak ettől az urnákhoz. Sőt, mára már – szerencsére – olyannyira természetessé vált ez a fajta jogegyenlőség, hogy alig értjük, hogy lehetett másképp. Remélem, hamarosan a házassági egyenlőségről is így beszélhetünk Magyarországon.
A szexuális kisebbségekről is szó lesz a városunkban hamarosan elindítandó rendezvénysorozatunkon, mely a „Gondolj másképp a jövőre!” címet kapta. Talán ez lenne a konklúzió, amit mindenkitől kérek: gondolkodjon másképp az LMBT-közösségekről! Nem akarnak elérni semmi mást, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.
Frissítve: 2018.07.05. 08:39