Italexit helyett költségvetési unió

Publikálás dátuma
2018.07.08. 07:00
Marabu rajza
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Egy sor okból közös költségvetésre lenne szüksége az eurózónának, de ezzel szemben továbbra is nagyon erősek az ellenérzések.
A több mint hatszáz menekültet szállító Aquarius mentőhajó kitiltását – friss felmérések szerint – az olaszok többsége támogatja. Matteo Salvini, az új belügyminiszter látszólag hátradőlhet: népszerűsége nőtt, miután Brüsszel 2015 óta nem sokat tett a válság enyhítése érdekében. A migránsozó politika azonban Olaszországban sem old meg semmit. A menekültek számának növekedése egyre riasztóbb. Az ENSZ illetékes főbiztossága világszerte 66 millió szerencsétlen sorsú embertársunkról tud, de kutatók szerint egyedül a Száhel-övezetben több tízmillióan várják, hogy észak felé indulhassanak. Márpedig egy ilyen méretű afrikai exodus alapjaiban rengetné meg Európát, s a válság tagállami szinten biztosan nem kezelhető.
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Az olasz populisták felelőtlen kampányígéretei a közös valutát és az Uniót is alapjaiban fenyegetik. A megoldás kulcsa a németek kezében lenne, ám a keresztényszocialistákat (CSU) csak az őszi tartományi választások érdeklik. Seehofer belügyminiszter vélhetően ezért zsarolta meg lemondása felajánlásával Angela Merkelt. A német kancellár és a francia elnök láthatóan előremenekülnek: Mesebergben az euróövezeti költségvetésről is komoly bejelentést tettek. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértői lényegében ugyanezt javasolják: az új pénzügyi eszköz idővel az olaszhoz hasonló válságok kezelésében is segíthet.

Veszélyes olaszok

Olaszország nemcsak a menekültek miatt van bajban. Vajda Péter néhány hete e hasábokon írt a mesebeli kék madárról, vagyis azokról az irreális gazdasági ígéretekről, melyekkel a populisták – a „migránsozás” mellett – választást nyertek. Az egykulcsos jövedelemadó, a feltétel nélküli alapjövedelem és hasonlók a The Economist számításai szerint nagyjából az olasz GDP 6 százalékába kerülnének. Mindez abban az országban, amelynek a valutaövezetben az egyik leggyengébb a gazdasági teljesítménye. Követelték továbbá, hogy a hitelezők a hatalmas államadósság egy részét engedjék el: az ötletadó akár a humorista Beppe Grillo, az Öt Csillag Mozgalom alapítója is lehetett.
A kormányzati felelősség persze még a populista nagyot mondókra is jótékonyan hat. Hírek szerint már Paolo Savona, az új Európa-ügyi miniszter sem akar kilépni a valutaövezetből, inkább annak reformját javasolja. Ez azért biztató, mert Mattarella köztársasági elnök épp az ő szélsőséges euró- és unióellenessége miatt tagadta meg első körben az új kormány kinevezését.
A pénzpiacok azonnal jelzik a populista veszélyeket. Az olasz államkötvények után fizetendő kamatok már a kormányalakítás körüli huzavona idején emelkedtek. A befektetők nem kíváncsiak a pártpolitikai csatározásokra, számukra az olasz papírok megbízhatósága a fontos. Egy ideig vonzó lehet a növekvő hozam, ám a kamatszint egy bizonyos ponton már közelgő államcsődöt is jelezhet. Ilyenkor könnyen törhet ki pánik: ha a befektetők tömegesen adják el olasz államkötvényeiket, s helyettük például biztonságos német értékpapírokat keresnek. Márpedig, ha a magántőke nem hajlandó tovább görgetni a GDP 132 százalékát elérő államadósságot, az pénzügyi összeomlást jelent. Az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) forrásai ugyanis – az olasz gazdaság méretei miatt – a görögökéhez hasonló mentőakciók finanszírozására nem elegendőek.
További veszélyforrás, hogy az amúgy is gyenge olasz bankrendszer jelentős mennyiségű hazai állampapírt birtokol, így a bizalom megrendülése akár újabb bankválságot is okozhat. A Monte dei Paschi már évek óta a csőd szélén tántorog, de az elmúlt hetekben az UniCredit részvényei is mintegy 10 százalékot zuhantak.

Fordulat Mesebergben?

A német-francia vita az euró reformjáról lassan egy éve tart. Emmanuel Macron már tavaly kifejtette a valutaövezeti költségvetésről és a közös pénzügyminiszterről szóló merész elképzeléseit. Szerinte költségvetési unióra lenne szükség, miután a 2008-as válság bebizonyította, hogy az eurót használó déli tagállamok pénzügyi szempontból igen sebezhetőek. A berlini kormányalakítás elhúzódása miatt azonban Merkel csak mostanában válaszolhatott. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak június 3-án adott interjúban még lehűtötte a „föderalisták” túlzott várakozásait. Hajlandónak mutatkozott ugyan több pénzt fizetni a britek kiválása miatt, ám a költségvetési politikát ekkor még a tagállamok kizárólagos hatáskörébe utalta. Az eurókötvény és az uniós szintű, közös adósságkezelés gondolatát pedig – elvi okokból – mindig is elutasította.
Újabban Mark Rutte, az ultraliberális holland miniszterelnök is azt hangoztatja, hogy a „déliek” költekező gazdaságpolitikájáért az Unió nem vállal felelősséget. Populista stílusban: az adófizetőink pénzéből nem fogjuk finanszírozni a „lusta” görögök vagy olaszok államadósságát. Mindez a kampánygyűlések közönségét biztosan mozgósítja, ám – miután a közös valuta legfőbb haszonélvezői az „északiak”– a valóság kicsit bonyolultabb. Az euró számos előnye mellett a jövedelmek átcsoportosításának is fontos eszköze, s ezen önszabályozó módon nem változtatnak a piacok. Ugyanaz az euró-árfolyam kifejezetten kedvező az olcsó keleti munkaerőre épülő német autógyártóknak. Túlságosan erős viszont a görög és az olasz kisvállalkozóknak, akik a turizmusból élnek és keveslik a tengerparton nyaralókat. A németek valóban példát mutatnak a belső fogyasztás mérséklésében, s ennek köszönhetik óriási külkereskedelmi többletüket. Ám nemcsak Donald Trump, hanem az uniós partnerek is sérelmezik egy ideje, hogy emiatt kevesebbet exportálhatnak német földre.
A költségvetési unióra főleg a stabilizáció miatt lenne szükség azért, hogy a gazdaságilag gyengébbek pénzügyi kockázatai valamelyest mérséklődjenek. Feltétlenül növelné az Unió népszerűségét, ha a tagállamok között méltányosabban osztanák el a pénzügyi válságok okozta terheket.
A Macron-Merkel tandem az első lépést már megtette: Mesebergben június 19-én együtt jelentették be, hogy szükségesnek tartják a valutaövezeti költségvetést, ami akár már 2021-től működhet. Merkel ugyan még óvatos: csak néhány milliárd eurós büdzséről beszél, s a részletekre is várni kell, de valami legalább elkezdődött.

Lépéskényszerben

Az IMF szakértői 2018 márciusában terjedelmes tanulmányban javasolták egy központi költségvetési forrás (Central Fiscal Stabilization Capacity) létrehozását a valutaövezet tagjai számára. Elképzelésük szerint az új eszköz egyfajta biztosítási elv alapján működne. A tagállamok éves költségvetésükből „jó időkben” halmoznák fel azt a pénzalapot, amelyből válság idején stabilizálnák a rászorulókat. Nem beszélnek a németek számára „vörös posztót” jelentő eurókötvényről, de az alap vehetne fel hiteleket a pénzpiacon olyan esetekben, ha a válság rendkívüli méreteket ölt, és a rendelkezésre álló források már kimerültek.
A szakemberek előrelátását dicséri, hogy a segítségre szoruló országok automatikusan, vagyis nem politikai döntések (és viták) alapján juthatnának a szükséges forrásokhoz. Ehhez olyan mérőszámokra lenne szükség, amelyek egyértelművé tennék a rászorultságot. Ilyen lehetne például a munkanélküliségi mutató: ismert, hogy a „déli” tagállamok – különösen a fiatal generációk esetében – komoly foglalkoztatási gondokkal küzdenek.
További kompromisszum, ami talán megnyugtatja a németeket, hogy a központi költségvetés nem biztosít állandó finanszírozást a „potyautasok” számára. Csak azok a kormányok lennének jogosultak a közös pénz használatára, amelyek betartják a szigorú pénzügyi szabályokat, s a – stabilizációt követően – a transzferek használatáért is fizetnek. Köztudott, hogy a költségvetés ügye a brit befizetések elmaradása miatt különösen érzékennyé vált. A szakértők számításai szerint azonban a stabilizációs alap gazdasági előnyei messze meghaladnák a költségeket. Már a valutaövezeti tagok egyesített GDP-jének 0,35 százalékos központosítása e célra jelentős eredményeket hozna.
Ma már egyértelmű, hogy a Brexit a félrevezetett választók döntése volt és elsősorban Nagy-Britanniának okoz veszteségeket. Olaszország esetleges pénzügyi csődje azonban még súlyosabb következményekkel járna: nemcsak az Unió, hanem a világ második számú tartalékvalutája is megrendülne. A dollár első helyét eddig sem fenyegette veszély, de az euró népszerű Európában: elfogadottsága stabilan 70 százalék körüli. Legalább a közös pénz használói felismerhetnék, hogy megtakarításaik értékét is veszélyezteti a populisták menetelése. Az Európai Tanács június 28-ai ülésén megint csak az „illegális” bevándorlókról szónokoltak, de a valutaövezeti költségvetés ügyében talán nyertek némi időt a megegyezésre.
A párduc egy korábbi olasz korszakváltás nagyszerű regénye. Történelmi véletlen, hogy a szerző, Lampedusa családjának egykori birtoka ma a Földközi-tengeren át menekülők első számú célpontja. A főhős Salina hercege szerint mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon. Mintha csak napjaink Európájáról szólna.
Szerző

A kancellár asszony nélkül

A menekülteket sugárzó mosollyal és zöld hivatkozásokkal is vissza lehet küldeni Afganisztánba - nyilatkozta Angela Merkel tavaly nyáron a TAZ-nak, a neves berlini alternatív napilapnak.

Ez már a politikai vég lenne? Sokan úgy gondolják, a kancellár ma még válogathat. Nyári parlamenti szünet, helyi választások, majd a decemberi CDU kongresszus Hamburgban. Talán az lehet az utolsó pont, ahol még felállhat. Egyre több elemző hiszi Németországban, hogy Merkelnek kormányon már csak hónapjai vannak hátra. Közép-Európa e tekintetben nem állít, nem hisz, s nem remél semmit. Ami itt igazán érdekes, hogy sem a német, sem az európai/nemzetközi baloldal nincs pánikban. Nálunk pedig legfeljebb csak az foglalkoztatja a szakértőket, hogy ha valami ilyesmi most megesne, akkor Orbán nemzetközileg még kirobbanthatatlanabbá válna. Ugyan már.

Németországban persze akkor egy új játék kezdődik. Annak idején, 1999 december végén Kohlt búcsúztatva, a Frankfurter Allgemeinében maga Merkel is megfogalmazta: ”a pártnak futni kell tanulni, bíznia kell a jövőben az öreg csataló nélkül, ahogy Kohl magát nevezte”. Most más a paci.

2015 óta Merkel az európai menekültválság központi alakja, ilyenként nyer, vagy ilyenként löki majd le a belső német vita. De már 2005 óta kancellár, s a mérleg is összetettebb. 2015 nyarán otthon még fontosabbnak látszott, hogy leépíti a hadkötelezettséget, hoztak valamilyen döntést az atomipar majdani leállításáról, s akkor még nem látszott ennyire központinak a menekültek ügye. Váratlanul kiszakadt azonban belőle (a tanácsadókkal nem volt egyeztetve, semmiféle megírt szövegben nem szerepelt, láthatóan belülről jött): “ ha most meg neki kell állnunk azért elnézést kérni, hogy a bajbajutottaknak barátságos arcot mutattunk, akkor ez nem az én országom“.

Merkel érzékeny a napi hatásokra, feszültségekre. Azóta igyekeztek beszabályozni a menekültek hétköznapjait. Mozgásterüket azonban nem kiterjesztették, inkább szűkítették. Többször nehezítették a családegyesítést (vagyis hogy egy kiérkezettet ne követhessen simán az egész család), megkönnyítették a kiutasításokat, sőt az államköltségen hazazsuppolást – különösen Afganisztánba. S ehhez is Merkel kellett.

Németország még mindig sok menekültet beenged, és ezek egy részének garantált jogokat is kínál. De szó sincs könnyes szemű házigazdákról. Korán, tulajdonképpen már 2015-ben Merkel egyfajta előválogatási rendszert vezetett be. Akikből valószínűleg simán válhat “elismert” menekült, azokat már az elején kiválogatják, s nekik szinte azonnal több jogot, nagyobb mozgástereket, kedvezőbb alkalmazkodási ösvényeket kínálnak. Ők azok, akiket a háború szülőföldjükön személyükben is veszélyeztetett, károsított. Ők a leginkább rászorultak. A többieket sem kergetik rögtön el, de ők valahogyan lógnak a levegőben - kisebb segítséggel, mozgástérrel. A németeknek elővezetett papírok persze sokszor pontatlanok, értelmezhetetlenek, sőt hamisítványok. És jön balról és jobbról is a kritika.

De ezekre a kancellárasszony láthatóan érzéketlen, habár szokott beszélni arról, hogy nem kellene szégyellni: sokan csak életszínvonalat akarnak, valójában gazdasági menekültek. Ez is rendben lenne, viszont akkor Németország válogathat. Egyesekre, például idősápolókra, tömegesen szüksége lenne, másokra nem annyira. Szabad-e egyáltalán embereket a hasznosságuk szerint osztályozni? - faggatja egy riporter. Ne nevezzük ezt osztályozásnak, végül is emberekről van szó, de hát valahogy különbségeket kell tenni. Az afrikaiakkal sem lenne semmi baj, ha tanulni, vagy dolgozni jönnének, ezeket az életstratégiákat felvállalva. Ha világos lenne, kikkel van dolgunk… Majd hosszasan magyarázza, hogy ő keresztényszocialista.

Merkel korábban saját vezérkarában, személyi vitákban nagyon határozott volt, gyorsabban csapott szájon, mint ahogy valaki az ellenkezését megfogalmazta volna. Ma, például a bajor határellenőrzési vitában, türelmes. Feltűnően az. Sokak szerint mert gyenge, sőt védtelen. Elfolyt az ereje, s nem látni, honnan jönne az újabb energia. S mert ezt a többi brüsszeli focista is észleli, bármennyire rossz ez a közép-európai progresszívaknak, más sem akar kívülről Merkelbe fektetni. De fegyelmezett asszony, most még Orbánnal szemben is viselkedik.

A tipikus CDU törzsszavazó polgárember, gyakran jobboldali. Merkelért ugyanakkor még ma is inkább a baloldaliak lelkesednek, ugyanakkor máshova szavaznak. Meddig lehet ezt a helyzetet fenntartani? Régi bázisával szemben végülis a szocdemeknek kellene a koalíciót mesterséges lélegeztetéssel megmenteniük. Ideológiailag működik a dolog, de meddig tudják azok a pumpát működtetni?

Merkel most az egész világot szeretné Berlinből/ben stabilizálni, de ami ebből kijön, inkább stagnálásnak látszik. Eddig személyesen is sokat mozgott, most kevesebbet, de ez sokaknak nem-mozgásnak, sőt gyengeségnek tűnik. Egyre nagyobb az a csoport, amely még mindig rokonszenvezik Merkellel, de a napi politikáját már kezdi utálni.

A kormányzás azonban elsősorban a hatalomról és nem a különböző humanitások ütköztetéséről szól. Ráadásul Merkel olyan sokáig működtette az egészet, hogy most a hiteles vitához új politikusarcok kellenének. Ilyenek meg is jelennek, de Közép-Európához nincs különösebb affinitásuk, és az “orbánozás” alig érdekli őket; ha valamibe mégis belevágnának, akkor az az új európai integráció új többfokozatos modellje lenne, és Magyarország ebben láthatóan nem önálló játékos. Merkel szerepének átvállalása azonban otthon az SPD-re jól hatna: az ugyan egy politikai szívroham után még létezik, de Merkel távozása felélesztő mentőeszközként, defibrillátorként hathatna, hogy a párt szívműködése valahogy helyreálljon.

A helyzet érdekes, vagy legalábbis szokatlan. A hatalom elolvadt, Merkel most még maradt. Évekig beszéltek arról, hogy a kancellár valójában egyensúlyozott a pártjában. A friss elemzések szerint a CDU-nak határozottan nincs baloldala. Jobboldali alakokból többféle is van, de ezek törzsválasztóik és a saját karrier-elképzeléseik szerint mások. Az ideológiák itt másodrangúak, karrieristák között pedig egy gyakorlott politikus könnyen egyensúlyozik. De közben a progresszív közönséggel sokat nem foglalkozhat.

A menekültvita árnyalatai mellett azonban gyorsan felértékelődik egy teljesen más konfliktusforrás, az autóipari. Sok éven át az autóipari főnökök bejáratosak voltak Merkelhez. Ő meg legújabban abbahagyta a mosolygást azok nyilvános látogatásaikor. Elvégre környezeti ügyekben “megtévesztették” a világot - az Audi főnökét néhány nappal ezelőtt ültették le (erről részletesen a IV. oldalon olvashatnak - a szerk.). És épp ezek voltak a magyar járműipar beruházói és politikai patrónusai. Akárhogy is alakul, külső klientúrára most nem lesz idejük, türelmük. Ebben az üzletágban különben nem volt különbség Gyurcsány és Orbán vendégszeretete között. De a német autóipart igazán nem érdekelte a magyar belpolitika. Nem tudom, milyen magasba ért fel a magyarok patronázsa: biztosan mindenki próbálkozott magasabbra jutni. S most a német járműipari lebukások szükségszerűen – legalábbis részben – lemeztelenítik a magyar politikai kapcsolatokat is.

A magyar kormány-elitnek most imádkozni kellene az évek óta kiürült Balkáni Menekültösvény feléledéséért. Ha ismét sok ezer ember érkezne - mert például Erdogan kitessékelne országából egy csoport szíriait - Berlin és München felé rajtunk keresztül, az Orbán-kerítés felértékelődne. Ha használnak bennünket, akkor a német kormány is rugalmasabb lesz. S közben esetleg bizonyos autógyártási reformok is befutnának…

Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2018.07.02. 13:25

Marosán György: A komfortzóna csapdája

Publikálás dátuma
2018.06.30. 09:25
REALITÁS A világbajnok szerint előnyben vannak a folyamatosan küzdők FOTÓ: DPA/SVEN HOPPE

Arrogáns fiatalok árasztják el a magyar munkahelyeket: nincs megállás. Így foglalta össze egy nemrég lezajlott hazai HR-es konferencia tapasztalatait a híradás. Az értékelésről két másik – témájukat illetően egymástól is távoli – kutatás jutott az eszembe. "A jó idők a világot ostoba viselkedésre késztetik" – írta a Financial Times. A kellemes körülmények - az alacsony infláció, a gyorsuló növekedés, a csökkenő munkanélküliség, és az emelkedő jövedelmek – miatt az emberek felhagynak a válság idején magukra kényszerített körültekintéssel, terjed a kockázatkereső és az óvatlan viselkedés. Egy másik vizsgálatban a magyar kutatók kis kedvenceink - a kutyák - szélsőséges jutalom-érzékenységét elemezték (Gerencsér, L. et al. 2018. Development and validation of the Canine Reward Responsiveness Scale. Scientific Report.). Azt tapasztalták, hogy a kutyáknál is kialakulhat - az embernél előforduló - kóros jutalom-függőség, amit az vált ki, ha a gazdi a közös játékot inkább élelem-jutalommal „pótolja”. A „figyelem helyett nasi” modell hatására a kutyák jutalom-motivációja eltolódik az élelmi ösztönzők keresése felé. Amikor a jutalmazásban a játék és a személyes kapcsolat maradt a meghatározó, ilyen – hibás - viselkedés nem volt tapasztalható. A helytelen jutalmazási stratégia láthatóan kóros motivációt idéz elő a kutyáknál és az embernél egyaránt.

Csak a most számít

Az élőlények viselkedését a környezet alakítja. A veszély és a szűkösség lankadatlan figyelemre, az erő összpontosítására késztet, a kellemes körülmények inkább lazításra. Magunk mögött tudva a nehéz időket, nyugodtan hátradőlünk, és pillanatnyi benyomásaink alapján, ösztönszerűen hozzuk döntéseinket. Ennek a viselkedésnek a terjedésében a Nobel díjas közgazdász – P. Krugman - egy újabb gazdasági válság fenyegető előjelét véli felfedezni, mondván: az aggodalom hiánya leginkább aggodalmat keltő. Ám az elkényeztetett kutyákban kialakuló kóros jutalomérzékenység, és a kellemes feltételek között élő polgár óvatlanná és felelőtlenné váló viselkedése egy általánosabb problémára hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a komfort – bizonyos feltételek esetén - megfontolatlanságra és a jövő iránti érdektelenségre ösztönöz.

Az ember élete sokáig gondokkal és fáradsággal teli volt. Ritkán adódott, hogy a pillanat örömét választhassa a lemondást követelő fáradságos munka helyett. Amikor azonban ezt megtehette, a többség rögtön a pillanat jutalmát részesítette előnyben. Az élet mindenkit arra tanított: csak a most számít! Vagyis a hónapokkal, esetleg évekkel később jelentkező hasznot és örömet - az azonnali jutalommal összevetve - diszkontálni, azaz leértékelni kell. Egész életünket az efféle „diszkontált jelenérték” számítás vezérli. Ha befektetünk, folyamatosan összevetjük a megtakarításra szánt – az azonnali fogyasztás elhalasztása miatt felszabaduló - pénzeinket, az annak működtetéséből származó jövőbeli bevételeink jelenbeli értékével. Ám általánosabb értelemben is a vágyak azonnali teljesüléséről való lemondás és a jövőben elérhető jutalom folyamatos összevetése vezérli egy barátság, egy munkahelyi kapcsolat, a közösségben elfoglalt státuszunk, de akár egy szerelem kiformálásába fektetett erőfeszítéseinket. Az emberi tőkét ugyanis - a pénzbelihez hasonlóan - az alapozza meg, hogy lemondunk az azonnali nyereségről, és inkább partnerünket szolgáljuk, remélve, hogy ezt a jövőben – kamatostul - visszakapjuk. Csak ha a jövőbeli örömök értéke nagyobb, mint a jelenben kínálkozó öröm, akkor halasztjuk el az azonnali élvezeteket, és fektetünk be a jövőbeni kapcsolatba!

Pillecukor teszt

A jövő ilyen leszámítolásának – diszkontálásának - mértéke a körülményektől függ. A genetikai hardverbe életkörülmények „írják be” a rátermettséget leginkább támogató viselkedési szoftvert. Egy fejlett társadalomban élő - nyugdíját tervező - felnőtt több évtizedre, egy befektető több évre tervez. A régi korok földművelője csak a jövő hónapra, egy munkanélküli a jövő hétre, egy kábítószeres csak a holnapi adagra gondol. A jövő „leszámítolásának” programját már gyermekkortól kezdjük letölteni. Ezt a pillecukor teszt – egy több évtizede elvégzett kísérlet - látványosan bizonyította (Mischel, W. Pillecukor teszt. HVG Kiadó. 2015). A kutatók még a 60-as években különös választás elé állítottak óvodásokat. Letettek eléjük – kedvencüket - egy marék pillecukrot, majd azt mondták: „Most el kell mennem. Ha akarod, megeheted a cukrot, de ha nem veszel belőle, 20 perc múlva, amikor visszajövök, megkétszerezem, és mind a tiéd lesz”. Az eredmények azt a – nem különösebben meglepő eredményt - mutatták: voltak, akik tudtak várni, és voltak, akik nem.

Ám az igazi meglepetés évtizedek múlva érte a kutatókat. Azok, akik képesek voltak, gyermekként ellenállni a csábításnak – el tudták viselni a kielégülés elhalasztásának kínját - elvégezték az egyetemet, jó állásban voltak, nem fogyasztottak kábítószert és nem kerültek összeütközésbe a rendőrséggel. Akik viszont nem tudtak ellenállni a csábításoknak, azok sokféle viselkedési problémával küszködtek. Mintha a modern társadalom alapvetően azoknak kínálna esélyt, akik magasabbra értékelik a jövőbeli, mint az azonnali élvezeteket. Ugyanakkor a kísérlet újbóli elvégzése nemrég érdekes szempontot hozott a felszínre (Watts, T. et al. 2018. Revisiting the Marshmallow Test. Psychological Science.). Eszerint kevésbé a befolyásolhatatlan „jellem”, inkább a családi körülmények – a meggyőződés, hogy az ígéret teljesül és a jutalom viszonylag gyakori – vezetnek a magas jutalom-halasztási képesség kialakulásához.

Jutalom-érzékenység

Az ember mindennapjait egészen a 20. század elejéig - az eszméléstől a halálig - kényelmetlenségek és elháríthatatlan kötelességek jellemezték. A többség életének nagy részét kénytelen volt a komfortzónán kívül tölteni. Így az „életprogram” szükségképpen a jelent állította előtérbe. Ám a 20. század közepétől a fejlett társadalmakban megváltozott a helyzet. Már a baby-boom nemzedék élete könnyebbé vált a korábbi – a világválságot és a világháborút végigszenvedő – nemzedékekével összevetve. Csökkent a gyerekszám, mégis kevesebb lett a halaszthatatlan feladat és a házi munka, viszont több a kényeztetés. Vagyis, mind több öröm és azonnali kielégülés jutott osztályrészéül a felcseperedő nemzedékeknek. Életélményükké vált: ami eszükbe jutott, azt azonnal meg is kapták. Megszokták, hogy pillanatonként előbukkanó vágyaik azonnal kielégítettnek. Kialakult bennük – elnézést a hasonlatért – az idézett kutyusok mintájára a szélsőséges jutalom-érzékenység. A jutalmat nem a teljesítmény elismerésének, pusztán a szülői jelenlét jelzéseként tekintették.

A felcseperedő nemzedék tehát megszokta a folyamatos jutalmazottságot, és azt is, hogy életét állandóan a komfortzónában töltse. Ám ez a személyes komfortzóna a 21. századba átlépve – szinte észrevétlenül – csapdává vált és rájuk zárult. A nagyjából 15-20 évente felbukkanó újabb és újabb nemzedékek - a baby-boom, majd az X, azután az milleniumi (Y), végül a Z generáció - mindegyikét az egyre komfortosabb életkörülmények formálták ki. Csökkent a kötelesség, szélesült az akaratnyilvánítás joga, a jutalmazás pedig mindinkább elszakad a teljesítménytől. A valóságban persze a generációk átfedték egymást, és kialakulásukat gyakran a politika, és a kultúra eseményei - a vietnami háború elleni tiltakozás, a 68-as diáklázadások, a rendszerváltások, vagy éppen beat- vagy Woodstock-generáció életélményei – katalizálták. Ám az önálló nemzedékké formálódást egy globális trend határozta meg: a család egykori, „házi rabszolgáiból” „kis császárok” lettek, akik félreérthetetlenül kinyilvánítják akaratukat, elvárják annak azonnali teljesülését, és önérzetesen visszautasítják azt, amire nem hajlandók.

Miközben azonban a fejlett világban egyre kellemesebb lett gyermeknek lenni, mégis mind több lett a „viselkedési programhibás” fiatal. A komfortzónában ücsörögve, az erőfeszítés és lemondás nélkül is elérhető kielégülés dacára, állandósul szorongásuk. A 21. század ugyanis - minden kellemességével együtt - egy különös ellentmondást teremt. Egyre nehezebb a kimagasló eredmény elérése az üzletben, a tudományban, a művészetben, de a leglátványosabban a sportban. A csúcs, amire fel kell kapaszkodni, mind magasabb, a vetélytársak száma egyre nő, és folytonosan élesedik a küzdelem. Az a teljesítmény, amivel én egykor versenyt nyerhettem, ma már az induláshoz is kevés. Az a munka, amivel fizikus lehettem, ma már a felvételhez sem elég. Az a kitartás, amivel újra indíthattam a karrieremet, ma kevés lehet, hogy állást kaphassak. Miközben pedig a verseny egyre nagyobb lemondást követel, a fiatal generációkat mindenfelől azzal bombázzák: élj a mának, ne halaszd az azonnali kielégülést.

Sikerkeresők, kudarckerülők

És az elmúlt évben ráébredtünk: fokozatosan a milleniumiak váltak a globális piac meghatározó csoportjává. Számban fokozatosan felülmúlják a babyboom generációt, és mostantól már nem a szabályostól eltérő kivételek, hanem ők alkotják a szabályost. Ám abból, hogy a milleniumiak túlnyomó része a fejlődő világban él, egy különös veszély keletkezik. Az első magyar atlétikai világbajnok - Márton Anita, a női súlylökő - így összegezte saját élettapasztalatát: „a kevésbé jó adottságúak vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek… megelőzik azokat az eleve jó pozícióból indulókat, akiknek sohasem kell plusz munkát beletenniük a sikerbe.” A hátrányos helyzet tehát, minden kényelmetlensége mellett, komoly előnnyel is jár: megtanít arra, hogy a sikerért másoknál többet kell dolgozni. Ez azonban nemcsak a sportban, hanem a munkaerő piacon is így van. A globális világ befutottjainak pozícióit leginkább a kevésbé kedvező körülmények közül induló „versenytársak” veszélyeztetik, akik – kénytelen-kelletlen – elfogadják: a teljesítményt sok megelőlegezett munka alapozza meg. Míg a fejlődő világ fiataljai - a globális pillecukor tesztben – beletörődően hajlandók kivárni azt a 20 percet, amíg az óvónéni visszatér, és megkétszerezi a cukorka-adagot, addig a fejlett világ komfortja által programozott nemzedék azonnal lecsap minden csábító örömre.

Ám a pillecukor teszt eredménye az életpálya egész menetét előre vetíti (Casey, B.J. et al. Behavioral and neural correlates of delay of gratification 40 years later. 2011. PNAS). Az egyén sorsát – azt, hogy mennyi lesz a jövedelme, eléri-e a vágyott státuszt, egészséges marad-e, sőt, hogy meddig él - alapvetően jutalom-halasztási hajlandósága határozza meg. Aki arról álmodozik, hogy híres sportoló (mint Hosszú Katinka), csodált fizikus (mint a most elhunyt S. Hawking), vagy neves rendező (mint Enyedi Ildikó) lesz, annak nemcsak sokat kell dolgoznia. Sőt, abba is bele kell törődnie, hogy életének hosszú szakaszait a komfortzónán kívül tölti. Kegyetlennek tűnhet: a 21. században a boldogság és a siker feltétele rendszeresen kilépni a komfortzónából. Aki nem hajlandó legalább időről-időre elhagyni kellemességekkel kipárnázott világát, bár egész életében folytonosan a kielégültséget választja, sorsa mégis a folyamatos kudarc és sikertelenség lesz.

A 21. század legnehezebben megválaszolható kérdése: hogyan érjük el egyre komfortosabbá váló világunkban, hogy gyermekeink elfogadják a kimagasló teljesítmény követelte lemondást? Megdöbbentő a négylábú kedvenceinkkel végrehajtott kísérlet, amelyben a játékos vagy a hisztis viselkedés mintáit alakították ki bennük. De modern világunk éppen ilyen - a kutyusokéhoz hasonló - kísérleti laboratóriummá vált a felnövekvő nemzedékek számára. Vannak, akiket – az új pillecukor teszt ezt bizonyítja - a személyre szabott elvárás és a teljesítményt pontosan tükröző jutalom sikerre „programoz”. Sokakat azonban a nasikkal megtöltött komfortzóna - az ellenállhatatlan csábítások tömege - kudarcra visz. A következmény: a felcseperedő generációkon belül fokozatosan szétvált a sikerkeresők és kudarckerülők csoportja. Az előzőekre a kényelmes körülmények ellenére a kitartás, a kemény munka, a reális önértékelés és a kihívást jelentő célok elfogadása a jellemző. A kudarckerülők viszont visszariadva a kihívásoktól, az álmok világba menekülnek. Hol túl könnyű célokat, hol meg jól hangzó, de eleve elérhetetlen célokat tűznek maguk elé, ám egyik sem készteti őket nagyobb teljesítményre. Kudarcról, kudarcra bukdácsolnak, s bár mindig a kielégülést keresik, a valóságban elvesztegetik életüket.

A 21. században felnövekvő nemzedékek előtt alapvetően eltérő életutak tárulnak fel. A sikerkeresők számára: határ a csillagos ég. A leszakadó kudarckerülőket viszont az áthidalhatatlanná szélesülő egyenlőtlenség és az újraépülő osztálykorlátok megfosztják a felemelkedés esélyétől. Ők a 19. századdal szembesülnek a 21. században. Ez azonban - a történelem tanulsága szerint - robbanás-veszélyes állapotot idézhet elő. A helyzetet még bizonytalanabbá teszi, hogy a populista politika éppen a kudarc-kerülőkre építi stratégiáját. Felkínálja számukra az alkalmazkodás elutasítását: subprime hiteleket, kábítószereket, a státusz megőrzését, vagy éppen a „régi dicsőség” helyreállítását ígéri nekik. Holott a valódi megoldás: megértetni velük, hogy boldogságuk és sikereik, jövedelmük és egészségük attól függ, szokásukká válik-e a kitartás, a fáradhatatlan tanulás, és a hajlandóság az alkalmazkodásra. Ez pedig alapvetően azon múlik: mi, a szülők – a meghatározó pozíciókból lassan kicsúszók - nemzedéke képes lesz-e saját gyermekeit – az üzlet és a kortársi csoportok hatását ellensúlyozva – kiszabadítani a komfortzóna csapdájából.

Témák