Kácsor Zsolt: Gitár utcai húrok

Publikálás dátuma
2018.07.08 10:02
Illusztráció
Fotó: Népszava/
A buszon egy apuka ült velem szemben a kisfiával, én meg csodálkozva néztem őket, mert a természet csodáit láttam bennük: olyan egyformák voltak, mint két tojás.
 Mármint két nagyon csúnya tojás. Az apukának ugyanis bumfordi krumplifeje volt, sörteszerű, sűrű, sötétszőke haja, alacsony homloka, és tompán csillogó, kék szeme. A kisfia pedig ugyanezt örökölte. Hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg őket. Ránézésre az apuka és a kisfia olyan butának tűntek, mint a tök. De hát én meg miért is ítélek meg másokat ránézésre? Ez súlyos kérdés. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy másokat nem illik első blikkre megítélni, hiszen ennek semmi köze az udvariassághoz. Az ember minden pillanatban észlel, mérlegel, ítél, regisztrál, döntéseket hoz, és ez fokozottan igaz közösségben, pláne vadidegenek között, mondjuk egy városban, ahol a természetes túlélő ösztön parancsa szerint ránézésre kell másokról ítéletet alkotni, hogy elkerüljük az esetleges veszélyt. De ha idegenek között nem leselkedik ránk semmiféle veszély – miképpen engem sem fenyegetett semmiféle veszedelem a buszon –, akkor az embernek van ideje elszégyellnie magát saját felületes véleménye miatt. Én is szégyenkeztem, hogy magamban bumburnyáknak neveztem az apukát és a kisfiát, sajnálom, de ez a szó jutott róluk eszembe: bumburnyákok. A saját szégyenkezésemről meg eszembe jutott Vajda Mihály legújabb, a mostani könyvhétre megjelent Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek című, remek könyve, amelyet éppen a napokban fejeztem be. Van benne egy nagyszerű esszé, amelyben arról tépelődik a cigány utastársak között vonatozó szerző, hogy voltaképpen mitől lenne rossz a lelkiismerete, ha a cigányok közül elülne máshová – hiszen nyilvánvalóan nem amiatt hagyná ott őket, mert cigányok, hanem amiatt, mert az egyikük túl részeg és zavaróan hangos, s nem lehet tőle nyugodtan olvasni. Ezt írja: "Szóval, ha éppenséggel menekülőre fogom, nem kellett volna, hogy rossz legyen a lelkiismeretem, de valahogy nem akartam félni. Egyszerűen nem akartam. Ajjaj, mégis azt gondolom talán, magam is, hogy a cigányokat szeretni kell?”.
Ezek a mondatok jártak a fejemben, amikor a bumburnyák fejű apukát és bumburnyák fejű kisfiát néztem, akik nem voltak ugyan cigányok, legalábbis ránézésre nem, viszont butának tűntek, mint a tök – és már megint visszakanyarodtam a ránézésre szóhoz, amit el akartam kerülni, de nem tudtam tőle szabadulni. Egyszerűen nem tudtam. Azt vettem észre, hogy a saját észlelésem ellen küzdök, és azt magyarázom magamnak, hogy erre az apukára és a kisfiára ne mondd azt, hogy bumburnyákok, mert nem illik. Akkor sem illik, ha nem tudja meg senki, még ők sem. Ajjaj, mégis azt gondolom talán magam is, hogy az ismeretlen bumburnyákokat szeretni kell?
Így tépelődtem, amikor az Örs vezér térre tartó 85-ös busz bekanyarodott velünk a Gitár utcába, amelyet már fölismerek, mert gyönyörű platánok szegélyezik. Nagyon furcsák, elvégre a nyers Kőbányáról nem jutna eszembe a platán. Ez az elegáns, előkelő, főnemesi fa valamiképpen nem ide való. Ami persze megint csak éppen olyan felületes marhaság, mint az, hogy a velem szemben ülő apuka és kisfia buta, mint a tök. Már miért ne lehetne elegáns platánsor Kőbányán? A velem szemben ülő apuka és kisfia szintén az ablakon bámult kifelé – vajon miért írom, hogy kifelé, hiszen befelé nem is bámulhatnának –, amikor egyszerre csak megélénkült a kisfiú arca, és azt mondta az apjának:
– Apa, nézd, az van kiírva, hogy Gitár utca!
Apuka lassan odafordult a fiához, és azt válaszolta:
– Igen.
Mire a gyerek összeráncolta a bumfordian alacsony homlokát, és megjegyezte:
– De hát a gitár egy hangszer.
Apuka eltűnődött, aztán nagy sokára kibökte:
– Igen.
Zötyögtünk tovább, én őket bámultam, ők meg az utcát, amikor a gyerek megint megszólalt, s azt kérdezte:
– Apa, ki nevezte el ezt az utcát egy hangszerről?
Ezen nem csak az apuka töprengett el, hanem én is. Tényleg, milyen furcsa név. Gitár utca. Miért éppen gitár? Vicces. Maga hol lakik? A Gitár utcában. És nagyon hangos? Hahaha. Biztosan elegük van az ilyen poénokból. Maga hol lakik? A Gitár utcában. Az meg hol a francban van? Kőbányán, basszus. Hahaha.
– Apa, hallod? Ki nevezte el ezt az utcát Gitárnak? – kérdezte még egyszer a gyerek, mert apuka nem siette el a választ. Láttam a szemében, hogy forognak odabenn a kerekek, majd kibökte:
– Nem tudom.
A kisfiú nem volt elégedett, láttam az arcán. Én sem voltam elégedett, de hát én nem számítottam, egymással beszélgettek, nem velem. Különben is, a választ én sem tudtam, szóval pontosan egy szintre kerültem a bumburnyák apukával. Az élet igazságos. Okoskodhatok az emberi észlelésről, ha egy kérdésre csak ugyanazt tudom kinyögni: nem tudom. Milyen bumburnyák vagyok. A következő pillanatban a bumburnyák fejű gyerek megrángatta a bumburnyák fejű apja karját, és felkiáltott:
– Apa, tudod, hogy ki volt?
– Ki?
– Az Isten!
Így zengett föl köztünk, a 85-ös buszon az emberi szellem – és én, a bumburnyák, hallgattam csak, hallgattam ámulva és hosszan.
Témák
Isten
2018.07.08 10:02
Frissítve: 2018.07.08 12:10

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36