Mármint két nagyon csúnya tojás. Az apukának ugyanis bumfordi krumplifeje volt, sörteszerű, sűrű, sötétszőke haja, alacsony homloka, és tompán csillogó, kék szeme. A kisfia pedig ugyanezt örökölte. Hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg őket. Ránézésre az apuka és a kisfia olyan butának tűntek, mint a tök. De hát én meg miért is ítélek meg másokat ránézésre? Ez súlyos kérdés. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy másokat nem illik első blikkre megítélni, hiszen ennek semmi köze az udvariassághoz. Az ember minden pillanatban észlel, mérlegel, ítél, regisztrál, döntéseket hoz, és ez fokozottan igaz közösségben, pláne vadidegenek között, mondjuk egy városban, ahol a természetes túlélő ösztön parancsa szerint ránézésre kell másokról ítéletet alkotni, hogy elkerüljük az esetleges veszélyt. De ha idegenek között nem leselkedik ránk semmiféle veszély – miképpen engem sem fenyegetett semmiféle veszedelem a buszon –, akkor az embernek van ideje elszégyellnie magát saját felületes véleménye miatt.
Én is szégyenkeztem, hogy magamban bumburnyáknak neveztem az apukát és a kisfiát, sajnálom, de ez a szó jutott róluk eszembe: bumburnyákok. A saját szégyenkezésemről meg eszembe jutott Vajda Mihály legújabb, a mostani könyvhétre megjelent Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek című, remek könyve, amelyet éppen a napokban fejeztem be. Van benne egy nagyszerű esszé, amelyben arról tépelődik a cigány utastársak között vonatozó szerző, hogy voltaképpen mitől lenne rossz a lelkiismerete, ha a cigányok közül elülne máshová – hiszen nyilvánvalóan nem amiatt hagyná ott őket, mert cigányok, hanem amiatt, mert az egyikük túl részeg és zavaróan hangos, s nem lehet tőle nyugodtan olvasni. Ezt írja: "Szóval, ha éppenséggel menekülőre fogom, nem kellett volna, hogy rossz legyen a lelkiismeretem, de valahogy nem akartam félni. Egyszerűen nem akartam. Ajjaj, mégis azt gondolom talán, magam is, hogy a cigányokat szeretni kell?”.
Ezek a mondatok jártak a fejemben, amikor a bumburnyák fejű apukát és bumburnyák fejű kisfiát néztem, akik nem voltak ugyan cigányok, legalábbis ránézésre nem, viszont butának tűntek, mint a tök – és már megint visszakanyarodtam a ránézésre szóhoz, amit el akartam kerülni, de nem tudtam tőle szabadulni. Egyszerűen nem tudtam. Azt vettem észre, hogy a saját észlelésem ellen küzdök, és azt magyarázom magamnak, hogy erre az apukára és a kisfiára ne mondd azt, hogy bumburnyákok, mert nem illik. Akkor sem illik, ha nem tudja meg senki, még ők sem. Ajjaj, mégis azt gondolom talán magam is, hogy az ismeretlen bumburnyákokat szeretni kell?
Így tépelődtem, amikor az Örs vezér térre tartó 85-ös busz bekanyarodott velünk a Gitár utcába, amelyet már fölismerek, mert gyönyörű platánok szegélyezik. Nagyon furcsák, elvégre a nyers Kőbányáról nem jutna eszembe a platán. Ez az elegáns, előkelő, főnemesi fa valamiképpen nem ide való. Ami persze megint csak éppen olyan felületes marhaság, mint az, hogy a velem szemben ülő apuka és kisfia buta, mint a tök. Már miért ne lehetne elegáns platánsor Kőbányán? A velem szemben ülő apuka és kisfia szintén az ablakon bámult kifelé – vajon miért írom, hogy kifelé, hiszen befelé nem is bámulhatnának –, amikor egyszerre csak megélénkült a kisfiú arca, és azt mondta az apjának:
– Apa, nézd, az van kiírva, hogy Gitár utca!
Apuka lassan odafordult a fiához, és azt válaszolta:
– Igen.
Mire a gyerek összeráncolta a bumfordian alacsony homlokát, és megjegyezte:
– De hát a gitár egy hangszer.
Apuka eltűnődött, aztán nagy sokára kibökte:
– Igen.
Zötyögtünk tovább, én őket bámultam, ők meg az utcát, amikor a gyerek megint megszólalt, s azt kérdezte:
– Apa, ki nevezte el ezt az utcát egy hangszerről?
Ezen nem csak az apuka töprengett el, hanem én is. Tényleg, milyen furcsa név. Gitár utca. Miért éppen gitár? Vicces. Maga hol lakik? A Gitár utcában. És nagyon hangos? Hahaha. Biztosan elegük van az ilyen poénokból. Maga hol lakik? A Gitár utcában. Az meg hol a francban van? Kőbányán, basszus. Hahaha.
– Apa, hallod? Ki nevezte el ezt az utcát Gitárnak? – kérdezte még egyszer a gyerek, mert apuka nem siette el a választ. Láttam a szemében, hogy forognak odabenn a kerekek, majd kibökte:
– Nem tudom.
A kisfiú nem volt elégedett, láttam az arcán. Én sem voltam elégedett, de hát én nem számítottam, egymással beszélgettek, nem velem. Különben is, a választ én sem tudtam, szóval pontosan egy szintre kerültem a bumburnyák apukával. Az élet igazságos. Okoskodhatok az emberi észlelésről, ha egy kérdésre csak ugyanazt tudom kinyögni: nem tudom. Milyen bumburnyák vagyok. A következő pillanatban a bumburnyák fejű gyerek megrángatta a bumburnyák fejű apja karját, és felkiáltott:
– Apa, tudod, hogy ki volt?
– Ki?
– Az Isten!
Így zengett föl köztünk, a 85-ös buszon az emberi szellem – és én, a bumburnyák, hallgattam csak, hallgattam ámulva és hosszan.
