Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:54

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12