Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:54

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04