Hitelcsapdában

Erős kijelentéssel heccelik a devizahiteleseket a bankok - ezzel a címmel summázta az egyik gazdasági portál a Bankszövetség  főtitkárának lapunkban megjelent interjúját, amelynek meglepő helyzetértékelése - szerzőként kellő szerénységgel vettem  tudomásul - széles körű médiavisszhangot keltett. 
Kovács Levente ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy a "devizahitelesek döntő többségének az összes tartozással összefüggő problémája megoldódott, a végtörlesztéstől kezdve az árfolyamgáton át a forintosításig tartó folyamat lezárt egy korszakot." Sőt a hazai bankok szószólója még le is sajnálta azokat a devizahiteleikbe belerokkant, jogkereső családokat, akiknek maradék reményét már csak a hazai és uniós bíróságok számukra talán kedvező ítéletébe vetett hitük táplálja. "... a múltban felmerült kérdések jogilag szilárd válaszokat kaptak. (...) Már egyre kevesebb per van folyamatban, egyre kevesebb ügyvéd hajlandó szakmailag nehezen, jobbára sehogy sem indokolható nézeteket képviselni. (...) Ami pedig a nemzetközi jogi fórumok bekapcsolását illeti, reálisan ott sem várható a magyar megoldást felülíró állásfoglalás" - prejudikál a főtitkár, akinek nézeteit még a hazai bíróságok sem osztják. Hiszen több esetben maguk fordultak - az előttük folyó pert megszakítva - az uniós igazságszolgáltatási fórumhoz, és állásfoglalást kértek. Mintha a főtitkár szavai azt sugallnák: tűrj békességgel, és ne jogászkodj.
Az ellenzéki pártok a tavaszi országgyűlési választást megelőző kampányuk során - változó intenzitással - a zászlajukra tűzték a volt devizahitel-károsultak ügyét. Az érintettek számát, a családtagokkal együtt fél- és kétmillió közé tették. A valós szám ugyan az alacsonyabb érték közelében lehet, viszont másfél százezer lehet azoknak a száma, akik fizetésképtelenek. Rajtuk a magáncsőd intézménye segíthetett volna, de a kereszténydemokraták által kezdeményezett (és érdekes módon a szocialisták által is támogatott) törvény végrehajtásának körülményeit olyan szerencsétlenül fogalmazták meg, hogy alkalmazása végülis érdektelenségbe torkollott. A Nemzeti Eszközkezelő forrásai is rendre kimerülnek.
A sajtót is bejárta annak az egykori sztárénekesnőnek az esete, aki 13 esztendeje felvett egy 10,6 millió forintos, svájci frank alapú jelzáloghitelt, melyből 9 milliót törlesztett, s jelenleg 19 milliós a tartozása, hamarosan pedig a végrehajtóval lesz dolga. Gondolhatnánk, a rendszerváltás óta megtapasztalt legnagyobb sokk, a devizahiteladósságok kilátástalansága  után hasonlóval nem kell majd szembesülni. Az elmaradt alapkamatemelés miatt - a növekvő infláció árnyékában - azonban a forinthitelkamatok is rákapcsoltak. Bár ma még "csak" három százalékos éves pénzromlásról adhat számot a statisztikai hivatal, ez két esztendő múlva összességében akár 5-6 százalékra is ugorhat. 
Akinek változó kamatozású hitele van, annak törlesztőrészlete elszállhat, és ez könnyen eltüntetheti a két számjegyű béremelések eufóriáját.  Az árfolyamkockázat rémét a kamatkockázaté váltja fel.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.07.10. 07:54

Fóbiakormány

A mindig kedves mosolyú és együttérzést sugárzó államtitkárra, Novák Katalinra várt a nemes feladat, hogy a kormány nevében buzizzon egy kiadósat a Budapest Pride felvonulás előtt.
Megtette, ami tőle tellett. Elegáns, visszafogott stílusban beszélt, ahogyan máskor is, semmiképpen sem fröcsögve. Hiszen az méltatlan lenne ahhoz a mélyen keresztényi felebaráti szeretethez, ami tudvalevőleg az Isten kegyelméből uralkodó miniszterelnököt is áthatja, ahogyan az általa vezetett teljes NER-konglomerátumot, Szijjártó Pétertől egészen Mészáros Lőrincig. 
Novák államtitkár egy kaposvári fórumon hosszan magyarázta, hogy a jövőben is stabilan kell állni a házasság értéke mellett. A házassághoz egy férfi és egy nő szükségeltetik, a politikusoknak nem szabad megijedniük a homofóbia vádjától. Vannak ugyanis fenyegető jelek, amelyek azt mutatják, próbálják megbontani a „család szentségét”. Fennáll a veszélye, hogy miközben „egy maroknyi kisebbség jogaiért harcolnak egyesek, elfeledkezünk a többségről". 
Bár az üdítőitalokat sokat reklámozzák, a vizet e nélkül is minden gyerek szereti – hasonlította a családot a tiszta vízhez az államtitkár. Ennél a pontnál elveszítettük a fonalat. Nem sikerült rájönnünk, hogy akkor most mi legyen az üdítőitalokkal. Elég csak a reklámokat betiltani? Vagy az üdítőket is? 
A lényeget azonban értjük: adott egy kisebbség, amely veszélyt és fenyegetést jelent a többség számára. Ezért kell a Fidesz. Hogy jó szokása szerint megvédjen minket. Akár a külső, akár a belső ellenségtől. Legfőképpen pedig attól, amit ő maga kreált. 
Időközben harmincöt ország nagykövetsége közös szolidaritási nyilatkozatot adott ki. Az aláírók között találjuk az Egyesült Államokat, Németországot, Olaszországot és például Spanyolországot. Az állásfoglalásban ilyen mondatok szerepelnek: támogatásunkról biztosítjuk a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer (LMBTQ) közösségeket, jogukat a békés és törvényes önkifejezésre. Vagy: az emberi jogok tiszteletben tartása – beleértve az igazságosságot, egyenlőséget, diszkriminációmentességet, szólásszabadságot, valamint ezen jogok háborítatlan gyakorlását – és a jogállamiság azok az alapok, amelyekre a demokratikus államok épülnek.
Nagyon más kijelentések ezek, mint amit Novák Katalintól hallottunk. A nyugati világnak és a magyar kormánynak most sem egy a hangja. 
A Fidesz nem állította rá propagandagépezetét a melegek elleni kampányra, amitől valószínűleg nem is remélhetne olyan politikai hasznot, mint a permanens migránsozástól. Éppen csak a háttérből bátorítja a „deviancia propagálása” ellen akár erőszakkal is fellépő szélsőjobboldali szervezeteket. Keményebben fogalmazva ezt uszításnak nevezik. A módszer és a hangerő esetenként változik, de a fóbiakormányzás marad. 
Azoknak, akik úgy érzik, hogy Novák Katalin a szívükből szólt, figyelmébe ajánlunk egy régi, feledésbe merült alapelvet: élni és élni hagyni. Ha a szexuális kisebbségeknek rossz, akkor egy egészséges országban a heteró többség sem érezheti jól magát.
Szerző
Czene Gábor

Jótett helyébe

Csak tippelni lehet, hogy mi a nagypolitika szándéka azzal a több tízezer magyar emberrel, akinek úgy hozta a sorsa, hogy családtagja súlyos beteg lett. Ő meg ahelyett, hogy a sorsára hagyta volna egy potyogó vakolatú elfekvőben, inkább otthon ápolja, feláldozva megélhetését, egész addigi életét és vállalva a mélyszegénységet.
Szerencsés esetben a Fidesz most csak azért pöckölte le a kérésüket – az otthonápolás minimálbéres támogatását és munkaviszonyként történő elismerését – az asztalról, mert az ellenzék támogatta az ügyet. Talán a kormánypárt nagy kegyesen a saját döntéseként akarja később megadni rászorulóknak a juttatást.  
Viszont simán dönthet úgy is, hogy az otthonápolók megsegítésétől nem remélhet többletvoksot, másutt meg sokkal jobb helye van a kért évi hatmilliárdnak. Ez esetben az  elégedetlenkedő hangokat pillanatok alatt bele lehet fojtani az ilyenkor már megszokott politikai műbalhéba, a kormányoldal mutogathat a baloldali ellenzékre, hogy anno kormányon ők is elutasították az otthonápolást végzők támogatását, a baloldal viszont azzal lőhet vissza, hogy a Fidesznek is csak ellenzékben volt fontos az ügy. Végül a nagy szájkaratéban a téma kifárad, kormánypárti és ellenzéki konfekcióöltönyeink pedig máris jegelték az egészet a következő költségvetési időszakig. 
Simán megtehetik. Az otthonápolás körüli politikai szomorújáték is rámutat arra, hogy a szolidaritás feladásával a lelkileg legatyásodott magyar társadalom egy füst alatt megadta magát a saját, végtelenségig cinikus és önző politikai elitjének. Amely olyan ügyeket is pártpolitikai játszmák részévé tud tenni, amelyeket soha nem lenne szabad. Egy normális országban magától értetődő lenne az otthonápolás támogatása. Egy baloldalinak éppen úgy, mint ahogy a magyar nemzeti nagyság igézetébe belerévülő jobboldalinak az arcáról kellene, hogy leégjen a bőr, amiért odaát, Romániában már most is jóval többet kapnak az otthonápolók, mint amennyiért itt, Magyarországon a sorstársaiknak könyörögniük kell.