Málékása

Melyik irányba menjünk, kérdezi kedvesen a taxis, miután megkért, hogy semmiképpen se áruljam el neki az esti meccs eredményét, mert meg szeretné nézni az ismétlést, és a délutánit már így is bemondták a rádióba. Régen előre szóltak, hogy halkítsuk le a készüléket, most meg csak úgy belekiabálták az éterbe, micsoda tapintatlanság.
Fogalmam sincs, melyik irányban célszerű lemenni a hegyről, mondom a taxisnak, átérezve az előre elrontott meccs fölötti mérhetetlen fájdalmát. (Azt nem mondom el neki, hogy ráadásul borzasztóan rossz meccs volt.) Tizenöt éve élek Budapesten, de közlekedés szempontjából még mindig vidékinek számítok, mondom, menjen csak, amerre jónak látja.
Ő is vidéki, mondja a taxis. Túristvándiban nőtt fel. Valami furcsa rángás fut végig a testemben, mint amikor gyerekkoromban megnyaltuk a távirányítóból kilopott elemet, s az lezsibbasztotta a fél arcunkat. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is szatmári tájszólásra váltok.
- Óu, ne mondja mán, hát én meg penyigei vagyok!
A sofőrön hasonló áramlás fut végig, mert ebben a pillanatban mintha lelazulna az állkapcsa, elernyednének az addig valamiféle furcsa készenlétben várakozó izmai, és az e percig tökéletes kiejtés alól előbújnak a gondosan titkolt kettőshangzók.
- Szatmárcsekébe’ születtem, Is’vándiba nőttem fel, vóut akkor egy Eszenyőtelep nevű része a falunak, ott. Én még játszottam a romos vizimalomban pulya koromba’!
- Hálistennek azt mán nagyon szépen felújitották.
- Tudom, a nőüvérem mesélte.
- Sürün jár haza? Én csak olyan két-három hónapba’ egyszer tudok, de nagyon hiányzik.
- Nem vóutam én mán harminc éve. De most elterveztük, hogy elmegyünk. Öten vagyunk testvérek, a legfiatalabb hugom is hatvan. Nyáron felkerekedünk, megnézzük, mi maradt.
- Is’vándi nagyon szép. Oda járunk az Öreg-Turra kenuzni.
-  A tőtött káposztát szereti?
- Há’ hogyne szeretném! – csapom össze a kezem, mintha a tájszólással az egykorvolt gesztusok is megérkeztek volna.
- Mi is szeretjük. Az unokák is ugy eszik, ahogy Is’vándiba tanultam: sok paradicsommal, édesen.
- Én is ugy csináltam, de sose lett olyan jóu, mint a nagymamámé.
- Maj’ lesz, meglássa. Csak sokat kell gyakoróni.
- A férjem füstölt hussal szereti, jóu erőssen, egy kis savanyukáposztával. Mióta a lakodalmunkba’ Kölcsébe’ mekkóstolta, mindig igy kell csinálnom neki.
- A huson mullik minden, szent igaz. Jóu kis házi füstölt! Maga mit rak bele? – kérdezi óvatoskodva, mintha magától nem merné kimondani.
- Hát nem rizst, azt megmondhatom! Málékását!
Megkönnyebbülve felnevet:
- Az az igazi! 
Kacagunk.
- Azt mondja a nőüvérem, a vizimalom működik is.
- Működik. Ott vóut az esküvői fényképezésünk.
- Annak idején az öreg Bak Sándor vóut a malomba’, de mán meghalt. Vajon most a fia van?
- Nem tudom. Nem emlékszek, ki inditotta be a gépet. 
A mondatom vége valahogy fennakad a vihar előtti nyárestében. Egyikünk sem szól, az utasteret pedig csendben megtölti a honvágy.
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:56

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12