Málékása

Melyik irányba menjünk, kérdezi kedvesen a taxis, miután megkért, hogy semmiképpen se áruljam el neki az esti meccs eredményét, mert meg szeretné nézni az ismétlést, és a délutánit már így is bemondták a rádióba. Régen előre szóltak, hogy halkítsuk le a készüléket, most meg csak úgy belekiabálták az éterbe, micsoda tapintatlanság.
Fogalmam sincs, melyik irányban célszerű lemenni a hegyről, mondom a taxisnak, átérezve az előre elrontott meccs fölötti mérhetetlen fájdalmát. (Azt nem mondom el neki, hogy ráadásul borzasztóan rossz meccs volt.) Tizenöt éve élek Budapesten, de közlekedés szempontjából még mindig vidékinek számítok, mondom, menjen csak, amerre jónak látja.
Ő is vidéki, mondja a taxis. Túristvándiban nőtt fel. Valami furcsa rángás fut végig a testemben, mint amikor gyerekkoromban megnyaltuk a távirányítóból kilopott elemet, s az lezsibbasztotta a fél arcunkat. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is szatmári tájszólásra váltok.
- Óu, ne mondja mán, hát én meg penyigei vagyok!
A sofőrön hasonló áramlás fut végig, mert ebben a pillanatban mintha lelazulna az állkapcsa, elernyednének az addig valamiféle furcsa készenlétben várakozó izmai, és az e percig tökéletes kiejtés alól előbújnak a gondosan titkolt kettőshangzók.
- Szatmárcsekébe’ születtem, Is’vándiba nőttem fel, vóut akkor egy Eszenyőtelep nevű része a falunak, ott. Én még játszottam a romos vizimalomban pulya koromba’!
- Hálistennek azt mán nagyon szépen felújitották.
- Tudom, a nőüvérem mesélte.
- Sürün jár haza? Én csak olyan két-három hónapba’ egyszer tudok, de nagyon hiányzik.
- Nem vóutam én mán harminc éve. De most elterveztük, hogy elmegyünk. Öten vagyunk testvérek, a legfiatalabb hugom is hatvan. Nyáron felkerekedünk, megnézzük, mi maradt.
- Is’vándi nagyon szép. Oda járunk az Öreg-Turra kenuzni.
-  A tőtött káposztát szereti?
- Há’ hogyne szeretném! – csapom össze a kezem, mintha a tájszólással az egykorvolt gesztusok is megérkeztek volna.
- Mi is szeretjük. Az unokák is ugy eszik, ahogy Is’vándiba tanultam: sok paradicsommal, édesen.
- Én is ugy csináltam, de sose lett olyan jóu, mint a nagymamámé.
- Maj’ lesz, meglássa. Csak sokat kell gyakoróni.
- A férjem füstölt hussal szereti, jóu erőssen, egy kis savanyukáposztával. Mióta a lakodalmunkba’ Kölcsébe’ mekkóstolta, mindig igy kell csinálnom neki.
- A huson mullik minden, szent igaz. Jóu kis házi füstölt! Maga mit rak bele? – kérdezi óvatoskodva, mintha magától nem merné kimondani.
- Hát nem rizst, azt megmondhatom! Málékását!
Megkönnyebbülve felnevet:
- Az az igazi! 
Kacagunk.
- Azt mondja a nőüvérem, a vizimalom működik is.
- Működik. Ott vóut az esküvői fényképezésünk.
- Annak idején az öreg Bak Sándor vóut a malomba’, de mán meghalt. Vajon most a fia van?
- Nem tudom. Nem emlékszek, ki inditotta be a gépet. 
A mondatom vége valahogy fennakad a vihar előtti nyárestében. Egyikünk sem szól, az utasteret pedig csendben megtölti a honvágy.
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:56

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04