Orbán offenzívája

A párizsi lapok arra keresik a választ, hogy mi indokolja Orbán nagy fordulatát, a korábbi, nem túlságosan elegáns „illiberális” változat elejtését, amely helyett legújabban inkább a kereszténydemokráciát favorizálja. Látszatra magyar belpolitikai szándékot lehet keresni emögött, valójában inkább európai, kontinentális megfontolás indokolhatja. Legalábbis a két igazán számottevő orgánum, a Le Monde és a Le Figaro így véli.

A Le Monde a viszonylag új európai változás mögött kereszténydemokrata „puccskísérletet” sejt, a 2019-es uniós parlamenti választások előtti, szándéka szerint tendencia megfordító akciót. A Le Figaro látszik képzeletdúsabbnak. Arra emlékeztet, hogy néhány hónapja Orbán erős történelmi példabeszéddel él, önmagát a két nagy német kereszténydemokratával, Konrad Adenauerrel és utódával, Helmut Kohllal hasonlítgatja össze. A politikaváltoztatóval és az országegyesítővel.

Orbán e föltevések szerint 2019-re áttörésre készül. Új európai parlamenti erőviszonyokban reménykedik, amelyek arra épülnének, hogy a CDU, illetve a nála erősebbnek vélt bajor CSU adná az új európai törvényhozás nagyobb frakcióját, és a liberálisok akár tovább is sorvadhatnak. A magyar kormányfő azóta bízik ebben igen erősen, amióta a populistább és nacionalistább perempártok Ausztriában és Itáliában, a migráns kérdés radikális, Fidesz-fémjelezte engesztelhetetlen kezelésében a hajdani Berlin-Bécs-Róma tengely föltámasztását remélik üdvösnek.

Az utóbbi hetek tendenciái állítólag azt látszanak igazolni, hogy nem is annyira irreális a jövő májusi európai választások idejére eltolódott többségre számítani. Amióta a Visegrádi négyek legutóbbi összejövetelén Orbán a keblére ölelte a fiatal osztrák kancellárt és a hajlíthatatlan olasz legényeket, egyáltalán nem váratlan még arra se számítani, hogy egyszer csak kirukkol majd a magyar-lengyel-cseh és szlovák négyes kiszélesítésével.