Lazán, mosolyogva kell venni az akadályokat

Publikálás dátuma
2018.07.11 12:00

Fotó: / Biró Csaba
Éjszakába nyúló tréningekkel is készül az Európa-bajnokságra a címvédő magyar női vízilabda-válogatott. Bíró Attila szövetségi kapitány érmes helyezést remél.
A 2016-ban, Belgrádban kontinensbajnoki címet nyerő nemzeti csapat keretéből hatan Barcelonába is elutaznak, öten viszont pályafutásuk első világversenyére készülnek. A megfiatalodó gárdát az edző szerint az esélyesek közt kell említeni.  – Több felkészülési mérkőzés és a keretszűkítés után, napokkal a torna rajtja előtt milyen mentális, illetve fizikai állapotban van a csapata? – Százalékban nem tudnám megmondani, de azt látom, hogy a Vodafone-kupához vagy a múlt heti, rotterdami nemzetközi tornához képest is folyamatosan lépünk előre. Jól állunk, a lányok mind taktikailag, mind fizikálisan közel vannak az ideálishoz, de azért a hátralévő pár napban, de még az Eb-n is lehet majd gyakorolni függetlenül attól, hogy szombaton már a házigazda spanyolokkal játszunk egy nagyon komoly rangadót. Az a célunk, hogy mire a második héten a negyeddöntők jönnek, a csapat kész legyen bárki ellen esélyesként vízbe szállni. – Mennyire szokványos, hogy a spanyolok ellen késő este kezdődő csoportmérkőzésük miatt éjszakába nyúlóan edzenek? – Egyáltalán nem szokványos, ez gyakorlatilag tényleg csak Spanyolországban honos – nem kell messzebb menni, az El Clássico is 22 órakor kezdődik általában. Mi 22.15-től játszunk a spanyolokkal egy várhatóan forró hangulatú mérkőzést, erre szeretném felkészíteni a lányokat, amennyire lehetséges a hazai körülmények között. A lányok szekáltak, hogy biztosan a labdarúgó-vb elődöntői miatt alakítottam így az edzéstervet, de nem, a spanyol meccs miatt edzettünk kedd este is 10 óra és éjfél között. A meccshangulatot nem tudom modellezni, de a bioritmust, a napi programot igen, ami segíthet felkészülni a késői párharcra. – Két és fél évvel ezelőtt Belgrádban Európa-bajnok lett a válogatottal – mik a leglényegesebb különbségek az akkori és a mostani csapat között? – A legnagyobb különbség, hogy az a csapat, melyet az akkori Eb előtt vettem át, előtte azért hosszú évek óta együtt játszott, összeszokott gárda volt, melyben egy-két dolgot megváltoztatva működtek például a megszokott, korábban kialakult játékoskapcsolatok. Most azon az úton vagyunk, hogy a most bekerülők, illetve a rutinosabb kerettagok között is kialakuljanak azok a kapcsolatok csapatszinten, melyeknek az Eb-n, illetve pláne majd később működniük kell. – Reálisan milyen elvárást lehet megfogalmazni ezzel átalakuló együttessel szemben? – Gyakorlatilag hat csapat van az Európa-bajnokságon, amely esélyes lehet a végső sikerre, ide sorolható a magyar válogatott is. Biztos vagyok benne, hogy a napi aktuális forma fog dönteni az egymás elleni mérkőzéseken. A maga 24-es átlagéletkorával a magyar válogatott lesz a legfiatalabb az esélyesek között, ebből fakadóan a legösszeszokatlanabb is, de bízom benne, hogy a torna döntő szakaszára kialakul az a csapatkohézió, amit például már a múlt héten az olaszok ellen is megmutattunk Hollandiában. Bízom benne, hogy éremért tudunk majd játszani Barcelonában. – Jelent bármilyen súlyú terhet, hogy a tavaly nyári, budapesti világbajnokságon „csak” ötödikként végeztek, ugyanakkor címvédőként utaznak Barcelonába? – Az én vállamat nem nyomja teher, mindig felszabadultan megyek, élménynek tekintem az aktuális világversenyt, próbálom kiélvezni az esemény hangulatát. Ezt fogom átadni a lányoknak is: élvezzék ki, játszanak felhőtlenül, de ne felelőtlenül. Szeretném, ha az a jó értelemben vett gátlástalanság, ami a fiatalságukból fakad, átjönne, s laza, mosolygós játékkal tudnák legyőzni az ellenfeleket. 
2018.07.11 12:00
Frissítve: 2018.07.13 09:57

Stollár Fannyék kikaptak az első kiemelt párostól Taskentben

Publikálás dátuma
2018.09.25 14:05
Illusztráció: AFP
Fotó: /
Stollár Fanny az orosz Anna Blinkova oldalán az első fordulóban, a nyolcaddöntőben búcsúzott a Taskentben zajló 250 ezer dollár (68,5 millió forint) összdíjazású keménypályás női tenisztorna párosversenyében - írta az MTI.
A  magyar, orosz duó az első helyen kiemelt román Irina-Camelia Begu, Raluca Olaru kettőstől kapott ki kedden két szoros játszmában - derül ki a torna honlapjáról.
Stollár az egyes második fordulójában - várhatóan szerdán - az orosz Vera Zvonarjovával találkozik az üzbég fővárosban.
Eredmény, páros, nyolcaddöntő: Irina-Camelia Begu, Raluca Olaru (román, 1.)-Stollár Fanny, Anna Blinkova (magyar, orosz) 7:6 (7-1), 6:4
2018.09.25 14:05

Boldog idők

Publikálás dátuma
2018.09.25 14:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Új definíció kezd meghonosodni az e jel szerint mégsem annyira boldogtalan magyar labdarúgásban: a mámorító vereség fogalma.
A modern meghatározások mesterei rájöttek ugyanis, hogy semmiképp sem tudják ellensúlyozni, pláne nem képesek elrejteni a hazai futball sorozatos kudarcait, melyek – sajnálatos módon – éppen akkor kulmináltak, amikor a kabinet stratégiai ágazattá nyilvánította a sportot, és soha nem látott pénzek kezdtek ömleni a kedvező változáson csak a benne élők jóléte tekintetében áteső labdarúgásba. Mert még a korábbi legzivatarosabb időkben sem fordult elő, hogy a válogatott két egymást követő évben négy olyan kvalitású ellenféltől kapjon ki, amilyen Andorra, Luxemburg, Kazahsztán, Finnország – az ugyancsak ehhez a korszakhoz tartozó, szintén páratlan hollandiai 1-8-at már nem is említjük –, s a 2011-től számított „megújulás” terméke a kupacsapatok júliusi, augusztusi kiselejtezése, amely hat évenként megtörik egy magyar képviselő csoportkörös szereplésével (a másik három reprezentáns persze akkor is sehol). 
Mivel e folyamat szűnni nem akar, az okosok kifundálták: ha győzelmeket továbbra sem lehet ünnepelni, akkor örüljünk a vereségeknek! Ez a törekvés széles körben ugyanolyan kudarcra van ítélve, amilyen balsikeres az utóbbi harminc – s kiváltképp az utóbbi tíz – év magyar labdarúgása, mivel a lakosság túlnyomó részét nem érdekli a hazai futball, az utca embereinek döntő hányada még a most éppen „európai” fehérvári együttes összeállítását sem tudná felmondani. Azok körében viszont, akik legalább bekapcsolják a tévét az itthoni meccsek közvetítésekor, talán lehet remény valamiféle átállításra, hiszen hogy néz az ki, ha folyton csak búsongunk; fel a fejjel, büszke magyarok vagyunk, nem igaz? Büszkék persze akkor voltunk igazán, amikor – hosszú évtizedeken át – a világ legjobbjai közé tartoztunk e sportágban, de azoknak a dekádoknak régen végük, az új kor más megközelítést kíván. A korszerű jelzés így szól: ha úgy éreznéd, a futball nem tesz boldoggá, akkor benned van a hiba, ringasd el magad! 
Mennyivel könnyebb életem lett volna, amennyiben erre valaha rájövök... Már 1979-ben fütyörészve távozom az amerikai amatőröktől elszenvedett kínos 0-2 után – a valóságban (teljességgel helytelenül) lesújtottan hagytam el a Népstadiont –, és egyenesen kivirulok, mondjuk, 1992-93 óta. Abban a két esztendőben az izlandiak oda-vissza megverték a válogatottat a vb-selejtezőcsoportban. A szigetországiak az idő tájt mai „andorrai” szinten mozogtak: amikor Reykjavíkban először megláttam a Laugardalsvöllurt, azt hittem, az az edzőpálya. (Azóta kétszer felújították, most 15 ezres, kényelmes stadion, de akkor az egyik oldalán tribün sem volt, mobil lelátókat telepítettek a mérkőzésekre.) Egy faépületben találtam egy embert, megkérdeztem: tart-e ma edzést az izlandi csapat. Mondta, hogy nem, mert korántsem teljes az állomány, néhányan még a munkahelyükön vannak, a kamionsofőr kerettag pedig valahol vidéken fuvaroz... Honnan tudja? – érdeklődtem. „Uram, azért tartom itt a frontot, mert én vagyok a főtitkár...”
Tavaly Andorrában tehát visszaugrottunk negyedszázadot, de oda se neki; ha nem lennénk oly megvethetően csüggedésre hajlamosak, akkor végigdanásszuk a huszonöt évet az 1994-es eindhoveni 1-7-től az 1997-es Üllői úti 1-7-ig; az 1999-es vaduzi 0-0-tól a 2006-os máltai 1-2-ig; a 2001-es jordániai 1-1-től az észtek elleni 2003-as hazai 0-1-ig; a 2007-es moldovai 0-3-tól a 2010-es amszterdami 1-6-ig. 
S akkor már itt vagyunk a sikerkorszaknál. 
Miközben nem ejtettünk szót a klubcsapatok hányattatásairól, amelyek kétségkívül méltók voltak az utóbbi esztendők „diadalaihoz”, a 2006-os Újpest–Vaduz 0-4 például nyilvánvalóan konkurált az FTC–Zeljeznicar 0-1, 0-2-vel (2015), a Torpedo Zsogyino–Debrecen 1-0-lal (2016) vagy a Niederkorn–Honvéd 2-0-lal (2018). A tárház hatalmas, ha dagadnia kell a kebelnek, akkor dagadhat, akár az óriásoké. 
Haladhatunk sugárzó tekintettel, kérlelhetetlen optimizmussal a dicső jelen és a még magasztosabb jövő útján.
2018.09.25 14:00
Frissítve: 2018.09.25 14:00