Simicska Párt: 0 százalék

A 2018. április 8-i tanulságok után a múlt hét közepén Simicska Lajos lemondott egyszemélyes pártjának „elnöki” pozíciójáról, és várhatóan vissza is vonul a politikától. „Pártjának” holdudvarát szélnek eresztette, a párt részbeni nyilvánosságát bezárta, a magyar sajtó olyan intézménye, mint a Magyar Nemzet, immáron fejekben létező archívumként működik tovább. A Simicska Párt egy örök várakozás maradt. 
Várakozása annak az ellenzéki cselekvési lehetetlenségben és megújulásképtelenségben konzerválódó politikának, amely azt gondolta rezsimdöntő tettnek, hogy Simicska „ledobja majd az atombombát”. Volt itt minden, a már-már a szánalmasság szintjét súroló, Orbánt egykori III/III-as ügynöki tevékenységgel vádoló diskurzustól egészen a „Putyin zsarolja Orbánt” sugalmazásig.
Emlékezetes, hogy a Simicska Párt elnöke nemcsak a képzelet mozgatásában, hanem – önéletrajzához méltatlan – street art megoldásokban is keltette politikai jóhírnevét. Vele együtt nevetgélt az ellenzéki tehetetlenség, micsoda politikai húzás egy vidéki városban már pubertás fiatalok körében is ciki módon feliratokat fújni a veszprémi hirdetményekre – ezzel delegitimálva a miniszterelnököt. Azt gondolta Simicska, ha ő teszi, akkor az üt. Nem ütött. A politika ugyanis ott kezdődik, hogy a felirat a falon marad, a Simicska-alkotásokat viszont könnyű volt eltüntetni – még ha ez korábban nem tűnt ennyire egyszerűnek.
Hosszú út vezetett a „rezsimdöntő” esélyességtől az esélytelenek nyugalmáig, azaz a „pártelnöki” lemondásig. Pedig még potenciális koalíciós társat is talált magának a néppártosodó Jobbik „személyében”. Nyilvánosságának egy részében az egy négyzetméterre eső Jobbikkal kapcsolatos hírek száma olyan magas volt, amivel egy időben elérte a józsefvárosi, Mátyás téren tíz évvel ezelőtt egy négyzetméterre eső szotyihéjak számát is. Plakáthelyeket adott a Jobbiknak, élesítette a korábban általa is intézményesített szürke zónás pártfinanszírozás eljárásait. Ebben a – felelőtlenségen osztozó és a normatív alapnak híján lévő – Jobbik partner volt.
Ugyanez a Jobbik – érhető módon – most nem azért támadja az ÁSZ-t, mert pártfinanszírozása valóban törvénybe ütköző volt, és ilyen alapon miért nem jártak el hasonló módon korábban a Fidesszel szemben is, hanem mert „autoriter a rendszer”. Erről is lehetne akár beszélni, ahogyan arról is, hogy a személyében sok mindennek, integratív vezérnek azonban nehezen nevezhető Vona Gábor egyszerűen elüzletelte a Jobbiknak azt megelőzően is erősen kétséges tisztakezűségét.
Ez már nem Simicska gondja és dolga, ahogyan már a haza sem az. Amiért egyébként különösebben nem aggódott a G-nap előtt és után sem.
Amit Simicska folytatott az utóbbi években, az politikai cselekvés, politikai aktorként bukott tehát meg a választás eredményeképpen. Minden eszközével azon volt, hogy rezsimet váltson – arról azonban, hogy mi jön azután, fogalma sem volt. Ha azt gondolta, hogy Vona Gábor alkalmas arra, amire egy kormányfőnek illik, akkor nem egy országban élünk.
Okkal feltételezhetjük, hogy gazdasági érdekeltségének átadása – a NER-kompatibilitás szempontjából kétséges státuszú Nyerges Zsoltnak – az előbbi bukásnak a beismerése. Marad ugyan gazdag ember, de immáron nem használja sem önreprezentációját, sem általa tulajdonolt nyilvánosságát, így aztán pénzét sem a rezsimdöntésre. Meg kell jegyezni, harcának politikai szervezettsége és tervszerűsége szintén megkérdőjelezhető volt.
Mert hiszen a kérdés még mindig az – lenne, ha érdekelne még bárkit is –, hogy miként juthatott el oda fejben, hogy visszavonulás helyett Vona Gáborék mögé álljon – alárendelve döntésének saját nyilvánossága egy részét is –, majd politikai kudarca után rögtön el is engedje médiabirodalma kezét. Ezzel nemcsak intézményeket vezetett ki a piacról – Orbánéknak vajmi kevés közük van a Magyar Nemzet megszüntetéséhez, korábbi állami hirdetésekkel való kitöméséhez annál inkább –, hanem karrierek és egzisztenciák kapcsán rántotta meg a felelősségtől mentes vállát.  Simicska politizálásával számos zavart keltett az utóbbi években. Nem állítom, hogy nélküle esélyesebb lett volna az ellenzék, de kapitulációja bizonyítja, hogy a „NER 2.0” erősebb, mint maga a „NER” volt. 
Búcsújával tisztult a (szövetségi) politika, de ettől még az ellenzéknek könnyebb nem lett.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05