Simicska Párt: 0 százalék

A 2018. április 8-i tanulságok után a múlt hét közepén Simicska Lajos lemondott egyszemélyes pártjának „elnöki” pozíciójáról, és várhatóan vissza is vonul a politikától. „Pártjának” holdudvarát szélnek eresztette, a párt részbeni nyilvánosságát bezárta, a magyar sajtó olyan intézménye, mint a Magyar Nemzet, immáron fejekben létező archívumként működik tovább. A Simicska Párt egy örök várakozás maradt. 
Várakozása annak az ellenzéki cselekvési lehetetlenségben és megújulásképtelenségben konzerválódó politikának, amely azt gondolta rezsimdöntő tettnek, hogy Simicska „ledobja majd az atombombát”. Volt itt minden, a már-már a szánalmasság szintjét súroló, Orbánt egykori III/III-as ügynöki tevékenységgel vádoló diskurzustól egészen a „Putyin zsarolja Orbánt” sugalmazásig.
Emlékezetes, hogy a Simicska Párt elnöke nemcsak a képzelet mozgatásában, hanem – önéletrajzához méltatlan – street art megoldásokban is keltette politikai jóhírnevét. Vele együtt nevetgélt az ellenzéki tehetetlenség, micsoda politikai húzás egy vidéki városban már pubertás fiatalok körében is ciki módon feliratokat fújni a veszprémi hirdetményekre – ezzel delegitimálva a miniszterelnököt. Azt gondolta Simicska, ha ő teszi, akkor az üt. Nem ütött. A politika ugyanis ott kezdődik, hogy a felirat a falon marad, a Simicska-alkotásokat viszont könnyű volt eltüntetni – még ha ez korábban nem tűnt ennyire egyszerűnek.
Hosszú út vezetett a „rezsimdöntő” esélyességtől az esélytelenek nyugalmáig, azaz a „pártelnöki” lemondásig. Pedig még potenciális koalíciós társat is talált magának a néppártosodó Jobbik „személyében”. Nyilvánosságának egy részében az egy négyzetméterre eső Jobbikkal kapcsolatos hírek száma olyan magas volt, amivel egy időben elérte a józsefvárosi, Mátyás téren tíz évvel ezelőtt egy négyzetméterre eső szotyihéjak számát is. Plakáthelyeket adott a Jobbiknak, élesítette a korábban általa is intézményesített szürke zónás pártfinanszírozás eljárásait. Ebben a – felelőtlenségen osztozó és a normatív alapnak híján lévő – Jobbik partner volt.
Ugyanez a Jobbik – érhető módon – most nem azért támadja az ÁSZ-t, mert pártfinanszírozása valóban törvénybe ütköző volt, és ilyen alapon miért nem jártak el hasonló módon korábban a Fidesszel szemben is, hanem mert „autoriter a rendszer”. Erről is lehetne akár beszélni, ahogyan arról is, hogy a személyében sok mindennek, integratív vezérnek azonban nehezen nevezhető Vona Gábor egyszerűen elüzletelte a Jobbiknak azt megelőzően is erősen kétséges tisztakezűségét.
Ez már nem Simicska gondja és dolga, ahogyan már a haza sem az. Amiért egyébként különösebben nem aggódott a G-nap előtt és után sem.
Amit Simicska folytatott az utóbbi években, az politikai cselekvés, politikai aktorként bukott tehát meg a választás eredményeképpen. Minden eszközével azon volt, hogy rezsimet váltson – arról azonban, hogy mi jön azután, fogalma sem volt. Ha azt gondolta, hogy Vona Gábor alkalmas arra, amire egy kormányfőnek illik, akkor nem egy országban élünk.
Okkal feltételezhetjük, hogy gazdasági érdekeltségének átadása – a NER-kompatibilitás szempontjából kétséges státuszú Nyerges Zsoltnak – az előbbi bukásnak a beismerése. Marad ugyan gazdag ember, de immáron nem használja sem önreprezentációját, sem általa tulajdonolt nyilvánosságát, így aztán pénzét sem a rezsimdöntésre. Meg kell jegyezni, harcának politikai szervezettsége és tervszerűsége szintén megkérdőjelezhető volt.
Mert hiszen a kérdés még mindig az – lenne, ha érdekelne még bárkit is –, hogy miként juthatott el oda fejben, hogy visszavonulás helyett Vona Gáborék mögé álljon – alárendelve döntésének saját nyilvánossága egy részét is –, majd politikai kudarca után rögtön el is engedje médiabirodalma kezét. Ezzel nemcsak intézményeket vezetett ki a piacról – Orbánéknak vajmi kevés közük van a Magyar Nemzet megszüntetéséhez, korábbi állami hirdetésekkel való kitöméséhez annál inkább –, hanem karrierek és egzisztenciák kapcsán rántotta meg a felelősségtől mentes vállát.  Simicska politizálásával számos zavart keltett az utóbbi években. Nem állítom, hogy nélküle esélyesebb lett volna az ellenzék, de kapitulációja bizonyítja, hogy a „NER 2.0” erősebb, mint maga a „NER” volt. 
Búcsújával tisztult a (szövetségi) politika, de ettől még az ellenzéknek könnyebb nem lett.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04