A szakma nem minden

A szakképzés mélyrepülésbe kezdett az elmúlt közel 30 évben. Felelősebben politizáló országokban (pl. Svájcban tapasztaltam ilyet a 90-es években) évekig készítették elő a szakképzési törvényt. Az állam, a munkaadók és a munkavállalók szakértői nem levelezgettek egymással, nem véleményeztek (egy-két napos határidőkkel) véglegesnek szánt szövegeket, hanem egy hozzáértők által elkészített tervezetet mind a három oldal képviselői pontról pontra, betűről-betűre átrágtak és átfogalmaztak, addig folytatva a vitát, amíg konszenzus nem alakult ki közöttük.
A szakképzés nyilvánvaló célja, hogy olyan elméleti és gyakorlati tudást adjon a benne résztvevőknek, amellyel nemcsak el tudnak helyezkedni végzés után, hanem teljesítményképes munkát is tudnak végezni, azonnal. Továbbá olyan tudással és képességekkel vérteződnek fel, amelyek alkalmassá teszik őket a rendszeres át- és továbbképzésre. Ezen kívül olyan tudást kell szerezniük a reál tárgyak területén, amely bizonyos effektív, tantárgyi tudáson felül (számolási készség, fénytani és elektromos ismeretek, az emberi test és szervezet ismerete, haszon- és egyéb állatok, növények, gyakorlati kémiai ismeretek) nagymértékben fejlesztik az árnyalt gondolkodás képességét (logika, absztrakciós készség).
De igen fontosak a humán tantárgyak is. A nyelvtudást nem is kell indokolni, az irodalom, a történelem és a művészetek története pedig elengedhetetlenül fontos az emberek hazafias, humánus, morális neveléséhez. Arról nem beszélve, hogy a felsoroltak közül jó néhány egyben szórakoztató is.... Természetesen ennyi óra a Naprendszerben sincsen, de hogy ebből mennyit terhelünk az iskolára, mennyit a szabadidőre az egy másik kérdés. (Saját példám: hídépítéstan tanítása közben, amikor szerkezetet rajzoltak a tanulók, háttérként komoly zenét játszottam nekik.) 
Azt is sokat emlegetik manapság, hogy kevesebb memorizálandó tananyag és több más (pl. kreativitás fejlesztése, csoportmunka etc.) kellene a tanítás folyamatában. Kérdés egyrészt, hogy tényleg ugyanolyan kreatívnak kell lennie egy sminkesnek vagy ruhatervezőnek, mint egy vasutasnak vagy egy rendőrnek; ráadásul a kreativitás erőltetése nem szerencsés azoknál az embereknél, akiknél ez a képesség és igény eleve gyenge. Általános tanulság, hogy nincsenek általános receptek, mindig az adott közösségre kell szabni a módszereket. A csoportmunka erőltetése nem mindenáron szükséges, mert vannak  kimondottan egyedül, "zárkózottan" tevékenykedő emberek. Mi több, akinél a szereplési vágy gyenge vagy korlátozott, annak szinte büntetés akárcsak az osztály előtt is szerepelni. 
Másrészt komoly szakmai megfontolás tárgya, hogy miből mennyit memorizáltassunk. Bár nagyon ritkán emlegetik, de a memóriát (aminek van rövid-közép és hosszú távú változata) csak memoriterekkel lehet fejleszteni. S miközben sok konkrét dolog látszólag kiesik a tudatunkból, a tudatalattinkban tovább él, és meghatározza a gondolatainkat és a cselekedeteinket.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05