A szakma nem minden

A szakképzés mélyrepülésbe kezdett az elmúlt közel 30 évben. Felelősebben politizáló országokban (pl. Svájcban tapasztaltam ilyet a 90-es években) évekig készítették elő a szakképzési törvényt. Az állam, a munkaadók és a munkavállalók szakértői nem levelezgettek egymással, nem véleményeztek (egy-két napos határidőkkel) véglegesnek szánt szövegeket, hanem egy hozzáértők által elkészített tervezetet mind a három oldal képviselői pontról pontra, betűről-betűre átrágtak és átfogalmaztak, addig folytatva a vitát, amíg konszenzus nem alakult ki közöttük.
A szakképzés nyilvánvaló célja, hogy olyan elméleti és gyakorlati tudást adjon a benne résztvevőknek, amellyel nemcsak el tudnak helyezkedni végzés után, hanem teljesítményképes munkát is tudnak végezni, azonnal. Továbbá olyan tudással és képességekkel vérteződnek fel, amelyek alkalmassá teszik őket a rendszeres át- és továbbképzésre. Ezen kívül olyan tudást kell szerezniük a reál tárgyak területén, amely bizonyos effektív, tantárgyi tudáson felül (számolási készség, fénytani és elektromos ismeretek, az emberi test és szervezet ismerete, haszon- és egyéb állatok, növények, gyakorlati kémiai ismeretek) nagymértékben fejlesztik az árnyalt gondolkodás képességét (logika, absztrakciós készség).
De igen fontosak a humán tantárgyak is. A nyelvtudást nem is kell indokolni, az irodalom, a történelem és a művészetek története pedig elengedhetetlenül fontos az emberek hazafias, humánus, morális neveléséhez. Arról nem beszélve, hogy a felsoroltak közül jó néhány egyben szórakoztató is.... Természetesen ennyi óra a Naprendszerben sincsen, de hogy ebből mennyit terhelünk az iskolára, mennyit a szabadidőre az egy másik kérdés. (Saját példám: hídépítéstan tanítása közben, amikor szerkezetet rajzoltak a tanulók, háttérként komoly zenét játszottam nekik.) 
Azt is sokat emlegetik manapság, hogy kevesebb memorizálandó tananyag és több más (pl. kreativitás fejlesztése, csoportmunka etc.) kellene a tanítás folyamatában. Kérdés egyrészt, hogy tényleg ugyanolyan kreatívnak kell lennie egy sminkesnek vagy ruhatervezőnek, mint egy vasutasnak vagy egy rendőrnek; ráadásul a kreativitás erőltetése nem szerencsés azoknál az embereknél, akiknél ez a képesség és igény eleve gyenge. Általános tanulság, hogy nincsenek általános receptek, mindig az adott közösségre kell szabni a módszereket. A csoportmunka erőltetése nem mindenáron szükséges, mert vannak  kimondottan egyedül, "zárkózottan" tevékenykedő emberek. Mi több, akinél a szereplési vágy gyenge vagy korlátozott, annak szinte büntetés akárcsak az osztály előtt is szerepelni. 
Másrészt komoly szakmai megfontolás tárgya, hogy miből mennyit memorizáltassunk. Bár nagyon ritkán emlegetik, de a memóriát (aminek van rövid-közép és hosszú távú változata) csak memoriterekkel lehet fejleszteni. S miközben sok konkrét dolog látszólag kiesik a tudatunkból, a tudatalattinkban tovább él, és meghatározza a gondolatainkat és a cselekedeteinket.
2018.07.11 00:00
Frissítve: 2018.07.11 08:19

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04