Az elszegényedés költségvetése

A kormány nyugdíjpolitikájának lényege - saját állítása szerint -, hogy a nyugdíjasok ne vesztesei, hanem kedvezményezettjei legyenek a hazai makrogazdasági folyamatok alakulásának. Ennek legfontosabb lépéseként 2010-ben azt az ígéretet tette, hogy évről évre megvédi a nyugdíjak reálértékét, vagyis megőrzi azok „vásárlóerejét”. Éppen ezért a mindenkori nyugdíjemelés mértékét az adott évre tervezett infláció – vagyis árnövekedés – mértékéhez igazítja. 2018-ban és 2019-ben tehát szintén az infláció mértékével megegyező nyugdíjemelést valósít meg a kormány, továbbá a gazdaság dinamikus növekedésének eredményeként külön kormányzati intézkedésekre is sor kerülhet – ígérik –, azaz lehet számítani (egyszer-egyszer) az Erzsébet utalványokra is.
Ez a költségvetés az időskorúak számára az elszegényedés költségvetése.  
A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint az időskori szegénység felszámolásának egyik eszköze az alapnyugdíj bevezetése és a nyugdíjminimum felemelése. Az alapnyugdíj mértéke terveink szerint 40 ezer forint havonta, forrása az állami költségvetés. 65 év felett járna annak, aki magyar állampolgár és legalább negyven évi magyarországi lakhellyel rendelkezik, továbbá járna a rokkantnyugdíjasoknak is. 2,25 millió jogosulttal számolva ez mintegy 1100 milliárd forint évente, a GDP kb. 3,5 százaléka. Erre épülne rá a „munkanyugdíj”, amelyet változatlanul a befizetett járulékok és szolgálati idő alapján állapítanának meg, forrása tehát a járulékbefizetés. Itt is szükséges azonban a 2008 óta változatlan nyugdíjminimum felemelése, 28500-forintról legalább 50 ezer forintra. E két intézkedés eredményeként nem lenne olyan 65 évesnél idősebb, életét végigdolgozó ember, akinek a járandósága 90 ezer forint alatt lenne, akár már 2019-től kezdve. 
Határozott követelésünk, hogy a gazdaság növekedésével arányosan érdemben kell növelni a nyugdíjakat. Ennek mértéke 2019-ben méltányosan (a svájci indexálás szerint) 5,75 százalék.
A tervezettnek tehát több mint a duplája. Ennek hiányában csak folyatódik a kilenc éve tartó elszegényedési folyamat. Egyre nő az aktívak és a nyugdíjasok közötti jövedelmi olló. A jelzett nyugdíjprémium csak porhintés, a Bajnai-kormány olyan intézkedésének továbbvitele, amelyet az akkori kormány egy válság időszak közepette, átmeneti intézkedésként vezetett be.  A folyamatos elszegényedés fényében kell mérlegelnünk a nyugdíjasok munkába való visszatérését elősegítő adókedvezményeket is. Mint ismeretes, a munka törvénykönyve alá tartozó szervezeteknél a nyugdíjas munkavállalók csak 15 százalék személyi jövedelemadót fognak fizetni 2019-től, és a cégeknek sem kell megfizetni a bérük után az adókat. Ez önmagában helyes és üdvözlendő, hiszen aki tud és akar, az dolgozhasson, s helyes, ha ezt adókedvezménnyel teheti. Miután azonban a nyugdíjak csupán az inflációval voltak és lesznek valorizálva, félő, hogy az ismételt munkába állás nem lehetőség lesz, hanem kényszer. És ez nagy baj. Úgy tűnik, az állam az egyik kezével elszegényít, a másik kezével meg int, gyere ismét dolgozni, ha kicsivel jobban akarsz élni. Mi, nyugdíjasok pedig hálásan megköszönjük a lehetőséget, hogy ismét dolgozhatunk. 
Van még egy elem, ami fájóan hiányzik az állami költségvetésből, és ez a nyugdíjas civil szervezetek normatív állami (önkormányzati) támogatása. A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint szükséges lenne forrásokat biztosítani a nyugdíjas civil szervezetek, klubok működésnek támogatására. Az ügyek intézésének informatikai eszközöket és tudást igénylő módjai folyamatosan növekednek, nem lehet, nem is célszerű ezt fékezni. Ugyanakkor a 65 év feletti népességnek csupán mintegy a negyede aktív internethasználó. Különösen kistelepüléseken lenne indokolt a nyugdíjas civil szervezetek kiemelt támogatása (számítógép és nyomtató biztosítása, pénzbeli működési támogatás a taglétszámmal arányosan), ami a mindennapi életben is lehetővé tenné az informatikai eszközökkel való ügyintézést és tájékozódást. 
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:23

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58