Az európai ketrec

Most, hogy Görögország halad kifelé a válságból, lassan lelohadnak mindazok, akik néhány éve még Alekszisz Cipraszban és a Szirizában látták az Uniónak ellenálló, az „európai ketrecből” való kiszabadulás újbaloldali hősét. Aztán Görögország – hatalmas áldozatokkal bár, de - megcsinálta, amit az uniós pénzügyi körök megköveteltek tőle, ami ellen Ciprasz kardot rántott, és az ország túlélte a válságot. Nyugat-Európa – főként Németország – hatalmasat keresett mindezen, az újbaloldali álmok pedig szertefoszlottak.
Most Európa túlsó felén, Nagy-Britanniában bizonyosodik be, hogy az „európai ketrecből” nincs szabadulás. Ha már a britek – James Cameron – voltak olyan őrültek, hogy öngyilkos politikai számításból, egy becsapott közvéleménnyel két éve nekimentek az uniós tagságról rendezett népszavazásnak, most beláthatják: több, mint tévedtek, amikor úgy gondolták, a XXI. század elején is működhet a sziget kontinenst megvető, külön utas politikája. 
A brit kormány krízisbe került. Két keményvonalas Brexit-párti politikus is úgy vélte, hogy a kabinet túl nagy engedményeket tesz az Európai Uniónak az EU-s kilépés után. Boris Johnson külügyminiszter azzal indokolta távozását, hogy „fél-Brexitre” van kilátás, amelyben a brit gazdaság jelentős részeit továbbra is hozzáláncolják az uniós rendszerhez, de úgy, hogy e rendszer felett Londonnak nem lesz ellenőrzése. Hiszen a brit kabinet legutóbbi javaslata közös szabadkereskedelmi térség létrehozását javasolja az EU-nak a fizikai áruk forgalmának szabályozására, biztosítva a „súrlódásmentes” kereskedelmet a Brexit után is. A „kombinált vámtérség” volna az a „fehér zászló”, amelyet Johnson szerint a brit kormány lobogtat, miközben csatába indul Brüsszel ellen. A külügyminiszter távoztában önmagával is viaskodik, mert a javaslatot ő is megszavazta. May kormányfő szerint pedig a javaslatok lehetővé teszik, hogy Nagy-Britannia visszaszerezze ellenőrzését határai, törvényei és pénze felett.
Kétségtelen: mind May megjegyzését, mind a realitásokat fel lehet úgy fogni, ahogy Boris Johnson, hogy Nagy-Britannia „a gyarmattá válás felé tart”. De ez nem más, mint nemzetállami nyafogás, amely egyszerre védené meg a kontinenstől London függetlenségét és maradna fél lábbal az Unióban. Ám Európa már van olyan erős és megkerülhetetlen gazdasági integráció, hogy politikusai és népei józan ésszel belássák: e kötelékből semmilyen politikai irányzatnak nincs szabadulása. Sem a geopolitikai viszonyokat, sem a világgazdasági változásokat szemlélve nem vezet járható út kifelé az Európai Unióból.
Meglehet, sok nemzet ma „gyarmatnak” érzi magát e közösségben, mert a mélyebb integrációért le kell, le kellene mondania virtuális nemzetállami önállósága még több részéről. De az európai országok immár egymás „gyarmatai”, még ha Brüsszel alapos reformra szorulna is; már oly mértékben egymásra épültek, hogy nem hogy Görögország, de még Nagy-Britannia sem életképes egyedül, kívüle. Ha az Unió megreccsen vagy széthullik, úgy nemzetállamai – meglehet, büszkén –, de eltűnnek a Peking-Moszkva-Washington Bermuda-háromszögben.
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:23

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04