Hosszú expozíció

„A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat.”

Szilvuplé zsönöpá tuzsur kroasszán monami – szóltam franciás könnyedséggel Zizihez, kedvenc padtársamhoz. Ő hasonló eleganciával válaszolt. Ekkor ért oda K. tanár úr, a szakrajz tanár. Egyre vörösödő fejjel zúdította ránk haragját valami számunkra érthetetlen balkáni, vagy ázsiai nyelven, amelyben feltűnően sok volt az "e" hang. Zizivel meglepetten néztünk rá és némi lenéző hangsúllyal jegyeztük meg: "Ruzsönoár fetvozsö!" K. tanár úr félreérthetetlen mozdulatokkal a tanterem ajtaja felé mutogatott. Zizivel felcihelődtünk a padból és kiballagtunk a folyosóra.

Na végre, már majdnem elaludtam! – sóhajtottam fel már az egzotikus nyelven. Megegyeztünk abban, a szakrajz tök fölösleges a fotózáshoz és a büdös életben nem lesz rá szükségünk, ráadásul K. tanár úr dögunalmasan ad elő.

A fotóssuli a legendás "nyóckerben" volt a Práter utcában. Itt néha összefutottam Gyuri bátyám volt gimis osztálytársával, A. Tibivel. Ő az utcában működő koporsókészítő kisipari szövetkezetben forrasztotta az ezüstös színű fémládákat. Elmondta, hogy néha reklamálnak, igaz, nem az elhunytak, hanem a rokonaik, ha a hibás forrasztás miatt a temetésen szagok és folyadékok szivárognak a koporsóból. Tibi egyszer a forrasztópákával megégette a kisujját és azt hitte, amputálni kell. Készített neki egy miniatűr koporsót, de végül szerencsére mégsem kellett megválnia e testrészétől. Megkönnyebbült, és apjának ajándékozta a kis műtárgyat. Hajnalonta, suliba menet mindig benéztem hozzá és örömmel nyugtáztam, hogy egyik kisipari termék sem nekem készült. A kora reggeli hűvöst is feledve, vidáman léptem be a rettenthetetlen cerberus, Mária néni őrizte kapun, hogy a többiekkel elszívjak egy staubot a gyakorlati órák előtt.

A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat. Szerintünk a tápláló, folyékony kenyér megfelelő kondícióban tartott minket.

Egészen jó kis csapattá váltunk, pedig sok helyről érkeztünk. Néhányan az MTI-től, mások a Főfotótól, de osztálytársam volt a nemzetközi hírű váci Forte gyár egyik vezetőjének fia is, aki a bemutatkozáskor erőteljesen kikérte magának, hogy bármi köze lenne a korszak bársonyos hangú táncdal-énekeséhez. De velünk járt egy ideig egy srác, aki flegma beletörődéssel így mutatkozott be, "anyám, docens, apám docens". Legendás párbeszéd zajlott osztályfőnökünk, Hefelle tanár úr és Szuszu barátunk között. Hefelle K. tanár úr szöges ellentéte volt. Színes egyéniségével és öltözködésével örökös beszédtémát adott elsősorban a lányoknak.

A tanár úr mindenkit megkérdezett, hol érettségizett. Az életvidám és a kor tanerőihez képest liberális és közkedvelt Hefelle tanár úr és a mackós külsejű, de aranyszívű hatvani születésű Szuszu barátunknak is feltette az obligát kérdést és Szuszu készségesen válaszolt: "Hatvanban!". Mire Hefelle tanár úr némi ingerültséggel rászólt: "Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem hogy hol?"

Az első évben az iskola szuterén helyiségeiben, tanműhelyében, laborjában és retusasztalainál sajátítottuk el a való életben többnyire hasznavehetetlen tudást.

J. Erzsi és B. Annamária voltak a gyakorlati oktatók. Erzsi szigorúbb, de alapjában véve jó fej volt. Annamária könnyen piruló, szégyenlős teremtésnek bizonyult, amivel persze visszaéltünk. Zizi belgiumi rokonlátogatóból hozott akkor népszerű marhaságokat, műanyag taknyot, egy kis kupac műszart, amit Annamária székére csempészett, majd a műtaknyot az orrába dugva sajnálkozott a "kis baleseten". Annamária azt sem tudta, hogy elsüllyedjen szégyenében, vagy dühöngjön, de végül ha pirulva is, de velünk nevetett.

R. Andris később érkezett az osztályba. A mai napig emlegetjük, hogy 48 órán keresztül úgy tudott folyamatosan vicceket mesélni, hogy egyetlen egyszer sem ismételt. De máig emlegetjük Zizi mártíromságát. Az egyik óraközi szünetben Sziszi uzsonnája eltűnt. Mikor feltette a kérdést, hogy ki ette meg, szegény Zizi felröhögött, amit Sziszi beismerésnek vélt és egy férfinak is becsületére váló tolópofonnal vett elégtételt, ugyanis a gimiben evezett. Szerencsére Zizi egyetlen fogát sem veszítette el és hallássérült sem lett.

És persze a házibulik R. Andriséknál, a Szent István körúti lakásban, ahol három tojással mutatta be artista trükkjét. Vagy Sz. Pistiéknél a Thököly úti házban, ahol híres zenész és fotóriporter is megfordult olykor. És akkor még nem beszéltem a Rómain vagy a Csillaghegyi strandon eltöltött csodás nyár eleji napokról Zizivel, Ancival, Mariskával, amikor buzgón készültünk a szakmunkás vizsgára.

Majd vége lett a kétéves kalandnak. Szétszóródtunk, voltak akik Nyugat-Németországig, Olaszországig mentek. Talán ha fél tucatnyian maradtunk a pályán. Igaz, 35 éve pályaelhagyó lettem magam is. Néhányan évente egyszer-kétszer összejövünk, többnyire Olivérnél, és századszor is röhögünk Zizi történetein, és ezredszer is felidézzük a szép napokat. Csak akkor száll el a jókedv, amikor azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. És ez a névsor egyre hosszabb.