Van, illetve helyesebb talán úgy mondani, még mindig létezik egy hobbi, úgy hívják hifizés. Az igazi, élő zenét a technika segítségével próbáljuk meg felidézni otthonunkban úgy, hogy a lehető legkisebb hiányérzetünk legyen a hangversenytermi élményhez képest. Persze ez lehetetlen, igazából nem is erről szól az egész, hanem arról, hogy az, amit az elektromos áram segítségével elővarázsolunk: hangverseny a szobánkban, önmagában megálló, mondhatni művészi produktum legyen.
Mint ilyen a mérnöki tudomány diadala, a felvételi lánc elején elhelyezkedő mikrofontól a lejátszó lánc végén álló hangfalig. Ad abszurdum, egy igazi audiofil szerint egy valódi koncert csak szerencsés esetben tudhat olyan jól szólni, mint a jó hifi, hiszen a koncertteremben a hallgató-néző nem játszhat úgy a körülményekkel, amelyek az élményét alakítják, mint a stúdióban a mérnökök a felvételi eszközökkel, vagy otthon ő maga a berendezéseivel. Gondoljunk csak arra, micsoda változást hozott hangversenyéletünkbe a Művészetek Palotájának nagyterme, mennyivel más az élmény, amit ott kapunk egy szimfonikus zenekartól, mint a Zeneakadémián.
És ahogy saját igényeinknek megfelelő koncerttermet nem építhetünk magunknak, a hifizést sem lehet holttá nyilvánítani. Látható még ma is az egyik körúti bolt kirakatában új gyártású, de klasszikus – 30-40 éves technikát felvonultató - stílusú hanglemezjátszó, jelezve: a tevékenység gyökerei valahová a ötvenes-hatvanas évekbe nyúlnak vissza, a sztereó általánossá válásának, és a mikrobarázdás vinyl lemezek gyártásának hőskorába, amikor sok minden nem volt még tisztázva, sok mindennel lehetett kísérletezni.
De valami ma már mindenképp hiányzik: ez pedig a hőskor hite. Igaz, szeretjük még mindig azt gondolni, sőt ma már biztosak vagyunk benne, hogy a technika segítségével minden megoldható, legyőzhetők a messzeségek, meghódítható akár a Mars, a világűr, egy-két évtized múlva gyógyíthatók lesznek ma még rettegett betegségek. De az is biztos, hogy az a távolság, amely a lakószobába bevitt konzervzenét a hangversenytermi élőzenétől elválasztja, mindig megmarad. Viszont szolgálhat tanulsággal elgondolkodni azon, hogyan befolyásolják a bizony nagyon is eltérően, sokféleképpen szóló hanglemezek a rajtuk szereplő előadásokat. Hogyan befolyásolja a művészek, zenészek produkcióját a felvétel minősége. Vajon melyiket miért hallgatjuk szívesen? Azt a jól sikerült felvételt, amelyen szépen szólnak a hangszerek, nincs hiányérzetünk, és ez elfeledteti velünk, talán nem is olyan jók a művészek? Vagy fordítva, megbocsátunk a rosszul szóló lemeznek, mert kiválóan játszik rajta valaki. Nemrégiben is futottam bele olyan – tavaly készült, tehát úgy gondolnánk, korunk minden tudásával felvértezett szakemberek által előállított - lemezbe, hogy ne mondjam: cédébe, amelynek hangminősége hagyott kívánnivalót maga után. Tompán, differenciálatlanul szólt a zenekar. És ez nem csak egy "vájt fülű" tojásfej panaszkodása, bizony nehéz volt eldönteni, hogy az a nehézkesség, amely magából a zenélésből áradt, a művészek játékának, vagy a technikai tökéletlenségnek a következménye. Ma már ilyen mértékű hiba egyre ritkább, de a réges-régi hifizésnek épp ez képezte az alapját: kiszűrni a szürkék tömegből a kiváló felvételeket.
Létezik egy Mozart-szimfónia sorozat fekete lemezeken, a hatvanas évek közepén készült. Otto Klemperer vezényli a Philharmonia Orchestrát és a New Philharmonia Orchestrát (a név- és szervezetiforma-váltás 1964-ben történt), a kiadó az EMI, illetve alvállalatai, a Columbia és az amerikai Angel. Adva van tehát az egyik legkiválóbb karmester, az egyik legkiválóbb zenekar, és a kor legmagasabb technikai felkészültsége, amely akkor hanglemezek készítéséhez felvonultatható volt. És mégis. Először az 1964-ben, még a váltás előtt készült lemezt ismertem meg, mindig kedvencem volt, szívesen hallgattam, a 31. D-dúr "Párizsi" és 34. C-dúr szimfóniák szerepelnek rajta. Klemperer előadását Mozarthoz megfelelő méretű zenekar, friss tempók, beszédszerűen kijátszott zenei frázisok, mint az egyik borítón olvasható: "mélyen átgondolt, tökéletes játék" jellemezi. Hogy mindezek teljes mértékben ott legyenek a barázdák között, azért az EMI sokat tett. Szépen szólnak a hegedűk, bár amikor együtt játszanak a fafúvósokkal, sokszor éles a hangzás. Jól hallatszanak a mélyvonósok, minőségi lejátszó-berendezést használva a partitúra minden fontos hangja kiszabadul a barázdák fogságából.
Amikor később az 1963-ban kiadott 38. "Prágai" D-dúr és a 39. Esz-dúr szimfóniák kerületek a kezeim közé, megörültem, újabb gyönyörűség. Ezek a felvételek is nyilván Angliában az Abbey Roadon készültek, de a préselés, mint erről a lemezcímke tájékoztat, már Amerikában. Sajnos azonban erről a lemezről valahol elveszett az információk egy része, szűkebb térben, tompábban szólnak a hangszerek, és bár az előadás azon részletei - a tempók, a dallamformálások, a témák egymáshoz való viszonyának felmutatása -, amelyek nem függenek a hangminőségtől, itt is tökéletesek, valahogy csökken az élmény, nem olyan szívesen veszi elő tokjából a fekete korongot az ember.
Az 1966-os, 29. A-dúr és a 33. B-dúr szimfóniák lemezének nyomása szintén Amerikában, az Angelnél történt, de itt már a felvétel hangzása is más. Hogy mindez mennyiben köszönhető az újjáalakult zenekarnak, mennyiben a felvételi technika változásának, fejlődésének, nem tudható, de tömörebben, kiegyenlítettebben szól a vonóskar, azaz a mély és magas vonósok egységesebb egésszé állnak össze, bár az oboák még mindig kissé vékonyan szólnak. Ugyanakkor kevesebb a magas hang, nem szólnak olyan élesen a hegedűk a felső regiszterben, és az információ itt is kevesebb, leginkább a térbeliség szenvedett csorbát, nem olyan széles színpadon ülnek a zenészek, a fúvósok nem húzódnak annyira hátra. Első hallásra, és sokaknak talán ez a megszólalás a legmegnyerőbb, de az eltérések nüansznyiak. Hogy melyik lemez tetszik jobban, az már egyéni ízlés kérdése.
