Szerintem

Áldás a nyugdíjas
Az öreg bevándorlókat nem szeretik. Többnyire a gyerekeikhez költöznek, és élvezni akarják az ott elérhető jólétet, szociális gondoskodást, a munkájukkal viszont nem járulnak hozzá a befogadó ország gyarapodásához. Ez a nézet téves. Ha az illető otthonról nyugdíjat kap, akkor már nem teher, hanem fogyasztó (például vásárolhat élelmiszert, ruhát, gyógyszert, utazik a járműveken). Egyetlen dolgot kellene kikötni: az ilyenek az új hazájukban nem kaphatnak ingyenes vagy az állam által dotált orvosi ellátást. De mivel a nyugdíjast a saját országában nem kell már ellátni, a "küldő" állam esetleg beszállhatna az egészségügyi költségekbe is, természetesen csak annyival, amennyibe az illető otthon kerülne. (Ehhez vagy egy államközi megállapodás kellene, vagy egy olyan utalvány, amelyet a befogadó ország is elfogad a kezelési költség bizonyos hányadának fedezetéül.) A magyar nyugdíjból sok nyugati országban meg lehet élni. Igazán csak a lakhatás jelent problémát. Azt pedig meg lehet oldani összeköltözéssel (gyerekekhez, barátokhoz, másik kivándorló nyugdíjashoz). Akinek ez nem elég, és mégis nyugatra törekszik, az meg is érdemli. Legalább ennyit megérdemel. Miért jut ez eszembe éppen most? Az "idegen szívű" nyugdíjasok (akik még látták Kádárt) bátorítása a kivándorlásra politikai haszonnal is járna: növekedne az itthon maradó hazafiak elkötelezettsége, tovább szilárdulna a nemzeti kemény mag. A már nem munka-, illetve közmunkaképes lakosság tervszerű kivándorlása mindenkinek hasznos lenne, és megérne egy kísérletet. Én magam szívesen vállalnám a kísérleti nyúl szerepét. Aztán ha nálam beválik, jöhetnek a többiek is. 
Mándy Gábor
Haining 
Jane Haininget, a budapesti Skót misszió vezetőjét zsidómentő tevékenységéért 1944-ben a Gestapo letartóztatta, s végül védenceivel együtt, Auschwitzban pusztult el. Fővárosunk rakpartot nevezett el róla, de sem ott, sem a ma is működő Skót misszió Vörösmarty utcai épületénél nem lehet megtudni róla: ki volt és miért tiszteljük. Ez ügyben írtam a fővárosnak, a Missziónak és az Egyesült Királyság nagykövetségének is, ám választ nem kaptam. Most Szunyogh Szabolcs Magyar Menóra című, zsidó emlékhelyekkel foglalkozó könyvéből tudtam meg, hogy Jane Haining a Misszió házán 1982-ben emléktáblát kapott, ám ez egy későbbi tatarozás során eltűnt. Haining az 1940-es évek elején hazament, és otthon is maradhatott volna, de visszatért Budapestre, mert úgy gondolta, a vészkorszak közeledtével a gyerekei mellett a helye. Szomorú, hogy senkinek sem fontos, hogy egy ilyen emberről minden járókelő megtudhassa, ki volt. Augusztus 16-án lesz halálának 74. évfordulója. Még éppen elég idő van ahhoz, hogy elkészítsék és e napon a Vörösmarty utca 51. falára kirakják Jane Haining új emléktábláját. 
Fábri Ferenc
Szerző
Témák
olvasói levél

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető

Frissítve: 2018.07.14. 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen

Szerző
Németh Péter