Olvadás vagy befagyás – Helsinkin a világ szeme

Harminchárom éve nem övezett akkora nemzetközi érdeklődés semmilyen csúcstalálkozót, mint a finn fővárosban hétfőn sorra kerülő Putyin-Trump egyeztetést. 1985-ben Genfre szegeződött a világ szeme, ahol megtörtént Ronald Reagen és Mihail Gorbacsov történelmi kézfogása.

A nemzetközi kapcsolatokban sincs lehetetlen, ha a felek komolyan gondolják. Donald Trump és Vlagyimir Putyin találkozója kapcsán is abban reménykedhet a világ, hogy Moszkva és Washington között félúton történtek már csodák. A találkozó színhelye, Helsinki, a finn főváros kapcsán akarva vagy akaratlanul is Reykjavikra, Izlandra és az 1986-os szovjet-amerikai csúcsra, a Gorbacsov – Reagen találkozóra asszociálhat a világ.

Amikor 1985. november 19-21 között Genfben először tárgyalt Mihail Gorbacsov szovjet és Ronald Reagen amerikai elnök, még senki sem gondolta, hogy a két ellenséges szuperhatalom két éven belül aláírja az első komoly leszerelési megállapodást (1987. december 7-10, Washington) és egy év múlva nemcsak, hogy szovjet földre lép a hidegháború bajnokának tartott, a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevező amerikai elnök, hanem e vizit után azt is kimondja, hogy „a Szovjetunió ma nem a sátán földje”. Ebben jelentős szerepet játszott az reykjaviki találkozó, amely a genfi helybentopogás után lehetővé tette a leszerelési egyezményt tető alá hozó washingtoni csúcsot.

A Gorbacsov-Reagen találkozók legfontosabb hozadéka talán nem is az első nukleáris leszerelési egyezmény volt, hanem az, hogy a szovjet-amerikai kapcsolat viszonylagos normalizálódása, pragmatikussá válása nyomán mindkét ország közvéleményében és külügyi-biztonsági apparátusában egyaránt halványult valamennyire a másikról meggyökeresedett ellenségkép, ami lehetővé tette további leszerelési egyezmények sorát, a hidegháború lezárását.

Pedig olyan – szimbolikus, ideologikus és biztonságpolitikai- akadályok tornyosultak akkoriban a két szuperhatalom között, mint az 1980-as moszkvai, 1984-es los angelesi olimpia bojkottja, a peresztrojka és glasztnoszty ellenére is kommunistának maradó szovjet rezsim, vagy Reagen csillagháborús terve, - a korábbi sérelmekről és már-már valós háborúba torkolló sérelmekről nem is beszélve.

A bizalom akkor is hiánycikk volt nemcsak az apparátusokban, hanem a csúcsvezetők szintjén is. Genf után Reagen még nyilvánosan, a sajtónak nyilatkozva fafejű bolseviknek nevezte Gorbacsovot, Reykjavik után a szovjet pártfőtitkár a politikai bizottságnak szóló titkos feljegyzésében azt írta az amerikai elnökről, hogy „nagyon primitív módon viselkedett, úgy nézett ki, mint egy barlanglakó ősember, és teljes szellemi impotenciáról tett tanúbizonyságot”. Nyilvánosan is azt mondta, hogy Reagen szélsőségesen konzervatív, de ennél több is, „igazi dinoszaurusz”.

Erről a kiindulópontról jutottak el a Reagen – Gorbacsov személyes barátságig, oda, hogy a Gorbacsov házaspár Reagenék amerikai vidéki birtokán nyaralt, igaz már hivatali idejük befejezése után. Pedig „Gorbi” is „fafejű bolsevik” maradt, sohasem tagadta meg baloldali elkötelezettségét, mindig nyíltan fájlalta a szovjet birodalom összeomlását, és Reagen sem lett kevésbé konzervatív vagy kevésbé baloldalellenes. A nagy nyitás és olvadás úgy valósult meg, hogy mindkét vezető apparátusában bőven voltak keményvonalasak, akik továbbra is ősellenséget láttak a másikban, nem elősegíteni, inkább akadályozni próbálták a szovjet-amerikai kiegyezést. De a folyamat elindult, Sevardnadze és Shulz külügyminiszterek viszonya is jó lett, s vélhetően alacsonyabb szinteken is alakultak emberi kapcsolatok. (Később az idősebb Bush-al is baráti viszonyt alakított ki Gorbacsov, annyira, hogy feleségeik, Raisza és Barbara is barátnők lettek, egymás családi eseményeiről, születésnapokról, karácsonyokról stb sem feledkezve meg. )

Minden bizonnyal kellett ehhez Gorbacsov végtelenül nyitott személyisége és intelligenciája is, egyoldalú, váratlan engedménye a nukleáris leszerelési folyamat kezdetén, amelynek őszinteségében sokáig nem is hitt a washingtoni apparátus. Nem utolsósorban kellett azonban az a felismerés, amelyet Gorbacsov önéletrajzi könyvében úgy fogalmazott meg, rá kellett döbbennie, hogy Einsteinek igaza volt, a nukleáris fegyverek korában az emberiség nem hallhatatlan többé, és alapvetően meghatározza az általános emberi értékek és érdekek előtérbe helyezését, mely a földi élet megőrzésének biztosítéka. És nem utolsósorban kellett hozzá az, hogy a buta színészként elkönyvelt Reagen szociológiából és közgazdaságtanból is diplomázott tanult ember volt, aki hallgatott is ugyancsak jól képzett tanácsadóira.

Vagyis, nem alaptalan az a kezdeti reménykedés, hogy netalán egy Trump-Putyin személyes jó kapcsolat kimozdíthatná a kátyúból az immár forrósodó hidegháborús helyzetet, s elindíthatná az olvadást az amerikai-orosz kapcsolatokban.

A Trump hivatalba lépése óta eltelt másfél évben azonban hiú ábrándnak bizonyult e remény. Az amerikai és orosz elnök helsinki találkozóját övező nemzetközi érdeklődés és aggodalom már önmagában jelzi a helyzet súlyosságát, a hidegháborús hangulat visszatértét. Az utóbbi évek eseményei alapján sajnos nyugodtan kijelenthető, hogy nem csak a hangulat, hanem valójában a helyzet is hidegháborús, aminek kialakulásában mindkét mostani főszereplő oroszlánrészt vállalt – Trump kiszámíthatatlan akarnokságával, külpolitikai-diplomáciai-biztonságpolitikai krónikus ismerethiányával, Putyin pedig a nagyon is kiszámítható világpolitikai ambícióival.

Hogy ebből a kátyúból ki lehet még mászni egy okos és ravasz volt KGB-s tiszt és egy az üzleti szempontoknak mindent alárendelő, semmilyen komolyabb, a tisztségének betöltéséhez szükséges ismeretekkel és adottságokkal nem rendelkező milliárdos vezetésével, nos, hát ehhez nem sok remény fűzhető. Főképp annak fényében, hogy pénteken, alig három nappal a nagytalálkozó előtt Washingtonban hivatalosan is megvádoltak 12 orosz kémet a Demokrata Párt szervereinek feltörésével. Bár csodák mindig történhetnek, akár Helsinkiben is.