Olykor a FIFA-nak is lehet helyes döntése. Jobb későn, mint soha: e határozat ezen a vb-n a döntőre vonatkozott, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség nem ritkán fura urai Nestor Pitanára bízták a csúcstalálkozó dirigálását.
Abban a társaságban, amellyel évtizedek óta nyomon követem a dél-amerikai mérkőzéseket, már régóta megfogalmazódott: ez az ember a szubkontinens legkiválóbb játékvezetője. Nem akar főszereplő lenni, viszont érezni, hogy a pályán van; nem ül fel a nézőtéri hangulatnak, higgadt marad a legforróbb légkörben is; s egyáltalán nem utolsó sorban: lát a pályán.
A szememben ő az argentin Puhl, bár a pampák országából már Horacio Elizondo is vezetett vb-döntőt (mégpedig kiválóan, 2006-ban). Az argentinok persze azt szeretnék, ha játékosaik lennének a fókuszban, de labdarúgóik, mint tudjuk, éppen negyedszázada képtelenek felnőtt tornát nyerni. A krízisüket persze nem vetném egybe a magyarokéval, hiszen Argentína válogatottja rendszeresen ott van a nagy vetélkedőn, sőt 2014-ben vb-döntőt vívott, míg Magyarország 1986 óta makacsul távol tartja magát a világbajnokságtól, és nemhogy csapata, de már játékvezetője sincs a globális eseményen...
A nyitómeccsen is közreműködő, a legutóbbi két vb-n összesen kilenc meccsen vezénylő, negyvenhárom éves Pitana a döntőn ugyancsak igazolta kvalitásait: szinte hibátlanul intézkedett. (Azért szinte, mert az 1994-es vb-döntőben sípoló Puhl Sándor szerint makulátlan bíráskodás nem létezik.) Érthető, ha a szintén a legendás játékvezetők közé tartozó, 2002-ben „finalista” Pierluigi Collina így jellemezte őt: „Sziklaszilárd”. Talán ezért is bízták rá 1997-ben a La Furia (A düh) című argentin film epizódszerepét. A moziban kidobóembert alakított.
De kétségkívül vasárnap volt a legnagyobb dobása.
