Fejtő és a ballibek

Két fiatal politológus: Soós Eszter Petronella és Bartus Tamás Fejtő-tanulmányai újranyitották és aktualizálták a Fejtő-vitát. Kötetük iránt külön figyelmet ébresztett, hogy – amint a Népszavában Csókás Máté elemezte - a szerzők Fejtő Ferenc eddig ismeretlen, kéziratos háborús naplófüzeteit is feldolgozták.
Fejtővel nemigen tud mit kezdeni sem a jobb-, sem a baloldali emlékezet. A jobboldali azért, mert a kezdeti rokonszenv után Fejtő Orbán bírálója lett. A baloldali pedig talán azért, mert Fejtő eleven bizonyítéka annak, hogy mégiscsak léteznek „ballib”-ek. Ma viszont az a divat, hogy a szociáldemokrácia a liberalizmushoz képest, annak ellentéteként határozza meg magát. Mintha a szocialisták és a Fidesz – persze más-más motivációból - versengenének abban, hogy elhatárolják magukat a liberális eszmerendszertől. A kormányoldalnak a szabadságjogokkal és az ellensúlyok és fékek intézményrendszerével van baja, a baloldalnak a neoliberális gazdaságpolitikával, amely az államtól teljesen megszabadított piac mindenhatóságában bízott. 
De akkor hová tegyük Fejtőt? Le kell venni nevét a magát szociáldemokrata lapként definiáló Népszaváról? Ugyan. De érdemes újra megvizsgálnunk – ahogy az említett kötet is teszi -, kimondható-e még olyan mondat, amit Fejtő büszkén vallott magáról: „liberálisnak és szocialistának is tartom magam”. 
Már az 1936-ban József Attilával és Ignotus Pállal közösen indított Szép Szó ars poeticáját is így fogalmazta meg: „a humanizmus, a reform, a liberalizmus, a szocializmus eszméinek visszaadjuk régi ragyogásukat, megfontoljuk egy szintézis lehetőségeit”. Most feltárt naplója ráerősít erre. „Reformista vagyok,… a fél-liberalizmus, fél-szocializmus híve”. (Tegyük hozzá, a naplók arról árulkodnak: mai normáink felől nézve olykor-olykor tényleg csak „fél-liberalizmusról” van szó. Igaz, csak bizalmas feljegyzéseiben, nagy nőbarátként is hajlamos olyan antifeminista megjegyzéseket tenni, amitől ma égnek áll egy rendes emancipált nő haja.)
Mit kezdjünk a „ballib” Fejtővel? És vele a rendszerváltás utáni korszak lenézőleg emlegetett „szoclib” értelmiségével? Először is válasszuk ketté a neoliberális gazdaságpolitikát és az emberjogi, kulturális, közjogi liberalizmust. Fejtő az utóbbiakra esküdött fel, a gazdaság kevésbé érdekelte, még ha rokonszenvezett is a Blair-, Schröder-féle harmadik úttal. Azóta a válság bebizonyította: az állam szabályozó, humanizáló, az egyenlőtlenségeket mérséklő politikája nélkül a piac komoly társadalmi kártételekre képes. A neoliberalizmus halott, bár éppen Orbán szociálisan érzéketlen állama hajlamos bizonyos területeken feléleszteni. De legalább ugyanannyi kárt okoz, ha az állam beavatkozik ugyan a gazdaságba, de ezt a saját klientúrája érdekében, teljesítményellenesen teszi. Az államnak van gazdasági szerepe, de nem az egyenlőtlenségek növelése, hanem éppen azok csökkentése. A mai szociáldemokráciának egyszerre kell küzdenie a piac hozta társadalmi igazságtalanságok és az orbáni állam kiváltságosoknak kedvező, pártpolitikai beavatkozásai ellen.
A szabadságjogok terén még ez az „egyrészt-másrészt” sincs. Itt nemhogy elvetendő, de kiszélesítendő a szabadelvű örökség. Az emberi jogok fogalmát a baloldal szolidáris céljait szolgáló szociális jogokkal kell teljessé tenni. A szociáldemokrácia nem kevesebb, hanem több szabadságot akar, mint a klasszikus liberalizmus, nem ellenfele annak, hanem szándéka szerint integrálója és betetőzője. Épp, ahogy a „ballib” Fejtő írta: „Liberálisnak (vallom magam),… hiszek a sajtó, a gondolat, a vállalkozás, főként a kis- és középvállalkozás – természetesen nem korlátlan - szabadságában. Végül szocialistának tartom magam, mert hogyan is képzelhető el modern vagy posztmodern társadalom olyan erős állam nélkül, amely képes megvédeni a rászorulókat, és képes gátat vetni a túlságosan nagy egyenlőtlenségeknek?”
Szidjuk nyugodtan a neoliberalizmust épp úgy, mint az illiberalizmust. De ne dobjuk ki a fürdővízzel együtt a szabadelvű kulturális és emberjogi értékeket, ne dobjuk ki Fejtő örökségét!
A szociáldemokrácia nem kevesebb, hanem több szabadságot akar, mint a klasszikus liberalizmus

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő
Frissítve: 2018.07.17. 12:47

Mentalitás

Megint sokat tanultunk a futball világbajnokságon. Fájdalom, egyelőre nem a labdarúgás terén, ezért a magyar csapatok maradnak, ahol eddig voltak (a futottak még kategóriában). Viszont a politikusok! Nem véletlenül jegyezte meg a Fidesz-KDNP frakciószövetség szóvivője, hogy a foci mindig sokkal többről szól, mint hogy miképpen küzd két csapat a pályán. A megszólalásaival gyakran feltűnést keltő Hollik Istvánt eme Facebook-bejegyzése miatt éles támadások is érték. Pedig ő csak megpróbált - ahogy már annyiszor - méltó lenni főnöke szavaihoz, netán bővíteni is őket.
Orbán Viktor ugyanis már a múlt heti NATO-csúcs után is szükségesnek tartotta, hogy szót ejtsen a vb-ről, különösen a horvátok remek szerepléséről. Döntőbe jutásukat egyenesen ama régió dicsőségének nevezte, ahová mi, magyarok is tartozunk. Azt is mondta, "azért ez mégiscsak a mi kutyánk kölyke" (mármint a futballkultúrájuk, amit mi meg sem közelítünk). Csoda-e, ha ezek után Hollik képviselő vonalban akart maradni? A döntő előtt azt írta tehát, hogy "egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal. Már csak ezért is hajrá Horvátország!”.
Lényegében szót sem érdemelne ez a történelmi és politikai tudatlanság és szűklátókörűség, ha nem a Magyarországon uralkodó körök szinte hivatalos álláspontját képviselné. És nem az a szomorú, hogy a horvátok kikaptak, ami - a jelek szerint - a mi kudarcunk is. Hanem hogy ez a gondolkodás a miniszterelnöknek is sajátja. Hiszen szerinte a horvátoknak el kell hinniük magukról: bár kevesebben vannak, de semmivel sem kisebb nemzet az övék. Győztes mentalitással, nagy nemzetként kell küzdeni - üzente Orbán kedvenc lapjában, a Nemzeti Sportban. És ez már valóban nem a fociról, viszont a magyarokról szól.
Csak hogy tudják, mire számíthatnak a jelenlegi hatalomtól.
Szerző
Sebes György
Frissítve: 2018.07.17. 10:23

Leégtek

Az ellenzék számára siralmas eredménnyel jártak az utóbbi hetek időközi választásai: Józsefváros, Miskolc, Veszprém csúfos bukás, jellemzően kétharmad-egyharmad arányú vereség, helyben szinte megismétlődnek az áprilisi eredmények. Lám, még Rokker Zsoltti is elcsúszott a jégen, pedig nem panaszkodhat lanyha sajtóérdeklődésére. Humoristaként nevét, arcát is többen ismerik Miskolcon, mint győztes fideszes ellenfeléét, akiről még a saját körzetében sem tudták sokan megmondani, kicsoda.
Mégis. Lett, ami lett.
Politikai elemzők és ellenzéki politikusok azt mondják, nem kell messzemenő következtetést levonni az eredményekből, ez csak egy időközi, jövő ősszel jönnek az igazi önkormányzati választások, most már arra koncentrál mindenki, nem vesztegeti az erőit, nem dob be apait, anyait, inkább kivár. A részvételi arány pedig jellemzően olyan alacsony, hogy ezt akár azzal is magyarázhatnánk: a fegyelmezett fideszes szavazótábor kötelességtudóan elment most is, a többiek meg vagy nyaraltak, vagy meccset néztek, s legfeljebb az egzotikum kedvéért ugrottak be néhányan szavazni, ha egyáltalán.
Itt, most, július közepén nem igazán látszik, mi változna, változhatna meg a bő egy év múlva esedékes „rendes” helyhatósági választásokig. Miskolc az üzeni: a fideszes jelöltnek nincs szüksége arcra, egyéniségre, netán politikai programra, sőt még csak el se kell mennie a választói közé, elég, ha a voksolás előtti napokban kiplakátolják vele a környéket jó narancssárgával: a néhány tíz méter alatt, míg az oszlopoktól beérnek a fülkébe, a szavazásra jogosultak tán nem felejtik el a nevét. Az erő szavaz, nem az eszme.
Jól is jön a nyár, már a miniszterelnök is „kációzik”. Az ellenzéki politikusoknak sem kell „kijönniük” a fényre, nem is nagyon akaródzik nekik, az is titkolózik, aki már eldöntötte, hogy ilyen körülmények között is megméreti magát jövőre. A leégés most látványos, talán az őszi napfény kíméletesebb lesz velük.
Miskolc az üzeni: a fideszes jelöltnek nincs szüksége arcra, egyéniségre, programra. Az erő szavaz, nem az eszme

Szerző
Doros Judit