Fejtő és a ballibek

Két fiatal politológus: Soós Eszter Petronella és Bartus Tamás Fejtő-tanulmányai újranyitották és aktualizálták a Fejtő-vitát. Kötetük iránt külön figyelmet ébresztett, hogy – amint a Népszavában Csókás Máté elemezte - a szerzők Fejtő Ferenc eddig ismeretlen, kéziratos háborús naplófüzeteit is feldolgozták.

Fejtővel nemigen tud mit kezdeni sem a jobb-, sem a baloldali emlékezet. A jobboldali azért, mert a kezdeti rokonszenv után Fejtő Orbán bírálója lett. A baloldali pedig talán azért, mert Fejtő eleven bizonyítéka annak, hogy mégiscsak léteznek „ballib”-ek. Ma viszont az a divat, hogy a szociáldemokrácia a liberalizmushoz képest, annak ellentéteként határozza meg magát. Mintha a szocialisták és a Fidesz – persze más-más motivációból - versengenének abban, hogy elhatárolják magukat a liberális eszmerendszertől. A kormányoldalnak a szabadságjogokkal és az ellensúlyok és fékek intézményrendszerével van baja, a baloldalnak a neoliberális gazdaságpolitikával, amely az államtól teljesen megszabadított piac mindenhatóságában bízott.

De akkor hová tegyük Fejtőt? Le kell venni nevét a magát szociáldemokrata lapként definiáló Népszaváról? Ugyan. De érdemes újra megvizsgálnunk – ahogy az említett kötet is teszi -, kimondható-e még olyan mondat, amit Fejtő büszkén vallott magáról: „liberálisnak és szocialistának is tartom magam”.

Már az 1936-ban József Attilával és Ignotus Pállal közösen indított Szép Szó ars poeticáját is így fogalmazta meg: „a humanizmus, a reform, a liberalizmus, a szocializmus eszméinek visszaadjuk régi ragyogásukat, megfontoljuk egy szintézis lehetőségeit”. Most feltárt naplója ráerősít erre. „Reformista vagyok,… a fél-liberalizmus, fél-szocializmus híve”. (Tegyük hozzá, a naplók arról árulkodnak: mai normáink felől nézve olykor-olykor tényleg csak „fél-liberalizmusról” van szó. Igaz, csak bizalmas feljegyzéseiben, nagy nőbarátként is hajlamos olyan antifeminista megjegyzéseket tenni, amitől ma égnek áll egy rendes emancipált nő haja.)

Mit kezdjünk a „ballib” Fejtővel? És vele a rendszerváltás utáni korszak lenézőleg emlegetett „szoclib” értelmiségével? Először is válasszuk ketté a neoliberális gazdaságpolitikát és az emberjogi, kulturális, közjogi liberalizmust. Fejtő az utóbbiakra esküdött fel, a gazdaság kevésbé érdekelte, még ha rokonszenvezett is a Blair-, Schröder-féle harmadik úttal. Azóta a válság bebizonyította: az állam szabályozó, humanizáló, az egyenlőtlenségeket mérséklő politikája nélkül a piac komoly társadalmi kártételekre képes. A neoliberalizmus halott, bár éppen Orbán szociálisan érzéketlen állama hajlamos bizonyos területeken feléleszteni. De legalább ugyanannyi kárt okoz, ha az állam beavatkozik ugyan a gazdaságba, de ezt a saját klientúrája érdekében, teljesítményellenesen teszi. Az államnak van gazdasági szerepe, de nem az egyenlőtlenségek növelése, hanem éppen azok csökkentése. A mai szociáldemokráciának egyszerre kell küzdenie a piac hozta társadalmi igazságtalanságok és az orbáni állam kiváltságosoknak kedvező, pártpolitikai beavatkozásai ellen.

A szabadságjogok terén még ez az „egyrészt-másrészt” sincs. Itt nemhogy elvetendő, de kiszélesítendő a szabadelvű örökség. Az emberi jogok fogalmát a baloldal szolidáris céljait szolgáló szociális jogokkal kell teljessé tenni. A szociáldemokrácia nem kevesebb, hanem több szabadságot akar, mint a klasszikus liberalizmus, nem ellenfele annak, hanem szándéka szerint integrálója és betetőzője. Épp, ahogy a „ballib” Fejtő írta: „Liberálisnak (vallom magam),… hiszek a sajtó, a gondolat, a vállalkozás, főként a kis- és középvállalkozás – természetesen nem korlátlan - szabadságában. Végül szocialistának tartom magam, mert hogyan is képzelhető el modern vagy posztmodern társadalom olyan erős állam nélkül, amely képes megvédeni a rászorulókat, és képes gátat vetni a túlságosan nagy egyenlőtlenségeknek?”

Szidjuk nyugodtan a neoliberalizmust épp úgy, mint az illiberalizmust. De ne dobjuk ki a fürdővízzel együtt a szabadelvű kulturális és emberjogi értékeket, ne dobjuk ki Fejtő örökségét!