Szerintem

Véd. És szolgál?
Orbán Viktor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem végzős tisztjelöltjei diplomaosztó ünnepségén tartott beszédében többek közt azt mondta, hogy a kormány és a rendőrség elsőrendű feladata a magyar emberek (vagy családok) biztonságának, az ország békéjének, magyar jellegének megóvása, illetve biztosítása. Nos, ami a rendőrséget illeti, a kormányfőnek igaza van. De a kormánynak valóban nem lenne más dolga a haza védelmén kívül? Nem hiszem. Az egészségügy, az oktatás, a kultúra, a tudomány, az infrastruktúra és a többi jelentős ágazat fejlesztése legalább annyira fontos, kiemelt feladata a kormánynak, mint a honvédelem. 
Szász Tibor
Lassú járat
A kormány 2022-ig vasúti fejlesztésekre 1500 milliárd forintot fordít, ebből 900 kilométer vasúti pályát korszerűsítenek, nyilatkozta Szijjártó Péter. Mint kiderült egy közérdekű adatigénylésre adott válaszból: nem a felújításra szoruló magyarországi mellékvonalakra költik ezt az óriási összeget, hanem olyan kétes megtérülésű beruházásokra, mint a Budapest-Belgrád vasútvonal vagy a Kolozsvár-Budapest gyorsvasút. Pedig lenne helye ezeknek a pénzeknek az Észak-Alföldön is, hiszen szűkebb lakókörnyezetem, Mátészalka környéke is szenved a lassú vonatközlekedés miatt. A leginkább kihasznált mellékvonal a Mátészalka-Debrecen vasútvonal, ezt évente 825 ezer alkalommal veszik igénybe állampolgárok. A jelenlegi állapotokra jellemző, hogy a Mátészalka és Debrecen közötti 78 kilométeres távolságot óránként 45 kilométeres átlagsebességgel teszik meg a személyvonatok! Míg 1997-ben a reggelente induló gyorsvonat még 75 perc alatt tette meg a Mátészalka-Debrecen közötti távolságot, napjainkban, a reggelente induló Intercitynek ehhez már 90 percre van szüksége, a leggyorsabb személyvonatok pedig manapság 105 perc alatt küzdik le a két város közötti távolságot. A lassú vonatközlekedés sokszor akadályozza az embereket abban, hogy munkát vállaljanak közelebbi vagy távolabbi városokban, valamint jelentős mértékben megnehezíti a debreceni kórházakba igyekvő betegek mindennapjait, de a lassú vonatközlekedés gátját képezi annak is, hogy a debreceni középiskolákba és az egyetemre járó hallgatók vállalják a napi ingázást. 
Lintényi Levente 
Szomorú
Egy iskolában a szülők akadályozták meg, hogy felvegyenek fogyatékos gyermekeket is az egészségesek közé. Milyen szülő az, aki más gyermekét nem képes elfogadni, még ha az fogyatékos is? Ezek után majd az jön, hogy szemüvegesek vagy épp kövérek se legyenek az osztályban? Senki sem tudhatja, hogy az évek-évtizedek folyamán miként alakul az élete. Kívánom ezeknek a szülőknek, hogy soha ne kelljen osztozniuk a most megtagadottak sorsában. 
Makovics János
Szerző
Témák
olvasói levél

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott

Frissítve: 2018.07.17. 14:18

Fejtő és a ballibek

Két fiatal politológus: Soós Eszter Petronella és Bartus Tamás Fejtő-tanulmányai újranyitották és aktualizálták a Fejtő-vitát. Kötetük iránt külön figyelmet ébresztett, hogy – amint a Népszavában Csókás Máté elemezte - a szerzők Fejtő Ferenc eddig ismeretlen, kéziratos háborús naplófüzeteit is feldolgozták.
Fejtővel nemigen tud mit kezdeni sem a jobb-, sem a baloldali emlékezet. A jobboldali azért, mert a kezdeti rokonszenv után Fejtő Orbán bírálója lett. A baloldali pedig talán azért, mert Fejtő eleven bizonyítéka annak, hogy mégiscsak léteznek „ballib”-ek. Ma viszont az a divat, hogy a szociáldemokrácia a liberalizmushoz képest, annak ellentéteként határozza meg magát. Mintha a szocialisták és a Fidesz – persze más-más motivációból - versengenének abban, hogy elhatárolják magukat a liberális eszmerendszertől. A kormányoldalnak a szabadságjogokkal és az ellensúlyok és fékek intézményrendszerével van baja, a baloldalnak a neoliberális gazdaságpolitikával, amely az államtól teljesen megszabadított piac mindenhatóságában bízott. 
De akkor hová tegyük Fejtőt? Le kell venni nevét a magát szociáldemokrata lapként definiáló Népszaváról? Ugyan. De érdemes újra megvizsgálnunk – ahogy az említett kötet is teszi -, kimondható-e még olyan mondat, amit Fejtő büszkén vallott magáról: „liberálisnak és szocialistának is tartom magam”. 
Már az 1936-ban József Attilával és Ignotus Pállal közösen indított Szép Szó ars poeticáját is így fogalmazta meg: „a humanizmus, a reform, a liberalizmus, a szocializmus eszméinek visszaadjuk régi ragyogásukat, megfontoljuk egy szintézis lehetőségeit”. Most feltárt naplója ráerősít erre. „Reformista vagyok,… a fél-liberalizmus, fél-szocializmus híve”. (Tegyük hozzá, a naplók arról árulkodnak: mai normáink felől nézve olykor-olykor tényleg csak „fél-liberalizmusról” van szó. Igaz, csak bizalmas feljegyzéseiben, nagy nőbarátként is hajlamos olyan antifeminista megjegyzéseket tenni, amitől ma égnek áll egy rendes emancipált nő haja.)
Mit kezdjünk a „ballib” Fejtővel? És vele a rendszerváltás utáni korszak lenézőleg emlegetett „szoclib” értelmiségével? Először is válasszuk ketté a neoliberális gazdaságpolitikát és az emberjogi, kulturális, közjogi liberalizmust. Fejtő az utóbbiakra esküdött fel, a gazdaság kevésbé érdekelte, még ha rokonszenvezett is a Blair-, Schröder-féle harmadik úttal. Azóta a válság bebizonyította: az állam szabályozó, humanizáló, az egyenlőtlenségeket mérséklő politikája nélkül a piac komoly társadalmi kártételekre képes. A neoliberalizmus halott, bár éppen Orbán szociálisan érzéketlen állama hajlamos bizonyos területeken feléleszteni. De legalább ugyanannyi kárt okoz, ha az állam beavatkozik ugyan a gazdaságba, de ezt a saját klientúrája érdekében, teljesítményellenesen teszi. Az államnak van gazdasági szerepe, de nem az egyenlőtlenségek növelése, hanem éppen azok csökkentése. A mai szociáldemokráciának egyszerre kell küzdenie a piac hozta társadalmi igazságtalanságok és az orbáni állam kiváltságosoknak kedvező, pártpolitikai beavatkozásai ellen.
A szabadságjogok terén még ez az „egyrészt-másrészt” sincs. Itt nemhogy elvetendő, de kiszélesítendő a szabadelvű örökség. Az emberi jogok fogalmát a baloldal szolidáris céljait szolgáló szociális jogokkal kell teljessé tenni. A szociáldemokrácia nem kevesebb, hanem több szabadságot akar, mint a klasszikus liberalizmus, nem ellenfele annak, hanem szándéka szerint integrálója és betetőzője. Épp, ahogy a „ballib” Fejtő írta: „Liberálisnak (vallom magam),… hiszek a sajtó, a gondolat, a vállalkozás, főként a kis- és középvállalkozás – természetesen nem korlátlan - szabadságában. Végül szocialistának tartom magam, mert hogyan is képzelhető el modern vagy posztmodern társadalom olyan erős állam nélkül, amely képes megvédeni a rászorulókat, és képes gátat vetni a túlságosan nagy egyenlőtlenségeknek?”
Szidjuk nyugodtan a neoliberalizmust épp úgy, mint az illiberalizmust. De ne dobjuk ki a fürdővízzel együtt a szabadelvű kulturális és emberjogi értékeket, ne dobjuk ki Fejtő örökségét!
A szociáldemokrácia nem kevesebb, hanem több szabadságot akar, mint a klasszikus liberalizmus

Frissítve: 2018.07.17. 12:47