Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47