Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15