Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Alkony

Mély meggyőződést arcára ültetve húzza a vészharangot Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón, hogy a Sargentini-jelentés "politikai köntösbe öltöztetett boszorkányüldözés, amelynek oka a migráció miatti véleménykülönbség”. Mind többen látják azonban azt, amit Guy Verhofstadt, az európai liberálisok frakcióvezetője a 168 Órának adott eheti interjújában mond: „Ha körülnézünk Európában, nincs még egy olyan kormány, amely hagyta magát ennyire messzire sodródni a valóságtól egy hazugsággyár által, amit ráadásul nagyrészt az adófizetők pénzéből építettek fel”.
Régen (talán soha) nem a menekültekről, Orbán Viktor e mindent elrejteni hivatott varázsköpönyegéről van (volt) szó, hanem arról a médiapolitizálásról, amely az általa félelemmel teli gyűlöletté szított néphangulatra építi saját hatalmát, amikor azt közvéleményként, az emberek véleményeként tálalja, s ami a demokrácia lebontását, az autoriter hatalmat szolgálja.
A kormány arra hivatkozik, hogy újabb parlamenti kétharmadával a legszilárdabb politikai hatalom Európában. Mi ezt a hatalmat egyáltalán nem gondoljuk annyira szilárdnak, mint amennyire magát mutatni szereti. Túl ingoványos a talaj, amire a hatalom épül. Az a médiapolitizálás, amely a médiabárókat is kikezdve, lassan kifullad. Kifullad az a végsőkig feszített látszatcselekvés, amely tudatosan összekeveri néphangulatot a közvéleménnyel. 
De a köz nem a nép, a vélemény nem a hangulat. A Nagy Orbáni Elmélet Propagandája és a napi gyakorlat közötti szakadékra példa a hajléktalanok kezelése. Miközben a hivatkozott néphangulat nehezen, vagy sehogyan sem viseli el a hajléktalanok bűzét a közterületeken, úgy tartja a vélemény túlzásnak – elfogadhatatlannak – az ellenük irányuló hatósági fellépést. Az a médiapolitizálás, amely a hajléktalanok mély társadalmi ellentmondásokat láttató és szaglószervvel érzékelhető jelenlétének elutasítását követve, mind mélyebbre süllyed a saját logikájába, és büntetőjogilag lép fel az otthon nélküli szerencsétlenek ellen, tehetetlen a konkrét emberekkel. Mert társadalmi létükkel, fizikai valóságukkal nem tud mit kezdeni. Pakolja őket egyik közterületről a másikra, de láthatatlanná nem tudja tenni sem őket, sem a társadalmi gondot. Amikor a közhangulat ráébred e tehetetlenségre, és véleménnyé lesz, akkor kezdi felismerni, hogy becsapták: semmilyen társadalmi bűzt nem lehet autoriter erőszakkal megoldani. 
Verhofstadt igazat mond: „Az EU hangot adhat ugyan a kritikáinak, de Orbánt csak a magyar szavazók állíthatják meg, csak ők vethetnek véget antiliberális álmainak. Viszont nekünk meg kell bizonyosodnunk arról, hogy eközben Orbán nem teszi-e tönkre az EU-t”. Éppen azt teszi. S bár az Unió a magyar kormányt bírálja, a következmények óhatatlanul a magyar nemzet egészét sújtják majd. Azt a közösséget, amely ma még csak nyomokban látja az összefüggést a sikerpropaganda és a kormányzásképtelen hatalom kezében – a hulladékszállítástól az egészségügyig – a működésképtelenség határán billegő ország között.
2018.10.19 09:00
Frissítve: 2018.10.19 09:04

A Gucci-hegyen is túl

Komoly ember nem hord olcsó órát, sem ruhát – hallhatjuk a kormány jól fizetett prókátoraitól. Dehogy urizálnak, csak szeretik a dizájnt – győzködik a választókat. Eközben a dizájn fellegvára, az Ipaművészeti Múzeum már-már romokban, és legkorábban csak 2022-ben vagy 2023-ban fog újra kinyitni. Lechner Ödön és kortársai négy év alatt építették fel, a jelek szerint a Fidesznek legalább háromszor ennyi időre van szüksége az épület rekonstrukciójához és kibővítéséhez. Igaz, nagyon rossz állapotban van, a rekonstrukciós tervek többször módosultak, csakhogy már 2011-ben hallhattuk a nagy ígérgetéseket a múzeum felújításáról. 
Az épület rekonstrukciójának első engedélyezési és kivitelezési terve 2012-ben készült el, az Iparművészeti újranyitásának reménybeli időpontja akkor 2017 volt. Abban az évben a múzeum egyik kiállításának megnyitóján az emberi erőforrások akkori miniszterétől, Balog Zoltántól megtudhattuk: „a múzeumok a szabad népek igazi tanítói”, s mint ilyen, az Iparművészeti felújítása sínen van. Nem is ezen a sínen, hanem Orbán Viktor 2013-as ötlete előtt feküdt keresztbe az Iparművészeti akkori vezetője, Takács Imre: nem volt partner abban, hogy a múzeum lemondjon az Esterházy-kincsekről a fertődi kastély javára. Igaz, az Esterházy-kincsek sosem tartoztak a fertődi kastélyhoz – de hát a történelem átfogalmazása sosem állt távol a kormánytól.
A múzeum új vezetője, az ős-fideszes Cselovszki Zoltán − Habony Árpád felfedezője –sosem kekeckedett, így megtette helyettesének a Fidesz-közeli vállalkozót, Simon Pétert, a közbeszerzéseken is rendre ugyanaz a műtárgyszállító cég nyerhet, és sosem panaszkodott a múzeumot érintő kormányzati döntések lassúsága miatt. Most mégis azzal állt a nyilvánosság elé: további költségvetési támogatás kell ahhoz, hogy a múzeum reprezentatív Üvegcsarnokát az 1896-os állapotnak megfelelően állítsák helyre. Úgy tűnik, a Fidesz mégsem annyira rabja a dizájnnak, mint a mindennapos rongyrázás mutatja.
2018.10.19 09:00
Frissítve: 2018.10.19 09:05