Nincs két egyforma pillanat – fotók a mindennapokból

Publikálás dátuma
2018.07.19. 20:02

Fotó: Szalmási Péter / Népszava
Apró rezzenések, őszinte arcok, mozdulatlanná merevedett táj – a Capa Központ legújabb kiállításain sokrétű és különösen élénk látvány fogadja a látogatót.
Mit árulnak el a képek készítőikről, valamint az azon szereplő emberekről és helyszínekről? A kíváncsi fotós tekintete által, vagy a dokumentálás eltökélt szándékából született pillanat tükröződik vissza a kép nézőire? Mitől szép egy fotó, és mely szempontok mentén válik egy pályázat nyertesévé? Miért ragadnak meg egyes képek a fejünkben örökre, míg mások eltűnnek a másodperc töredéke alatt? – többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ újonnan nyílt négy kiállítása. Az egyes fotósok és alkotók tárlatai persze ennél sokkal összetettebb és közvetlenebb üzenetet is közvetítenek. Garry Winogrand Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) címmel kiállított fotóin a 60-as, 70-es évek Amerikája, s benne a Nő elevenedik meg előttünk különféle mindennapi élethelyzetekben. „Az utcai fényképészet úttörőjének” képein a magabiztos, boldog, lázadó és legfőképpen önmagát szabadként meghatározó nőalakok jelennek meg. Azaz dehogyis jelennek, ők csupán élik megszokott vagy épp társadalmi és politikai változásokon átívelő életüket – szórakozóhelyekre járnak, bevásárolnak, nevetgélve trécselnek egy utcai padon –, miközben egy fényképezőgép lencséje nagyon is saját pillanataikat kutatja. „Képzeljék el, hogyha valakiről azt mondják, hogy Modricnak és a horvát csapatnak a fotósa. Vagy Griezmannak és a francia vb-nyertes csapatnak. Az ötvenes években ilyen volt, hogy Hemző Károly Puskás Ferencnek és a Honvédnak volt a fotósa. Egyszóval nagymenő volt” – méltatta Korniss Péter a megnyitón az elismert alkotót, aki idén ünnepelné 90. születésnapját. Korniss úgy látja, Garry Winogrand és Hemző Károly között sok hasonlóság volt: „mindketten keményen táplálkoztak a valóságból, úgy élték meg a világot, mint a számukra születő pillanatoknak a sokaságát, amit nekik meg kellett ragadni. Ez volt a kötelességük, a dolguk, az életük.” Az idén öt éve alapított Hemző-díj nyerteseinek, valamint finalistáinak fotóiból egy a Winogrand amerikai képeinél sokkalta hozzánk közelebb álló, a mindennapokat egész más fényben bemutató tárlat látható. A 2014 és 2018 között készült alkotásokon a néző nem csupán a marginalizált területek nyomorával, és az ott élő családokkal, de a cosplayes szubkultúra alakjaival, az első osztályú vidéki focistákkal, vagy egy artistaképző kötéltáncosaival is találkozhat. A fotók húsba vágóan elevenek, s egy számunkra alig, vagy épp, hogy nagyon is jól ismert közeget világítanak meg éles, szűretlen fényben.
A Hemző-díj a Capa Központ nyári kiállításainak sorában másutt is helyet kapott: az intézmény új pop-up terében Pályi Zsófia 2017-es Hemző-díjas Tranzitország című jutalomtárlata látható, amely a napjainkat gyakorta foglalkoztató társadalmi-politikai jelenségről, a migrációról nyújt egy egyéni hangú, a részletekre fókuszáló látképet. Pályi Zsófia képei rávilágítanak: a szigorú szabályozásoknak köszönhetően a menekültek előtt megváltozott útvonalak nagyon sajátos nyomait őrzik mindannak, amit számukra nőként, férfiként, kisgyermekes családok tagjaként a mindennapi élet jelent ezekben az években. Az újonnan nyílt kiállítások képei rendkívül sokrétű látványt nyújtanak, hol a direkt, és erőteljes közelítés, a mélyreható tekintetek és elfojtott mosolyok kereszttüzében találja magát a néző, hol pedig a tárgyak, az emberek hagyta némaság és csend felől szemléli a képeket. A negyedik, Átcsúszás című tárlat mindehhez egy új horizontot ad: az időbeli és térbeli távolság központi elem a light boxokban kiállított képek esetében. 2016-2017 telének szokatlanul hideg időjárása alkalmat adott a Balatonon a jégkorcsolyás átcsúszásra, melyet számos fotós megörökített, és posztolt is közösségi média felületeken. A tárlaton a fotósok ezen, különböző indíttatásból készült képei a kurátori koncepció mentén egyesülnek, s felvetik a – további tárlatok által egyaránt feszegetett – kérdést: mennyiben változott meg a jelen pillanathoz és a képekhez való viszonyunk a digitalizációval párhuzamosan. S mennyire vagyunk hajlandók észrevenni a körülöttünk folyamatosan lüktető világ mindennapi történéseit.

Info:

Garry Winogrand – Women Are Beautiful – Lola Garrido Gyűjtemény, nyitva: szeptember 30-ig Pillantás a mába – Hemző Károly-díj 2014–2018, nyitva: szeptember 30-ig Tranzitország – Pályi Zsófi (Hemző Károly-díj 2017), nyitva: augusztus 19-ig Átcsúszás, nyitva: augusztus 19-ig Helyszín: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)  

Szerző
Frissítve: 2018.07.20. 08:43

Elhunyt Papp Tibor

A József Attila-díjas alkotó szerdán, élete 83. évében halt meg.
Elhunyt Papp Tibor író, költő, tipográfus. A József Attila-díjas alkotó, a magyar avantgárd meghatározó személyisége, a párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztője szerdán Budapesten, élete 83. évében halt meg – közölte a Magyar Írószövetség és a Magyar Műhely csütörtökön az MTI-vel. Papp Tibor 1936. április 2-án született Tokajban. Középiskolai tanulmányait a debreceni Szent József Gimnázium jogelődjének intézményében, a Piarista Gimnáziumban kezdte meg, majd az egyházi iskolák államosítása után a rendszernek nem tetsző családi háttere miatt a Fazekas Mihály Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A kommunista diktatúrában családját osztályellenségnek tartották, ezért érettségi után kiváló tanulmányai ellenére sem vették fel az egyetemre. Így az egri Lakatosárugyárban lemezlakatosi szakmunkás képesítést szerzett, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben és Budapesten dolgozott. Az 1956-os forradalom idején Budapesten egy MTI-fotósnak segédkezett, később az ávósok keresni kezdték, emiatt 1957-ben menekülnie kellett az országból. 1957 és 1960 között Ford-ösztöndíjas volt, a Liége-i Műszaki Egyetemen diplomát szerzett, majd egyik alapítója lett a Dialogue című belga folyóiratnak. 1961-ben érkezett Párizsba, ahol szabadhallgató lett a Sorbonne-on, közben a Szabad Európa Rádió, valamint a Francia Rádió magyar adása külső munkatársa lett. Kitanulta a nyomdászmesterséget is. 1962-ben barátaival, pályatársaival közösen megalapította a magyar emigráció egyik legfontosabb irodalmi lapját, a hetvenes évek elejére avantgárd irodalmi fórummá váló Magyar Műhelyt, amely 1989-ig Párizsban jelent meg, a rendszerváltás után pedig Budapesten jelenik meg. Papp Tibor 1985-től a Polyphonix nemzetközi modern költői fesztivál alelnöke, tagja volt a Société de Bibliologie et de Schématisationnak, ahol a tipográfiai kutatócsoport vezetőjévé választották. 1992-ben a Francia Írószövetség vezetőségi tagja lett, 1997-ben a Le Temps des Cerises könyvkiadónál a Collection Union des Écrivains sorozat igazgatójává nevezték ki. Egyik alapítója és szerkesztője volt a vizuális irodalom egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert fórumának, a Magyar Műhelynek, a d'atelier című folyóiratnak és könyvkiadónak, valamint az első nemzetközi, csak számítógépen generált műveket közlő irodalmi folyóiratnak, a párizsi Alire-nek is. A kilencvenes évek elején újra megtalálta Budapesten otthonát, Párizst pedig megtartotta második hazájául. Harmincnál is több könyvet publikált, írt prózai műveket, önéletrajzi ihletettségű regényeket, verseket, vizuális költeményeket, esszéket, tanulmányokat. Ő alkotta meg az első magyar automatikus versgenerátort: a Disztichon Alfa (1994) mágneslemeze hatmilliárd verseskötet anyagát rejti. A 2000-ben megjelent Hinta-palinta című művében a generált verseken, szövegen kívül a költő már vizuális költeményeket és hangverseket is létrehozott az általa írt számítógépes programmal. A Magyar Írószövetségben több cikluson át volt választmányi tag. Munkásságáról két monográfia jelent meg: Bohár András Papp Tibor című kötete 2002-ben, Kelemen Erzsébet Testet öltött szavak – Papp Tibor vizuális költészete című könyve 2012-ben. Irodalmi és közéleti munkásságát A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (1996) és József Attila-díjjal (2003) ismerték el. Temetéséről később intézkednek. 
Szerző
Témák
irodalom

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17. 18:24

Fotó: Szalmási Péter / Népszava
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
Szerző
Témák
színház kritika