Az út vége

Az uniós kötelezettségszegési eljárások forgatókönyvírói a türelem apostolai. Mert hogyan néz ki az a menetrend, amit a magyar kormány a „Brüsszel diktálni próbál” fordulattal szokott minősíteni?
Az Európai Bizottság az unió azon központi igazgatási testülete, amely az uniós jog tiszteletben tartása fölött őrködik. Ha azt észleli, hogy valamely tagország valamely intézkedése vagy jogszabálya sértheti az uniós előírások valamelyikét, akkor levelet ír az érintett kormánynak, fölveti aggályait, érdeklődik, hogy miként kell értelmezni a kifogásolt lépést, tud-e az érintett kormány valamilyen megnyugtató választ adni az aggályokra.
Ezt az első levelet hivatalos értesítésnek nevezik, és rendszerint két – rendkívüli esetben egy - hónapon belül várnak rá választ. Ha a határidő leteltével nem érkezik megnyugtató felelet, aminek a nyomán az ügyet le lehet zárni, akkor Brüsszelben írnak egy újabb levelet, az úgynevezett indoklással ellátott véleményt, amelyre megint csak egy-két hónapon belül kell reagálni. De a tagállami válasz megfogalmazása előtt rendszerint szakértők ülnek le egymással, és töviről-hegyire kivesézik a kifogásolt intézkedést vagy jogszabályt, egybevetik értelmezéseiket.  
Ha a tagállam ezután sem teszi meg azokat a lépéseket, amelyek Brüsszel szerint szükségesek ahhoz, hogy helyreállítsák az uniós előírásoknak megfelelő rendet, akkor az Európai Bizottság pert indíthat a tagállam ellen az Európai Bíróságon. Ott újra szembesítik az érveket és ellenérveket, majd – ha a felek nem jutnak megállapodásra - végül megszületik az ítélet, amit végre kell hajtani. 
Mi van, ha nem hajtják végre? Pénzbírság. Mi van, ha nem fizetik ki? Az, hogy vissza lehet tartani a bírság összegét a tagállamnak járó rendszeres uniós támogatásból. Nos, akkor kezd majd a dolog érdekessé válni, amikor – előre borítékolható érvelés szerint – „nem adják meg a jussunkat”. Amikor az amúgy is szűkösebb források sem érkeznek meg. De az még messze van. Addig itt marad a gyűlölet stoptáblája.
Akkor kezd majd a dolog érdekessé válni, amikor „nem adják meg a jussunkat”

Fordul a kocka

Éppen egy hónapja már, hogy fordulópontot kezdtem sejteni a Matolcsy György-féle unortodox monetáris politika nehezen emészthető történetében. Az korántsem keltett meglepetést, hogy a lassacskán  az elöregedés biztos jeleit magán hordozó 0,9 százalékos alapkamaton nem változtattak akkor a jegybankárok, az viszont igen, hogy közleményük hangnemében 180 fokos fordulatot lehetett felfedezni. A sorok közül kiérezhető volt, hogy legkésőbb egy esztendőn belül, de minden valószínűség szerint 2019 márciusáig, amikor Matolcsy György távozik az MNB elnöki székéből, felhagynak a magyar gazdaság türelmes szereplőivel való eredménytelen kísérletezéssel, és visszatérnek az általuk ortodoxnak nevezett, valójában hagyományos (konzervatív) elvekhez és gyakorlathoz.
Aztán hetekig úgy tűnt, hogy a forint árfolyamának történelmi mértékű elszaladása miatt másodlagossá vált annak a megítélése, hogy megtörtént-e az unortodoxiával való szakítás bejelentése, vagy csak szondázni kívánták a piacot: megértették-e az üzenetet, vagy szükségessé válik, hogy a júliusi kamatdöntő ülés után még nyomatékosabban megismételjék.
S miképpen rácsodálkoztunk az MNB-fordulat csíráira, éppúgy meglepetést keltett, hogy a legtekintélyesebb amerikai bankházak egyike, a Morgan Stanley elemzésében velünk tartott, és maguk is megállapították: "a forint gyengülése most már is arra késztette a (magyar) jegybankot, hogy a korábbinál óvatosabban fogalmazzon." Számukra az volt a nóvum, hogy a 2010-es évek első harmada óta a világ folyásától elzárkózó MNB hirtelen érdeklődni kezdett a nemzetközi folyamatok iránt, s részben belátta, botorság volt, amit eddig tett. Azért csak részben, mert a jegybank egyik alelnöke - az új kibocsátású 500 forintos bankjegy bemutatása során - azzal zárkózott el az euró majdani magyarországi bevezetésének a lehetőségétől, hogy ez a szuverenitásunk feladását jelentené.
A fő kérdés azonban mégis az, hogy miért adja fel Matolcsy György az édes gyermekének tekintett, nevével fémjelzett unortodox gazdaságpolitikáját, még annak árán is, hogy "az új műsorhoz új férfi kell." A jegybankelnök felismerte: a Fidesz-korszakot és Orbán Viktor személyét már nem tekintik politikai kockázatnak. A külföldi befektetők viszont elérkezettnek látják az időt arra, hogy közvetett nyomást gyakoroljanak az MNB-re és általa a kormányzatra: igyekezzenek reálisan felvázolni a hosszú távú gazdaságstratégiai elképzeléseiket. Az ennek alapján kidolgozott 180 pontos ötletcsokor már ennek előhírnöke, amely kiveti magából az unortodox gazdaságpolitikai gyakorlat folytatását. A versenyképesség növelése itt csak a lózung szerepét töltheti be, miként már senki nem beszél a különadók szükségességéről, a bankok elleni küzdelemről, a multik megleckéztetéséről. A vállalkozói szféra megleckéztetését átvette a lakosság megsarcolása, a kiáramlott bérek visszaszívása. A cafetéria beszűkítése, a kedvezményes lakásáfa megszüntetése, a chipsadó kiterjesztése már az új idők szele. 
Kegyetlenül ortodox módon.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.07.19. 09:43

Mariska néni, a kézbesítő

A közelmúltban szinte naponta járt hozzám. Hozta-vitte az iratokat köztem és a cége között, ahová ideiglenesen besegítettem. Az egyik nap, amikor belépett a szobámba, mindenféle számlák hevertek az asztalon, az éves adóbevallásomat próbáltam rendezni. Megállt mögöttem, aztán látva a kínlódásomat félre tolt. „Hagyja, szerkesztő úr, mindjárt megcsinálom…” Leült a helyemre, és néhány perc múlva már rendben is voltak a papírok. „Tudja, nem is olyan régen még mérlegképes könyvelő voltam, csak nyugdíjba küldtek az Államkincstártól…” Olvasom: ma vannak Nyugaton olyan cégek, amelyek azzal keresnek pénzt, hogy fiatalok vállalkozásaihoz közvetítik ki az idős szakembereket. 
Innen nézve teljesen rendben is van a dolog. Miért kellene a dolgozni akaró, és arra szellemileg még alkalmas nyugdíjasoknak odahaza, macinaciban téblábolniuk, ha valami értelmes munkával is eltölthetnék az idejüket? Számos nyugati országban már felismerték, hogy vétek elpocsékolni az idősek tudását, tapasztalatait, ha azok a munkaerőpiac számára még hasznosíthatóak. 
Ha úgy vesszük, ez most világtendencia, amivel mi homlokegyenest szembe mentünk. 2012-ben született az a kormányrendelet, amely előírta, hogy kötelező felmenteni azokat a közalkalmazotti jogviszonyban álló személyeket, akik elérték a nyugdíj korhatárt, és minisztériumi irányítás vagy felügyelet alatt álló költségvetési szervnél állnak jogviszonyban. Erre hivatkozva számos bírót, pedagógust, orvost is talonba tehetett a kormány. Az utolsó pillanatban ez alól az önkormányzatokat kivonták, kiderült ugyanis, hogy ennek alapján a járóbeteg-szakellátó intézmények zömét akár be is zárhatnák, 6-7000 orvost, nővért is érintene a rendelkezés. Hogy mégse csináljanak papucsot a szájukból, megengedték, hogy ők egyénileg kérvényezhessék a tovább dolgozás lehetőségét. De választaniuk kellett: vagy a nyugdíj, vagy a munkabér.
Így igazságos. Nem? Nehogy már jobb anyagi helyzetbe kerüljön az az „öreg”, aki nyolcórás munkája után felveszi a régi bérét, aztán a hónap elején a nyugdíját is kiviszi a postás! Vagy-vagy! Ez a szigor elsősorban a tovább dolgozó Kovács tanár úrra, Szabó doktorra, Manci óvó nénire vonatkozott, de felmentették ez alól Pintér belügyminisztert, Harrach frakcióvezetőt, meg a többi érintett képviselőt is, mert az ő esetükben el kell ismernie a társadalomnak áldozatos munkálkodásukat. És nem érvényes azokra sem, akik a versenyszférában vállalják, hogy tovább dolgoznak.
Ezzel sikerült is ketté szakítani az „öregek társadalmát”. Az utóbbiak ideig-óráig jobban élhetnek, de akiknek kérniük kell, azok talán nem is vállalják a túlszolgálatot. Közben visszacsinálnák már a szigorú leépítéseket. Naponta hallani, hogy olyan sok a nyugdíjba menő tanár, amennyit a frissen végzettekkel nem is lehet pótolni. Az óvodai pedagógusok több mint a fele már elmúlt ötven éves, s mint tudjuk, a nőknél 40 évi munka után jár a nyugállomány. Ha ők ezt választják, ki marad a kicsikkel?
Széjjel kéne nézni a minisztériumokban, ott amúgy is leépíteni készülnek.
Sikerült kettészakítani az „öregek társadalmát”

Szerző
Somfai Péter